Hogyan csatlakoztam az amerikai neonáci mozgalomhoz -- és hogyan léptem ki

Christian Picciolini naiv tizenévesként, 14 évesen lett a fehér felsőbbrendűség mozgalom tagja, majd hamarosan az Egyesült Államok első neonáci skinhead bandájának vezetője. Hogy radikalizálódott, és hogyan lépett ki végül a mozgalomból? Ebben a bátor előadásban Picciolini megosztja velünk, milyen váratlan és meglepő megoldást talált a gyűlőlet legkülönfélébb megnyilvánulási formáinak legyőzésére.

22 évvel ezelőtt kezdtem eltávolodni
az erőszakos szélsőségektől.

Ekkor szakítottam a rasszizmussal,

és léptem ki az amerikai fehér
felsőbbrendűség skinhead mozgalomból,

amit magam segítettem felépíteni.

(Éljenzés és taps)

Bár ekkor mindössze 22 éves voltam,

14 éves koromtól nyolc évet töltöttem ott.

Én voltam az egyik legkorábbi
és legfiatalabb tag,

később pedig vezetője is lettem Amerika
legerőszakosabb gyűlöletmozgalmának.

De a családot, ahová születtem,
nem a gyűlölet jellemezte;

ennek pont az ellenkezője igaz.

Viszonylag normális gyermekkorom volt.

A szüleim olasz bevándorlók,

akik a 60-as évek közepén
jöttek az Egyesült Államokba.

Chicago South Side kerületében
telepedtek le,

ott is találkoztak,

és egy kis szépségszalont nyitottak.

A nehézségek nem sokkal
születésem után kezdődtek.

Nehezen boldogultak az új család és
az új vállalkozás egyidejű építgetésével.

Gyakran dolgoztak
heti hét napot:

napi 14 órát úgy,

hogy a szerény megélhetésért
másod- sőt harmadállást vállaltak.

Minőségi idő, amit a szüleimmel
tölthettem, gyakorlatilag nem volt.

És bár tudtam, hogy nagyon szeretnek,

ahogy egyre nagyobb lettem,
úgy éreztem, magamra hagytak.

Magányos voltam, kezdtem magamba fordulni.

Aztán elkezdtem utálni őket.
Forrt bennem a düh.

Mikor nagyobb lettem, kamaszként
olyan dolgokat csináltam,

amivel megpróbáltam felhívni magamra
a szüleim figyelmét.

Aztán egy nap, 14 éves koromban

egy sikátorban ácsorogtam,
és épp füves cigit szívtam,

mikor egy nálam kétszer idősebb,

borotvált fejű, fekete bakancsos férfi
lépett oda hozzám,

és kivette a számból a spanglit.

A kezét a vállamra tette,
a szemembe nézett,

és ezt mondta:

"Pontosan ez az, amit a kommunisták
meg a zsidók várnak tőled,

hogy manipulálható legyél."

14 éves voltam, addig csak
baseball kártyákat cseréltem,

meg vígjátékokat néztem a tévében.

Nem igazán tudtam, kik azok a zsidók.

(Nevetés)

Ez az igazság.

És az egyetlen kommunista, akit ismertem
az az orosz rosszfiú volt,

aki a kedvenc Rocky filmemben szerepelt.

(Nevetés)

És ha már így kiöntöm önöknek
a szívem, elmondhatom,

hogy még azt sem igazán tudtam,
mit jelent az, hogy "manipulálható".

(Nevetés)

Halál komoly.

Olyan volt mégis, mintha ez az ember
ott egy egész életutat vázolt volna elém.

14 évig úgy éreztem, senki
nem foglalkozik velem, folyton szekáltak,

nem értékeltem magam valami sokra.

Egész őszintén, azt sem tudtam,
ki vagyok, hová tartozom,

vagy hogy miért vagyok a világon.

Csak sodródtam.

Aztán egyik napról a másikra, köszönhetően
a fickónak, aki bevont ebbe,

minden erőmmel belecsimpaszkodtam
ebbe a lehetőségbe.

