A nyugalom művészete

Hova látogatna el legszívesebben Pico Iyer utazó, újságíró? Sehova. Váratlan és lírai elmélkedésének témája az a hihetetlen tisztánlátás, ami a csendességből származik. Állandóan mozgásban lévő, kapkodó világunkban vannak mindannyiunk számára elérhető módszerek arra, hogy kivegyünk pár szabad percet naponta, vagy pár szabadnapot időszakonként. Azoknak szól ez az előadás, akik úgy érzik, nem bírnak lépést tartani a rohanó világgal.

Egész életemben utaztam.

Már gyerekként is

azon törtem a fejem,
hogy olcsóbb volna

egy bentlakásos iskolába járni
Angliában,

mint a környékbeli legjobb suliba
Californiában, ahol laktunk.

Így hát kilenc éves koromtól

egyedül repülgettem

az Északi-sark felett,
hogy iskolába járjak.

És persze minél többet repültem,
annál jobban megszerettem.

A középiskola után

rögtön beálltam asztalokat takarítani,

hogy a 18. évem minden évszakát

egy másik kontinensen tölthessem.

Szinte magától adódott,
hogy az utazásról kezdtem el írni,

így a munkám és a hobbim eggyé vált.

Úgy éreztem, ha már ennyire szerencsés
vagyok, hogy eljuthattam

Tibet gyertyafényes templomaiba,

sétálhattam a havannai partokon,

ahol mindig körbevesz a zene,

akkor haza is tudom vinni
a dallamot, az ég magasát,

az óceán kék csillanását

a barátaimnak,

és egy kis varázslatot,

világosságot csempészhetek
a saját életembe is.

Kivéve, ahogy mindenki tudja,

az első dolog, amire utazás közben
ráébred az ember,

az az, hogy semmilyen hely nem tud
megfogni, ha nem vagy nyitott rá.

Hiába viszel egy morcos embert
a Himalájába,

úgyis csak az étel miatt fog panaszkodni.

Rájöttem, hogy furcsa módon

az odafigyelést és befogadást

legjobban úgy lehet fejleszteni,

hogy nem megyek sehova,
csak csendben ülök.

A nyugalom az, természetesen,
ami sokunk számára

meghozza azt, amire felgyorsult életünkben
a legjobban szükségünk van: a pihenést.

Számomra azt a célt is szolgálta,

hogy átfésüljem
a tapasztalataim katalógusát,

értelmezzem a jövőt és a múltat.

Legnagyobb meglepetésemre

azt tapasztaltam, hogy nem menni sehova

legalább annyira izgalmas,
mint elmenni Tibetbe vagy Kubába.

Ezalatt nem értek mást,

mint félretenni pár percet naponta,

vagy pár napot évente,

esetleg, ahogy némelyek teszik,

pár évet egy életből,

és nyugodtan tölteni ezt az időt,

hogy rájöjj, mi mozgat igazán,

mi az igazi örömöd,

és ráébredj, hogy néha

a megélhetés és az élet

két ellentétes irányba mutat.

Természetesen számtalan
bölcs ember

tárgyalta ezt már az évszázadok során.

Régi gondolat.

Több mit 2000 évvel ezelőtt
a sztoikusok vallották,

hogy nem a tapasztalataink
formálják az életünket,

hanem az, hogy mit kezdünk velük.

Egy hurrikán söpör végig a városon,

porrá zúzva mindent.

Az egyik ember egy életre szóló
traumaként éli meg.

Egy másik, lehet éppen a bátyja,
szinte felszabadul,

és lehetőséget lát benne
az újrakezdéshez.

Ugyanaz az esemény,

mégis két radikálisan
különböző válasz.

"Nincs a világon se jó, se rossz",
ahogy Shakespeare mondta a Hamletben,

"a gondolkozás teszi azzá."

Utazóként ugyanez az én tapasztalatom is.

24 évvel ezelőtt egy hihetetlen
utazásban volt részem

Észak-Koreában.

De csak pár napig tartott.

Sokszor visszaemlékezem rá,
újraélem a fejemben,

próbálom megérteni,
helyet találni neki a gondolataimban

lassan 24 éve,

és valószínűleg egy életen keresztül.

Más szóval az út során rengeteg
mindent láttam,

de csak a csendes odafigyelés az,

ami maradandó élménnyé tette.

Néha eltöprengek,
az életünk milyen nagy része

zajlik a fejünkben:

emlékek, gondolatok,
értelmezések, spekulációk...

Ha tényleg meg akarom
változtatni az életem,

igazából a gondolataimmal kell kezdenem.

Nem újdonság ez, természetesen.

Shakespeare és a sztoikusok is
már gondolkodtak ezen,

de Shakespeare-nek nem kellett
napi 200 emailt elolvasnia.

(Nevetés)

Amennyire tudom, a sztoikusok sem
voltak fent Facebookon.

Mindannyiunknak ezerfelé kell figyelni,

de tudjuk, hogy leginkább

saját magunkra kellene.

Bárhol vagyunk, bármikor,

a főnökeink, a reklámok,
a szüleink mindig elérnek.

