Bruce Schneier: A biztonság délibábja

A biztonság érzése és az igazi biztonság nem mindig illenek össze, mondja Bruce Schneier számítógép biztonsági szakember. A TEDxPSU-n elmagyarázza miért költünk milliárdokat újsághír rizikókra, mint például a "biztonsági előadás" amit épp most játszanak a helyi reptéren, miközben elhanyagoljuk a valószínűbb rizikókat -- és hogy törhetjük meg ezt a folyamatot.

Tehát a biztonság két különböző dolog:

egy érzés és egy valóság.

És ezek különböznek.

Érezheted magad biztonságban

még akkor is ha nem vagy.

És lehetsz biztonságban

még akkor is, ha nem érzed.

Tényleg, két külön fogalmunk van

ugyanarra az egy szóra.

És ebben a beszédemben

szét akarom választani őket --

megfejtve mikor válnak szét

és hogyan közelítenek.

És itt a nyelv az igazi probléma.

Nincs igazán sok jó szó

a fogalmakra amikről beszélni fogunk.

Tehát, ha a biztonságot

a gazdasági oldaláról nézed,

az egy kompromisszum.

Valahányszor némi biztonságot kapsz,

mindig adsz cserébe valamit.

Lehet ez egy személyes döntés --

felszerelsz-e biztonsági riasztót otthonodba --

vagy egy nemzeti döntés -- mikor megszállsz egy idegen országot --

mindig lemondasz cserébe valamiről,

pénzről vagy időröl, kényelemről, képességekről,

talán alapvető szabadságokról.

És amikor bármilyen biztonságot vizsgálsz, a kérdés

nem az, hogy ettől nagyobb biztonságban leszünk-e,

hanem, hogy megéri-e a kompromisszumot.

Hallották az elmúlt pár évben, hogy

a világ biztonságossabb mert Szaddam Husszein nincs hatalmon.

Ez lehet akár igaz is, de nem igazán lényeges.

A kérdés az, hogy megérte-e?

És meghozhatod a saját döntésedet,

és majd eldöntheted, hogy a megszállás megérte-e.

Így kell gondolni a biztonságra --

a kompromisszum körülményeitől függően.

Sokszor nincs helyes vagy helytelen döntés.

Van akinek van otthon betörés elleni riasztója,

és van akinek nincs.

Ez attól függ hol lakunk,

egyedül vagy családdal,

mennyi értékes dolgunk van,

mennyire vagyunk hajlandók elfogadni

a lopás rizikóját.

A politikában szintén

vannak különböző vélemények.

Ezek a kompromisszumok sokszor

nem csak a biztonságról szólnak,

és én azt gondolom, hogy ez igazán fontos.

Az embereknek van egy ösztönös megérzésük

ezekről a kompromisszumokról.

Minden nap teszünk ilyeneket --

múlt éjjel a hotel szobámban,

amikor eldöntöttem, hogy kettőre zárom az ajtót,

vagy önök az autójukban, miközben ide vezettek,

amikor ebédelni megyünk

és eldöntjük, hogy a étel nem méreg és megesszük.

Megtesszük ezeket a kompromisszumokat

újra és újra, naponta többször.

Sokszor észre se vesszük őket.

Egyszerű részei az életnek; mind megtesszük.

Mnden faj megteszi.

Képzeljenek el egy nyulat, legel,

és meglát egy rókát.

A nyúl egy biztonsági döntést fog hozni:

"Maradjak vagy fussak el?"

És ha belegondolnak,

a jó döntést hozó nyulak

inkább maradnak életben és szaporodnak,

míg a rossz döntést hozó nyulakat

megeszik vagy éhen halnak.

Tehát azt gondolnánk, hogy mi,

mint a legsikeresebb faj a bolygón --

ön, én, mindannyian --

igazán jók lennénk ezekben a kompromisszumokban.

És mégis úgy tünik, újra és újra,

hogy menthetetlenül rosszak vagyunk.

És én azt gondolom, hogy ez egy alapvetően érdekes kérdés.