A "Joanie Loves Chachi" sorozatról

rögtön a legdurvább nácizmusra váltottam.

Egyik napról a másikra.

Hallgattam a náci beszédeket,

és elhittem.

Megfigyeltem, hogy a szervezet vezetői

peremre szorult, sebezhető
fiatalokat céloznak meg;

paradicsomi ígéretekkel vonzzák be őket,

majd megszegik azokat.

Aztán én magam is kezdtem
tagokat toborozni.

Először úgy, hogy skinhead
zenét játszottam.

Aztán hamarosan a vezetője lettem
annak a hírhedt szervezetnek,

amit addig az a pasas vezetett,

aki aznap a sikátorban
engem is összeszedett.

Ő volt Amerikában az első
neonáci skinhead. Ő radikalizált.

A következő nyolc évben

elhittem azokat a hazugságokat,
amiket beadagoltak nekem.

És bár semmiféle bizonyítékom nem volt,

nem okozott gondot, hogy a világon
minden zsidó embert gyűlöljek

azért, mert Európában irtják a fehéreket -
akkor legalábbis ezt hittem -

és persze mindezt multikulturalista eszmék
terjesztésével a zsidóság támogatja.

A színesbőrűeket is gyűlöltem

a városban elkövetett bűncselekményekért,
az erőszakért, a drogokért.

Az egyáltalán nem számított,

hogy én magam is napi rendszerességgel
követtem el erőszakos cselekményeket,

ahogy az sem, hogy sok esetben

épp a fehér felsőbbrendűség
hívei voltak azok,

akik drogokat terítettek a belvárosban.

Gyűlöltem a bevándorlókat,

mert elveszik a fehér amerikaiak munkáját.

Azon a tényen persze
teljesen átsiklottam,

hogy a szüleim is dolgos bevándorlók,
akik a megélhetésért küzdöttek úgy,

hogy ebben senki nem támogatta őket.

A következő nyolc évben

végignéztem, hogy halnak meg barátaim,

mások hogy vonulnak börtönbe,
és hogyan okoznak mérhetetlen szenvedést

számtalan áldozatuknak
és azok családjának.

Borzasztó sztorikat hallottam
a mozgalomban olyan fiatal nőktől,

akiket pont azok erőszakoltak meg
brutálisan, akikben a legjobban megbíztak.

Én magam is számos erőszakos
cselekményt követtem el mások ellen

csak azért, mert más volt a bőrük színe,

mert mást szerettek,

vagy mert más istenhez imádkoztak.

Fegyvereket halmoztam fel, mert
úgy gondoltam, faji háború fog kitörni.

Hat középiskolába jártam:

négyből kirúgtak.

Az egyikből kétszer is.

25 évvel ezelőtt rasszista
zenéket írtam és játszottam,

ami még ma, évtizedekkel később
is megtalálható az interneten.

Részben felbujtója voltam annak
a fiatal fehér nacionalistának,

aki a dél-karolinai Charlestonban
besétált egy templomba,

és hidegvérrel meggyilkolt
kilenc ártatlan embert.

De aztán az életem megváltozott.

19 éves voltam, mikor
találkoztam egy lánnyal.

Ő nem volt benne a mozgalomban:
egyetlen rasszista porcikája sem volt.

Beleszerettem.

19 évesen összeházasodtunk,

és megszületett az első fiunk.

Mikor aznap a szülőszobán
a karomban tartottam a fiam,

nemcsak újra rátaláltam
arra az ártatlanságra,

amit 14 évesen elvesztettem,

de azokat a nagyon fontos dolgokat
is elkezdtem megkérdőjelezni,

amelyek miatt eredetileg
beléptem a mozgalomba:

az identitást, a közösséget, a célokat.

Gyerekként pont ezekkel a dolgokkal
nem tudtam zöld ágra vergődni,

és most újra azon törtem
a fejem, ki is vagyok.

Ez vagyok? Ez az újnáci gyűlölet-vitéz?

Vagy szerető apa és férj?

