Amit a varjaktól tanulhatunk a halálról

A halottakkal kapcsolatos rituálék megtalálhatóak az élővilág majd minden szintjén: az emberek, elefántok, méhek és még sok más faj körében. Kaeli Swift állatviselkedés-kutató bájosan és játékosan tárja fel a varjak élethez (és halálhoz) fűződő viszonyát, és kifejti, hogy mit tanulhatunk az ő hozzáállásukból a halandósággal való kapcsolatunkról.

Akár akarjuk, akár nem,

az emberek sokat foglalkoznak
a halál gondolatával.

Lehetséges, hogy azóta vagyunk így ezzel,

mióta a Homo sapiens elkezdett vándorolni.

Végül is, úgy tartják,

az első szándékos emberi temetés
kb. 100 000 éve történt.

Mit gondolhattak azok a korai emberek,

miközben a földet ásták,

elhelyezték a testet,

és óvatosan betakarták?

Dögevőktől próbálták megvédeni,

vagy egy betegség terjedését
próbálták megakadályozni?

Meg akarták tisztelni a halottat?

Vagy csak nem akarták,
hogy szem előtt legyen a holttest?

Időgép feltalálása nélkül
talán sohasem fogjuk tudni,

mit gondoltak azok a korai emberek,

de azt biztosan tudjuk,
hogy az emberi faj

messze nincs egyedül abban,
hogy figyelmet szentel a halottaknak.

Hozzánk hasonlóan néhány állat,

köztük a varjúfélék –
a madarak egyik családja,

amelybe a varjúk, hollók,
szarkák és szajkók tartoznak –,

szintén különleges figyelmet
szentel a halottainak.

Tulajdonképpen lehet,

hogy a varjúfélék rituáléja
inspirálta a miénket.

Végül is, Isten a hollót küldte el,

hogy megtanítsa Káinnak,
miként temesse el testvérét, Ábelt.

Bár a korai emberek felismerték,

hogy más állatok is
gondoskodnak a halottaikról,

a tudomány csak nemrégiben
figyelt fel erre a jelenségre.

A szakterület hivatalos nevét –
összehasonlító tanatológia –

csak 2016-ban használták először.

Ezen a fejlődő szakterületen
most kezdjük felismerni,

hogy a természet milyen gazdag abban,
ahogy az állatok a halottaikkal bánnak,

és ezzel az egyre növekvő
tudáshalmazzal válhat lehetővé

az a bizonyos időutazás az őseinkhez.

Hogy mit is tanulmányozunk
ezen a területen?

Nos, két fő csoportra oszthatjuk
a tapasztalatainkat.

Az elsőben olyan állatok vannak,

amelyek a várt sztereotip viselkedést
mutatják halottaik iránt,

és amelyekről a tudásunk nagy részét
kísérleti vizsgálatokból szereztük.

Idetartoznak a társas rovarok,

pl. a méhek, hangyák és termeszek,

amelyek számára a kolónia higiéniája
kritikus fontosságú,

így ezen állatok számára rendkívül
fontos a holttestek eltakarítása.

Például lehet, hogy eltávolítják
a testet a kolóniából.

Lehet, hogy megeszik őket.

Lehet, hogy még sírokat is készítenek.

Hasonló, higiénia által vezérelt reakciót
látunk némely kolóniában élő emlősnél.

A patkányok például mindig eltemetik
a több mint 48 órája halott társaikat.

A másik csoportban olyan állatok vannak,
amelyek változatosabb,

talán karizmatikusabb
viselkedést mutatnak,

és amelyekről a tudásunk

tudósok és más megfigyelők
beszámolóiból származik.

Ezek azok az állatok,

amelyek halál iránti viselkedése
talán jobban ismert.

Idetartoznak pl. az elefántok,

amelyekről a köztudatban is jól ismert,

hogy gondoskodnak halottaikról.

Sőt azt is tudjuk,

hogy érdeklődést mutatnak
a fajtársaiktól származó csontok iránt.

Idetartoznak a főemlősök is,

amelyek sokféle viselkedést mutatnak
a halottaik körül,

a tisztításuktól a hosszú ideig történő
figyelésükig, őrzésükig,

vagy akár a halott kicsinyeik
magukkal hordozásáig.

Ezt a viselkedést tulajdonképpen
sok állatnál láttuk már,

mint pl. a delfineknél.

Talán emlékeznek még
a Puget Sound-i J jelű raj tagjának,

Tahlequah-nak a történetére,

aki 2018 nyarán példátlan módon
17 napig vonszolta a halott kicsinyét.

Egy ilyen történet
egyszerre szívfacsaró és lenyűgöző,

de több kérdést vet fel,
mint ahányra választ ad.

Például, miért vitte magával Tahlequah
ilyen hosszú ideig a kicsinyét?

Ennyire lesújtotta a gyász?

Vagy inkább összezavarta
a mozdulatlan kicsinye?