Megadom a rövid választ.

A válasz az, hogy a biztonság érzésére válaszolunk,

nem pedig a biztonság valóságára.

Legtöbbször ez müködik.

Legtöbbször,

az érzés és a valóság ugyanaz.

Ez biztosan igaz

az emberiség őstörténetére.

Azért fejlesztettük ki ezt a képességet,

mert értelme volt fejlődésünk szempontjából.

Úgy is gondolhatunk erre,

hogy mi erősen optimalizálva vagyunk

olyan kockázati döntésekre, amelyek

a kis családi csoportokban való élettel jártak

a kelet afrikai szavannákon, K.e. 100000-ben --

de nem annyira 2010-ben, New Yorkban.

Létezik több előítélet is a kockázat érzékelésben.

Sok jó kísérlet van erre.

És láthatnak bizonyos, újra és újra megjelenő előítéleteket.

Leírok önöknek négyet.

Hajlamosak vagyunk eltúlozni a látványos és ritka kockázatokat

és lekicsinyelni a gyakori rizikókat --

tehát a repülést az autóvezetés ellenében.

Az ismeretlen rizikót kockázatosabbnak

érzékeljük mint az ismerőst.

Erre egy példa lenne,

hogy az emberek félnek az idegenek általi emberrablástól,

miközben az adatok szerint, a rokonok általi emberrablás sokkal megszokottabb.

Ez a gyerekekre vonatkozik.

Harmadik, a megszemélyesített kockázatot

nagyobbnak érzékeljük, mint a névtelen rizikót --

tehát Bin Laden ijesztőbb, mert van neve.

És a negyedik:

az emberek alábecsülik a rizikókat

az általuk szabályzott helyzetekben

és felülbecsülik őket az általuk nem irányított helyzetekben.

Tehát, ha egyszer elkezdtél ejtőernyőzni vagy dohányozni,

alábecsülöd a kockázatot.

Ha egy rizikót rád erőszakolnak -- a terrorizmus egy jó példa volt --

túl fogod becsülni, mert úgy érzed nincs az ellenőrzésed alatt.

Létezik egy csomó más előítéletek, ezek az észlelési előítéletek,

amelyek befolyásolják a kockázati döntéseinket.

Például az elérhetőségi heurisztika,

ami alapján

valaminek a valószínűségét annak alapján becsüljük meg,

hogy milyen könnyen jutnak eszünkbe példák rá.

El tudják képzelni, ez hogy működik.

Ha sokat hallunk tigris támadásokról, akkor sok tigris kell legyen a környékünkön.

Ha nem hallunk oroszlán támadásokról, akkor nincs sok oroszlán a környékünkön.

Ez az újságok feltalálásáig működik.

Mert amit az újságok

újra és újra elismétlik

a ritka rizikókat.

Az embereknek azt mondom: ha a hírekben van, nem kell miatta aggódni.

Mert a definició szerint,

a hír olyasmi, ami szinte soha nem történik meg.

(Nevetés)

Amikor valami annyira mindennapi, hogy az már nem hír --

autóbalesetek, családon belüli erőszak --

azok a rizikók, amelyektől tarthatunk.

Mesemondó faj vagyunk.

Jobban reagálunk a történetekre mint az adatokra.

És létezik egy alapvető számismereti hiány.

Vagyis az "Egy, kettő, három, sok" vicc valahogy igaz.

A kis számokban vagyunk igazán jók.

Egy mangó, két mangó, három mangó,

10000 mangó, 100000 mangó --

ez már több mangó annál, amit rothadásuk előtt megehetsz.

Tehát egy fél, egy negyed, egy ötöd -- ebben jók vagyunk.

Egy milliomod, egy milliárdomod --

ezekben szinte soha nem vagyunk jók.

Tehát problémánk van

a nem mindennapi rizikókkal.

És ezek az észlelési előítéletek

szűrőként viselkednek köztünk és a valóság között.

Az eredmény pedig az,

hogy az érzés és a valóság kapcsolata elromlik,

különbözők lesznek.