Szociológusok már megállapították,
hogy az utóbbi években

az amerikaiak kevesebbet dolgoznak,
mint ötven éve,

de sokkal többnek érezzük.

Egyre több időt spóroló eszközünk van,

és mégis, úgy tűnik, egyre kevesebb időnk.

Könnyedén kapcsolatba léphetünk bárkivel

akár a bolygó másik oldalán is,

de néha közben

épp önmagunkkal veszítjük el a kapcsolatot.

Utazásaim során számomra az egyik
legnagyobb meglepetés az volt,

hogy sokszor épp azok,

akik lehetővé teszik,
hogy eljussunk valahova,

épp ők szeretnek egy helyben maradni.

Más szóval épp

a régi korlátokat ledöntő

technológiák fejlesztői

a legtudatosabbak
a határokkal kapcsolatban,

még a technológiával kapcsolatban is.

Egyszer a Google központban jártam,

és láttam, amiről mindannyian
olyan sokat hallottatok:

a belső kerteket, trambulinokat,

és hogy a dolgozók az idejük 20%-át

a fantáziájuk szárnyalásával tölthetik.

Még jobban tetszett az,

hogy a belépőkártyámra várva

az egyik ott dolgozó elmesélte,

hogy jógát gyakorlók számára szeretne

jógaoktatói tanfolyamot indítani,

egy másik pedig a könyvéről mesélt,

ami a belső keresőmotorról szól,

és arról, hogy mennyi tudományos,
tapasztalati bizonyíték

van arra, hogy a nyugalom, a meditáció

nem csak jobb egészséget,
tisztább gondolkodást eredményez,

hanem az érzelmi intelligenciánkat
is fejleszti.

Egy másik barátom is van
Szilícium-völgyben,

ő pedig az egyik legékesebb szónoka

az új fejlesztéseknek,

a Wired magazin egyik alapítója,
Kevin Kelly.

Kevin a legutóbbi könyvét,
mely a technológiai vívmányokról szól,

okostelefon, laptop, és TV nélkül írta.

És ahogy a Szilícium-völgyben sokan,

minél többször próbálja betartani

az úgynevezett internet-szünnapot,

amikor is hetente egy-két napig

teljesen offline maradnak,

hogy meg tudják tartani a helyes irányt

és mértéket, amikor
legközelebb online lesznek.

Talán az egyetlen dolog,
amit nem mindig adott meg

nekünk a technológia, az az irányelv,
hogy hogyan is éljünk vele.

Ezzel a pihenőnappal kapcsolatban

nézzük meg a Tízparancsolatot--

egyetlen szó előtt van a "szent" jelző,

és az a vasárnap.

Vegyük a zsidók szent könyvét,
a Tórát--

a leghosszabb fejezete a szabbatról szól.

Tudjuk, hogy tényleg az egyik
legnagyobb kincs

maga az üresség.

Sok zenei darabban épp a szünet,
a csend az,

ami a mű szépségét, formáját adja.

Íróként magam is

próbálok elegendő szünetet hagyni
egy oldalon,

hogy az olvasó kiegészíthesse
a gondolataimat, mondataimat,

hogy lélegzetvételhez jusson
a képzelete.

A fizikai síkon ugye
sokan törekednek arra,

ha megtehetik,

hogy legyen egy második otthonuk,
telkük vidéken.

Nekem soha nem volt erre módom,

de sokszor eszembe jut,
hogy bármikor

el tudok utazni, ha térben nem is,
de időben

egy szabadnap formájában.

Persze nem könnyű, mert ilyenkor
mindig aggódom

a felgyülemlő dolgok miatt,

amik másnap majd jól a nyakamba zúdulnak.

Néha szívesebben feladnám a húsevést,
a szexet, vagy a borivást,

mint az emailnézegetést.

(Nevetés)

Negyedévente igyekszem három napra
elmenni egy kolostorba,

de kicsit mindig bűntudatom van,
hogy otthon hagyom szegény feleségemet,

és nem foglalkozom
a fontosnak tűnő emailekkel

a főnökeimtől,

vagy lemaradok valakinek
a szülinapi partijáról.

De amint odaérek erre a nyugodt,
csendes helyre,

rájövök, hogy csak így tudok

bármi újat, kreatívat, örömtelit nyújtani

a családomnak, főnökeimnek, barátaimnak.

Különben csak

rájuk erőltetem a fáradtságomat,
figyelmetlenségemet,

ami nem éppen egy áldás számukra.

Úgyhogy 29 évesen elhatároztam,

hogy újragondolom az életem

a helyben maradás fényében.

Egyik este az irodából tartottam hazafelé,

éjfél is elmúlt,
a Times Square-nél járt a taxi,

mikor rájöttem, hogy annyi felé rohangálok,

hogy sose fogom tudni utolérni magam.

Akkoriban az életem egyébként

épp olyan volt, mint amilyenről
gyerekkoromban álmodhattam.

Érdekes barátaim, kollégáim voltak,

kényelmes lakásom a Park Avenue
és a 20. utca sarkán.