Vagy lehet, hogy ez a viselkedés
nem is olyan ritka az orkák körében,

mint azt jelenleg hisszük?

Bizonyos okok miatt nehéz olyan állatokon,

mint az orkák és más nagy emlősök,

elvégezni azokat
a kísérleti vizsgálatokat,

amelyek választ adnának
ezekre a kérdésekre.

Így a tudomány inkább
egy olyan állat felé fordul,

amelynek halállal kapcsolatos viselkedését
már időszámításunk előtt is megfigyeltük:

a varjak.

Mint a rovarok és emlősök,

a varjak szintén külön figyelmet
szentelnek a halottaiknak.

Általában ez a halottat felfedező madár
vészkiáltásában mutatkozik meg,

mint ahogy a képen is látható,

amit a többi madár összehívása követ,

és kialakul a tetem körül egy gyülekezet.

De ez egy kicsit másképp is történhet.

Például, halottam már olyat is,

hogy a varjak hosszú
csendes virrasztást tartottak,

amikor társaik elpusztultak
vagy haldokoltak.

Még olyat is hallottam,
hogy a varjak tárgyakat,

pl. botokat és cukorkapapírokat raknak
a halott testére vagy mellé.

Ezek a különböző megfigyelések

igen fontossá teszik számunkra
ezeket a madarakat,

mert vizsgálataink egyfelől azt sugallják,
hogy olyanok, mint a rovarok,

a várt viselkedési formát mutatják.

Másfelől van ez a pár megfigyelés,

amelyeket nehezebb megmagyarázni,
és inkább arra hasonlítanak,

amit néhány emlősnél, pl. a főemlősöknél
és az elefántoknál látunk.

Hasonlóan hozzájuk, a varjaknak is
rendkívül nagy a relatív agymérete,

és az, hogy élénk társasági életet élnek,

előidézheti, hogy többféleképpen
reagálnak társaik halálára.

Próbáltam megérteni, hogy mi történik,

amikor a varjak
egy halott varjút találnak,

és mit taníthat ez nekünk arról,
hogy mi a halál szerepe a világukban,

és más állatok világában,

akár még a korai elődeinkében is.

Sokféle magyarázat létezik,

hogy a varjak miért mutatnak
érdeklődést a halottaik iránt.

Például lehet ez
egy társas lehetőség arra,

hogy megvizsgálják,
miért halt meg az az egyed,

ki volt,

és ez milyen hatással lesz a közösségre.

Lehet a gyász kifejeződése,

mint a mi modern temetéseink.

Vagy talán így ismerkednek meg
a környezetük veszélyeivel.

Bár érdemes utánajárni
minden magyarázatnak,

és ezek egyáltalán nem zárják ki egymást,

nem mindegyik vethető
tudományos vizsgálat alá.

De az igen, hogy a halott varjak
figyelmeztető jelként szolgálnak-e.

Végzős hallgatóként szerettem volna
megvizsgálni ezt a kérdést,

különös tekintettel két elképzelésre.

Az egyik, hogy vajon képesek-e
megjegyezni új ragadozókat,

konkrétan olyan embereket,

akik köthetők halott társaikhoz.

A másik, hogy megjegyzik-e,

mely helyeken találnak halott varjúkat.

Ennek érdekében kimentem
Seattle egyik gyanútlan környékére,

és három napon keresztül
etettem egy költő varjúpárt.

Ez viszonyítási alapot adott ahhoz,

hogy milyen gyorsan jönnek le az ételért,

ami, ahogy mindjárt láthatják,
nagyon fontos volt.

A negyedik napon aztán
temetést tartottunk.

Ő itt Linda.

Linda egyike a hét maszkosnak,
akiknek az volt a dolguk,

hogy ott álljanak fél óráig
egy halott varjúval egy tálcán,

amíg én dokumentáltam, hogy mi történik.

A legfontosabb azonban az volt,

hogy visszajöjjön egy hét múlva,

ezúttal a halott varjú nélkül,

hogy láthassuk, a madarak úgy kezelik-e,
mint bármelyik másik járókelőt,

vagy inkább olyan viselkedést mutatnak,

mint pl. a vészkiáltás vagy támadás,

ami azt mutatná,
hogy fenyegetésként tekintenek rá.

Mivel azt eddig is tudtuk,

hogy a varjak képesek megjegyezni
és felismerni az emberi arcokat,

nem volt meglepetés,
hogy a tanulmány során a varjak nagy része

fenyegetésként kezelte
a halott varjakat tartó maszkokat,

amikor meglátták őket
az elkövetkező hat hét során.

Nos, ha azt gondolják,

ugyan már, nézze azt az arcot, rémisztő,

mindenki fenyegetésként kezelné,
ha meglátná az utcán,

nyugodjanak meg, nincsenek egyedül.