Nos, vagy van egy érzésed -- nagyobb biztonságban érzed magad, mint vagy.

Ez a hamis biztonság érzése.

Másfelől pedig

létezik a hamis bizonytalanság érzése.

Sokat írtam a "biztonsági előadásról",

termékek amiktől az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat,

de tulajdonképpen nem csinálnak semmit.

Nincs valós szó a dolgokra amiktől biztonságban leszünk,

de nem fogjuk magunkat tőle biztonságban érezni.

Talán ezt kellene megtegye a CIA értünk.

Vissza a gazdasághoz.

Ha a gazdaság, a piac ösztönzi a biztonságot

és ha az emberek kompromisszumokat kötnek

a biztonság érzetükre alapozva,

akkor a cégek okosan tennék ha elérnék,

hogy az emberek nagyobb biztonságban

érezzék magukat -- a gazdasági ösztönzőkért.

És ezt két féle képpen lehet megcsinálni.

Egy: valóbban biztonságot szolgáltatsz

az embereknek és reméled észreveszik.

Vagy kettő: eléred, hogy az emberek csak biztonságban

érzzék magukat és reménykedsz, hogy nem veszik észre.

Mitől veszik észre az emberek?

Egy pár dolog szükséges:

a biztonság megértése,

a rizikók, a fenyegetések,

az ellenintézkedések működését.

De ha tudsz ezekről, nagyobb a valószínűsége,

hogy az érzéseid megfelelnek a valóságnak.

Elégséges számú valós példa segít.

Mind ismerjük a bűnözési arányt a környékünkön,

mert ott lakunk, és van róla egy érzésünk

ami nagyjából megfelel a valóságnak.

A biztonsági előadás lelepleződik

amikor nyilvánvaló, hogy nem működik megfelelően.

Rendben, mi az amitől az emberek nem veszik észre?

Nos, a gyenge megértés.

Ha nem érted a rizikókat, nem érted a költségeket,

valószínűleg rossz kompromisszumot fogsz kötni,

és az érzésed nem felel meg a valóságnak.

Nincs elég példa.

Létezik egy vele járó probléma

az alacsony valószínűségű eseményekkel.

Ha például

a terrorizmus szinte soha nem történik meg,

nagyon nehéz megítélni

a terrorellenes intézkedések hatékonyságát.

Ezért folytatják a szűzek feláldozását,

és ezért működnek olyan jól az egyszarvú védelmek.

Nincs elég példa a kudarcokra.

Szintén, az érzések elfedik a problémákat --

azok az észlelési előítéletek, amikről beszéltem előbb,

félelmek, népi hiedelmek,

valójában egy nem megfelelő valóságmodell.

Engedjék meg, hogy komplikáljam a dolgokat.

Van érzés és valóság.

Egy harmadik elemet akarok hozzáadni, a modellt.

Érzés és modell a fejünkben,

a valóság pedig a külvilág.

Az nem vátozik; az valós.

Tehát az érzés az intuícióra alapszik.

A modell a gondolkodásra alapszik.

Ez tulajdonképpen a különbség.

Egy primitiv és egyszerű világban

nincs igazán szükség a modellre.

Mert az érzés közel van a valósághoz.

Nincs szükséged modellre.

De egy modern és komplex világban,

szükséged van modellekre,

hogy megérts egy csomó rizikót, azokból amikkel szembesülünk.

Nem létezik érzés a baktériumokról.

Szükséged van egy modellre, hogy megértsd őket.

Tehát ez a modell

egy intelligens ábrázolása a valóságnak.

Természetesen, a tudomány és

a technológia határolja be.

Nem lehetett bakteriális elméletünk a betegségekről,

mielőtt feltaláltuk a mikroszkópot, amivel láthattuk őket.

Az észlelési hajlamaink határolják be.

De megvan az a képessége,

hogy felülírja az érzéseinket.

Honnan kapjuk ezeket a modelleket? Másoktól kapjuk.