Számomra izgalmas munkám volt,
nemzetközi ügyekről írtam,

de sosem tudtam elszakadni tőle annyira,

hogy halljam a saját gondolataimat--

vagy hogy egyáltalán tudjam,
boldog vagyok-e.

Ezért szakítottam a sikeres élettel,

és elcseréltem egy szobára Japánban,
Kyoto külső kerületében.

Régóta vonzott ez a hely,

megmagyarázhatatlan kötődést
éreztem hozzá.

Már gyerekként is,

ha ránéztem egy festményre Kyotoról,
rögtön felismertem,

ismertem a helyet,
még mielőtt ott jártam volna.

S mint tudjátok,

egy nagyon szép város, körben hegyekkel,

több mint 2000 templommal és kegyhellyel,

ahol az emberek 800 éve ülnek nyugodtan.

Kicsivel azután, hogy idejöttem,
kikötöttem ott, ahol most is vagyok

a feleségemmel, korábban a gyerekeinkkel,

egy kétszobás lakásban a semmi közepén.

Nincs biciklink, autónk,

nincs TV, amit értenék,

és még mindig újságíró vagyok,

az utazásról írok.

Nyilvánvalóan nem ez az ideális környezet
a szakmai előrelépéshez,

színes kulturális élményekhez,

vagy társasági élethez.

De rájöttem, hogy itt kapom meg azt,
amit a legtöbbre becsülök:

napokat,

órákat.

Egyszer sem kellett még
mobiltelefont használnom itt.

Szinte soha nem nézem az időt.

Reggelente, amikor felkelek,

az új nap nyílt mezőként

tárul elém.

És amikor az élet kioszt
egy-két kellemetlen meglepetést,

ami mindig előfordul,

ha bejön az orvos

rosszat sejtető arckifejezéssel,

vagy hirtelen elémvág valaki
az autópályán,

tudom, érzem,

hogy a nyugalomban töltött idő

sokkal több kitartást ad,

mint bármilyen út Bhutánba
vagy a Húsvét-szigetekre.

Mindig is utazó leszek--

a megélhetésem múlik rajta--

de az utazás egyik szépsége épp az,

hogy csendességet hoz

a világ zajába és zajlásába.

Egyszer Frankfurtból repültem,

és egy fiatal német hölgy ült mellettem.

Beszélgetni kezdtünk,
barátságosan társalogtunk

úgy fél órát,

majd elfordult

és 12 órán keresztül csak csendben ült.

Egyszer sem nézett filmet,

vagy vett elő könyvet,
még csak nem is aludt,

csak ült, csendben.

Valami a letiszultságában, nyugalmában
nagyon megérintett.

Egyre több embert ismerek,
akik próbálnak tudatosan

teret nyitni az életükben.

Vannak, akik ún. fekete lyuk
központokba járnak,

ahol napi többszáz dollárért

elveszik tőlük a mobilt és a laptopot

a recepción.

Ismerek olyanokat is,
akik elalvás előtt,

ahelyett, hogy az üzeneteiket

vagy a YouTube-ot nézegetnék,

sötétben zenét hallgatnak egy kicsit,

és ettől sokkal jobban alszanak,

és frissebben ébrednek fel.

Volt szerencsém egyszer

a Los Angeles mögötti hatalmas,
sötét hegyekben autózni,

ahol a nagy költő és énekes

szívtipró Leonard Cohen élt és dolgozott

éveken keresztül, mint főállású szerzetes

a Mount Baldy Zen Központban.

Nem is lepődtem meg,

amikor a 77 évesen kiadott lemeze,

aminek a szándékosan lapos
"Régi gondolatok" címet adta,

a listák élére került 17 országban,

és kilenc másikban az első öt közé.

Valami bennünk vágyik

arra a bensőségességre és mélységre,
amit az olyan emberektől kapunk,

akik tudatosan keresik a nyugalmat.

Azt hiszem, sokan úgy érzik--

én legalábbis biztosan--

hogy öt centire vagyunk egy hatalmas,

villogó, zsúfolt képernyőtől,

ami állandóan változik--

és ez a kép az életünk.

Tennünk kell egy lépést hátra,
majd még egyet,

és nyugodtan maradni,

hogy befogadjuk,
ami kirajzolódik a vásznon,

és átlássuk a teljes képet.

Néhányan megteszik ezt nekünk azzal,
hogy nem mennek sehova.

Felgyorsult világunkban

semmi sem felemelőbb,
mint a lassítás.

A szétszórtságban

nincs nagyobb kincs, mint az odafigyelés.

És a folyamatos mozgás korában

semmi sem fontosabb, mint helyben maradni.

Lehet, hogy talán Párizsba, Hawaii-ra,

vagy New Orleans-ba
mész legközelebb nyaralni.

Biztos vagyok benne, hogy csodálatos lesz.

De ha kiphenten, tele új reményekkel
szeretnél hazatérni,

harmóniában a világgal,

akkor azt is kipróbálhatnád,
hogy nem mész sehova.

Köszönöm.

(Taps)