Mint kiderült, sok ember,
akik háza előtt a kísérleteket végeztük,

hasonlóan érzett,

de ezt hagyjuk máskorra.

Megnyugodhatnak,
végeztünk kontrollteszteket,

hogy a varjak nem osztják-e az
előítéleteinket olyan maszkokkal szemben,

amelyek úgy néznek ki,
mint egy női Hannibal Lecter.

Amellett, hogy megtudtuk,
a varjak képesek megjegyezni

a halott varjakat tartó embereket,

azt is megfigyeltük,
hogy ahogy tovább etettük őket

a temetést követő napokban,

egyre kevésbé voltak hajlandóak
lejönni az ételhez.

Ezt a hatást nem láttuk
a kontrollcsoportjainknál.

Ez arra utal, hogy igen,

a varjak képesek megjegyezni bizonyos
helyeket, ahol halott varjakat láttak.

Ez így együtt azt mutatja,

hogy bár nem szabad kizárnunk
a többi magyarázatot,

azért magabiztosan mondhatjuk,

hogy a varjaknak
a halottaikra fordított figyelme

egy fontos módszer lehet arra,

hogy a veszélyekről tanuljanak.

Ez egy szép, rendes kis narratíva,
amelyben megbízhatunk.

De az életben és a halálban
ritkán ilyen egyszerűek a dolgok,

ahogy azzal szembesültem is
egy ellenőrző kísérlet során,

amikor azt vizsgáltuk, hogyan reagálnak
a varjak a halott varjakra,

ha nincs jelen semmiféle ragadozó.

Elég, ha azt mondjuk,

ezekben a helyzetekben
a virrasztások kicsit furcsábbak lehetnek.

Nos, így néz ki
ennek a kísérletnek a helyszíne.

Láthatják a kitömött halott varjat
egyedül az útszélen;

egy varjúpár területére helyeztük ki.

Ez volt a vészkiáltás
a területet uraló egyik madártól,

amely most jön a képbe.

Hamarosan a párja is csatlakozik.

Eddig ez teljesen szokványos.

Ezt csinálják a varjak.

Oké, most már kezd kicsit
szokatlanná válni.

Talán nem mindenki tudja,
hogy néz ki a madárszex,

szóval, ha nem tudják, így néz ki.

Három viselkedésmódot látnak egyszerre:

riadalmat, amit a vészkiáltás mutat,

agressziót, amit az egyik párzó madár
és az egyik izgatott szemlélő

erőteljes csipkedése mutat,

és szexuális izgalmat.

Ez egyértelműen megdöbbentő,
elgondolkodtató, és érdemes róla beszélni.

De ha az a célunk,
hogy megértsük a nagy képet,

hogy az állatok hogyan
viselkednek a halottaikkal,

akkor a legfontosabb kérdés,
hogy ez jellemző-e.

Következetesen megtörténik?

Épp ezért különösen értékes
a varjak módszeres tanulmányozása,

mert több száz ilyen kísérlet után,

ahol halott varjakat raktam a járdákra
több száz különböző pár területén,

azt találtuk, hogy nem, nem jellemző.

Bármilyen kontaktus,

legyen szexuális, agresszív,
vagy akár csak kutakodó,

csupán az esetek 30 százalékában történt.

Mivel ez a viselkedés nem tipikus,
és csak kisebb arányban fordul elő,

kísértésbe eshetünk,
hogy figyelmen kívül hagyjuk,

mint lényegtelen, furcsa,
hátborzongató viselkedést.

De ami talán meglepő lehet,
hogy az olyan viselkedés,

mint az agresszió
vagy akár a szexuális izgalom,

nem olyan ritka,
és nem csak a varjakra korlátozódik.

Mert míg a közkeletű vélekedés
az állatok halálra való reagálásáról

az affiliációs viselkedésformákat
helyezi előtérbe,

ilyen pl. a tisztítás vagy az őrzés,

ez messze nem minden,

amit akár a legközelebbi rokonaink
csinálnak a halottaik körül.

Valójában sokféle állatnál,
köztük több főemlősnél és delfinnél is

dokumentáltunk már olyan viselkedést,
mint harapás, verekedés vagy akár szex.

Mit is jelent mindez számunkra az állatok
halotti rituáléinak megértésében?

Nos, a varjaknál azt sugallhatja,
hogy – csakúgy, mint a rovarok –

a túlélés céljából érdeklődnek
a halottaik iránt.

Náluk ezt a veszélyek
megismerése biztosíthatja,

és viselkedésük a mi rituáléink
alapjául is szolgálhatott.

De ha jobban megnézzük,

nincs egyetlen egyszerű magyarázat

a sokféle viselkedésformára,

amelyeket a varjaknál
és más állatoknál láthatunk.

Ez azt sugallja, hogy még mindig
nagyon messze vagyunk attól az időgéptől.

De addig is nagyon érdekes útnak
nézhetünk elébe.

Köszönöm.

(Taps)