A vallástól, a kúltúrából,

tanároktól, idősebbektől.

Egy pár éve,

Dél-Afrikában voltam szafarin.

A nyomkereső akivel voltam a Kruger Nemzeti Parkban nőtt fel.

Néhány nagyon komplex túlélési modellje volt.

És attól függött, hogy mi támadott meg:

egy oroszlán vagy egy leopárd vagy egy orrszarvú vagy egy elefánt --

és mikor kell elszaladni, és mikor kell fára mászni --

illetve mikor nem szabad soha fára mászni.

Én egy nap alatt meghaltam volna,

de ő ott nőtt fel,

és megértette hogyan kell életben maradni.

Én New York-ban születtem.

Elvihettem volna őt New York-ba és ő halt volna meg egy nap alatt.

(Nevetés)

Mivel különböző modelljeink voltak

a különböző tapasztalatainkra alapozva.

A modellek származhatnak a médiából,

a választott hivatalnokoktól.

Gondoljanak a terrorizmus modellekre,

gyermekrablásra,

repülés biztonságra, autós biztonságra.

A modellek jöhetnek az iparból.

Kettő amit követek: a biztonsági kamerák,

azonosító kártyák,

elég sok számítógépes biztonsági modell jön onnan.

Egy csomó modell jön a tudományból.

Az egészségi modellek nagyon jó példák.

Gondoljanak a rákra, a madár vagy sertés influenzára, az atípusos tüdőgyulladásra.

Az összes biztonsági érzésünk

ezekről a betegségekről

a modellektől származnak,

amiket a média által megszűrt tudománytól kaptunk.

Tehát a modellek változhatnak.

A modellek nem statikusak.

Ahogy jobban megszokjuk a környezetünket

a modelljeink közeledhetnek az érzéseinkhez.

Egy példa lehetne ez:

ha visszamennénk 100 évet,

amikor az elektromosság először kezdett elterjedni,

sok félelem volt vele kapcsolatban.

Voltak emberek akik féltek megnyomni a csengő gombját,

mivel elektromosság volt benne, és az veszélyes volt.

Mi már könnyedén vesszük az elektromosságot.

Villanykörtéket cserélünk ki

gondolkodás nélkül.

A mi elektromosság biztonsági modellünk

olyasmi amibe mi beleszülettünk.

Nem változott amíg felnőttünk.

És jók vagyunk benne.

Vagy gondoljanak az Internet rizikóira

a generációkon át --

hogyan viszonyulnak a szüleik az Internet biztonsághoz,

ellentétben önökkel,

ellentétben azzal, ahogy gyermekeink fognak.

A modellek végül beleolvadnak a háttérbe.

Az ösztönösség csak egy másik szó a megszokottra.

Tehát ahogy a modelljük közeledik a valósághoz,

és közelít az érzésekhez,

sokszor nem is tudják, hogy ott van.

Egy jó példa erre

a tavalyi sertés influenza volt.

Amikor a sertés influenza először megjelent,

az első hírek sok túlreagálást okoztak.

Aztán lett egy neve,

amitől ijesztőbb lett mint a közönséges influenza,

habár halálosabb volt.

És az emberek azt gondolták, hogy az orvosok majd megbirkóznak vele.

Tehát az ellenőrzés hiányának az érzése volt.

És ez a két dolog

felnagyította a rizikót.

Ahogy az újdonság elkopott, teltek a hónapok,

létezett egy adag tolerancia,

az emberek hozzászoktak.

Nem voltak új adatok, de kevesebb volt a félelem.

Őszre

az emberek azt gondolták,

hogy az orvosoknak már meg kellet volna oldani ezt.

És itt van egy fajta elágazás --

az embereknek választani kellett

a félelem és az elfogadás között --

tulajdonképpen a félelem és a közöny között --

és valahogy a gyanút választották.

És amikor az oltás megjelent a múlt télen,

nagyon sok ember -- meglepő számban --

visszautasította az oltást --

mintegy szép példként arra,

hogyan változik az emberek biztonsági érzése és modellje,

elég vadul,

új információ nélkül,

új betáplált adat nélkül.

Ilyen esetek sokszor fordulnak elő.

Még egy komplikációt vezetek be.

Van érzés, modell, valóság.

Nekem egy nagyon relativisztikus nézetem van a biztonságról.

Azt gondolom, függ a megfigyelőtől.

És a legtöbb biztonsági döntésbe

változatos emberek vannak érdekelve.

És a résztvevők

a sajátos kompromisszumaikkal

megpróbálják befolyásolni a döntést.

Én ezt az ő programjuknak nevezem.

És láthatják a programot --

ez az értékesítés, ez a politika --

megpróbálnak meggyőzni, hogy ez legyen a modelled és nem az,

megpróbálnak meggyőzni, hogy mellőzz egy modellt

és bízz az érzéseidben,

kiszorítva az embereket akiknek modelljét nem szereted.

Ez nem ritka.

Egy nagyon jó példa erre a dohányzás rizikója.

Az elmúlt 50 évben a dohányzás rizikója

megmutatja hogyan változott a modell,

és azt is megmutatja hogyan harcolt egy iparág

egy modell ellen, amit nem szeretett.

Hasonlítsák ezt össze a passzív dohányzás vitával --

valószínüleg 20 évvel lemeradva.

Gondoljanak a biztonsági övre.

Amikor gyerek voltam, senki nem használt biztonsági övet.

Manapság egy gyermek se enged vezetni,

ha nem használod a biztonsági övet.

Hasonlítsák ezt össze a légzsák vitával --

valószínüleg 30 évvel lemeradva.

Mind példák a modellek változására.

Megtanultuk, hogy nehéz a modelleket megváltoztatni.

Nehéz a modelleket kimozdítani.

Ha a modellek megfelelnek az érzéseiknek,

nem is tudják, hogy van egy modelljük.

És van egy másik észlelési előítélet,

amit én igazolási előítéletnek nevezek,

ahol hajlamosak vagyunk elfogadni az olyan adatot,

amelyik igazolja a hiedelmeinket

és elutasítjuk az olyan adatot amelyik ellentmond nekik.

Tehát valószínűleg mellőzük a modellünk

elleni bizonyítékot, még ha ellenállhatatlan is.

Nagyon ellenállhatatlanná kell váljon mielőtt figyelembe vesszük.

Nagyon nehezek az új, hosszú időre szóló modellek.

A globális felmelegedés egy kiváló példa.

Szörnyűek vagyunk a 80 évet

felölelő modellekben.

A következő aratásig tartunk ki.

Gyakran kitartunk, mít a gyermekeink felnőnek.

De 80 év, egyszerűen nem vagyunk jók ebben.

Tehát ez egy nagyon nehezen elfogadható modell.

Lehet a fejünkben egyszerre mindkét modell,

vagy az a fajta probléma,

amikor két dologban hiszünk egyszerre,

vagy a kognitív disszonancia.

Végül,

az új modell helyetesíteni fogja a régi modellt.

Erős érzések létrehozhatnak egy modellt.

Szeptember 11.-e létrehozott egy biztonsági modellt

sok ember fejében.

Személyes bűnügyi tapasztalat szintén megteheti,

személyes egészségügyi ijedelem,

egy egészségügyi pánik a hírekben.

Láthatják ezeket a pszichiáterek által

villanólámpa eseményeknek nevezett dolgokat.

Létrehozhatnak egy modellt azonnal,

mert nagyon érzelmileg színezettek.

Tehát a technológiai világban

nincs tapasztalatunk,

hogy megítéljük a modelleket.

És másokban bízunk. Közvetítőkben bízunk.

Vagyis ez addig működik amíg másokat javítunk ki.

Kormányhivatalokban bízunk,

hogy megmondják nekünk melyik gyógyszerek biztonságosak.

Tegnap repültem ide.

Nem ellenőriztem a repülőt.

Megbíztam egy másik csoportban,

hogy megállapítsa repülhet-e az én gépem.

Itt vagyunk, senki se fél, hogy a tető ránk fog szakadni,

nem azért mert ellenőriztük volna,

hanem mert elég biztosak vagyunk abban,

hogy az építési szabályok megfelelőek itt.

Ez egy modell, amit simán elfogadunk

nagyjából hit alapján.

És ez rendben van.

Nos, amit akarunk az az,

hogy az emberek elég jártasak legyenek

a megfelelőbb modellekben --

ez jelenjen meg az érzéseikben --

hogy meg tudják hozni a biztonsági döntéseiket.

Amikor ezek nem működnek,

két lehetőségünk van.

Első, megjavíthatjuk az emberek érzéseit,

egyenesen az érzésekhez fordulhatunk.

Ez manipuláció, de működhet.

A második, becsületesebb út,

a modell megjavítása.

A változás lassan történik.

A dohányzás vita 40 évet tartott,

és az egy könnyű eset volt.

Egyes dolgok nehezek.

Vagyis nagyon nehezek,

az információ tűnik a legjobb reményünknek.

És hazudtam.

Emlékezenk, amikor azt mondtam: érzés, modell, valóság.

Azt mondtam a valóság nem változik. De igen, változik.

Egy technológiai világban élünk,

a valóság állandóan változik.

És talán -- fajunk esetében először -- az történik, hogy

az érzés üldözi a modellt, a modell üldözi a valóságot, a valóság mozog --

talán soha nem érik egymást utol.

Nem tudjuk.

De hosszútávon,

mind az érzés, mind a valóság fontosak.

És befejezésül két rövid történettel fogom ezt ábrázolni.

1982 -- nem tudom, hogy az emberek emlékni fognak erre --

akkor volt egy rövid Tylenol

mérgezési járvány az USA-ban.

Egy borzasztó történet. Valaki fogott egy Tylenol-os üveget,

mérget tett bele, lezárta, visszatette a polcra.

Valaki más megvette és meghalt.

Ez megrémísztette az embereket.

Volt egy pár másolós támadás is.

Nem volt igazi rizikó, de az emberek meg voltak rémülve.

És így jött létre a biztonsági

kupakkal lezárt gyógyszerek iparága.

Azok a biztonsági kupakok ebből származnak.

Ez egy teljes biztonsági előadás.

És házi feladatnak gondoljanak ki 10 módot ennek megkerülésére.

Egyet megadok: a fecskendő.

De az emberek jobban érezték magukat tőle.

A biztonság érzésüket jobban

közelítette a valósághoz.

Utolsó történet, egy pár éve, egy barátnőm szült.

Meglátogattam a kórházban.

Kiderült, hogy most amikor egy csecsemő születik,

tesznek egy RFID-es karkötőt a csecsemőre [RFID = rádiófrekvenciás azonosító]

a párját meg az anyára teszik,

tehát ha bárki más az anyán kivül kivinné a csecsemőt a szülészetről,

megszólal a riasztó.

Azt mondtam: "Nos, ez elegáns.

Kiváncsi vagyok mennyire burjánzó

a csecsemők rablása a kórházakból."

Haza mentem, rákerestem.

Tulajdonképpen, soha nem történik ilyen.

De, ha belegondolnak,

ha ön egy kórház volna,

és el kellene vegye a csecsemőt az anyától,

ki a szobából, valamilyen vizsgálatok miatt,

hát legyen valamilyen jó biztonsági előadása,

vagy máskülönben az anya letépi a karját.

(Nevetés)

Tehát fontos számunkra,

akik a biztonságot tervezik,

akik a biztonsági szabályokat hozzák,

vagy akár a közpolitikát úgy módosítják,

hogy érinti a biztonságot.

Nem csak valóság, hanem érzés és valóság.

Ami fontos,

hogy ezek körülbelül egyformák legyenek.

Fontos, hogy ha érzésünk megfelel a valóságnak,

akkor jobb biztonsági döntéseket hozunk.

Köszönöm.

(Taps)