Ahhoz a közösséghez tartozom,
amit én magam építettem magam köré,

hogy megerősítsem az énképem,

hogy a saját magam elleni gyűlöletem
másokra vetíthessem?

Vagy ahhoz a közösséghez tartozom inkább,
amelynek fizikailag is én adtam életet?

Az-e a célom,
hogy felperzseljem a világot

vagy az, hogy egy jobb világot építsek
a családom számára?

És akkor hirtelen,
mintha egy tonnányi tégla esett volna rám,

teljesen összezavarodtam:
ki voltam én az elmúlt nyolc évben?

Bárcsak lett volna bátorságom, hogy
abban a percben kilépjek az egészből,

hogy megértsem a küzdelmet,
ami bennem folyt.

Ezzel talán elkerülhető
lett volna a tragédia.

Ehelyett kompromisszumot kötöttem.

A családom érdekében
kivonultam az utcákról,

mert attól féltem, hogy lecsuknak
vagy megölnek,

és akkor magukra maradnak.

Visszavonultam, mint vezető,

és helyette lemezboltot nyitottam,

ahol terveim szerint Európából importált

skinhead zenét akartam forgalmazni.

Tudtam, hogy ha rasszista üzletet nyitok,
ahol rasszista zenéket árulok,

a lakosság tiltakozni fog,

ezért elhatároztam, hogy
másfajta zenét is tartok:

például punk rockot, heavy metalt

és hip-hopot.

Annak ellenére, hogy a skinhead zene,
amit a boltban árultam,

a bruttó bevétel 75%-át tette ki,

hiszen az ország minden
részéről hozzám jöttek,

mert ez volt az egyetlen bolt,
ahol ilyesmit lehetett kapni,

voltak olyan vevőim is,
akik másfajta zenéket kerestek.

Aztán egyszer csak beszélgetni kezdtünk.

Egy nap bejött egy fiatal fekete fiú,

aki látványosan le volt törve.

Úgy döntöttem,
megkérdezem, mi bántja.

Azt mondta az anyukájánál
mellrákot diagnosztizáltak.

És hirtelen erre a fiatal fekete srácra,

akihez azelőtt soha semmi
közöm nem volt,

teljesen rá tudtam hangolódni,

mert az én anyukámnak is mellrákja volt.

Átéreztem a fájdalmát.

Egy másik alkalommal egy egynemű pár
jött be hozzám a fiukkal.

Teljesen nyilvánvaló volt,
mennyire szeretik a gyereket:

ugyanazzal a mély kötődéssel,
ahogy én is szerettem a sajátom.

És akkor hirtelen nem tudtam többé
megérteni és elfogadni az előítéleteket,

amikkel azelőtt tele volt a fejem.

Úgy döntöttem, leveszem
a polcokról a skinhead zenét,

mert már túlságosan zavarban voltam
miatta az új barátaim előtt.

Így viszont a bolt nem tudta
már fenntartani magát.

Be kellett zárnom.

Ezzel egyidőben vesztettem el szinte
mindent, ami az életemben fontos volt.

Ekkor jött el az ideje, hogy
otthagyjam a mozgalmat,

aminek több mint 8 évig voltam tagja,

ami hosszú ideig az egyetlen azonosulási
pont, közösség és cél volt, amit ismertem.

Így aztán nem volt senkim.

Mikor az üzletet bezártam,
a megélhetésem is elvesztettem.

Nem volt valami jó a kapcsolatom
a szüleimmel, bár ők próbálkoztak.

A feleségem és a gyerekeim elhagytak,

mert nem szakítottam idejében
a mozgalommal.

Aztán hirtelen

megint nem tudtam, ki vagyok,

és hová tartozom,

vagy hogy milyen célokért kellene élnem.

Nyomorultul éreztem magam,

és gyakran keltem fel reggelente úgy,

hogy bárcsak ne kellene felkelni többé.

Valamikor az elkövetkező öt évben

a kevés megmaradt barátom egyike,
akit még érdekelt, mi van velem,

odajött hozzám, és azt mondta:

"Tenned kell valamit. Nem akarom
végignézni, hogy belehalsz ebbe."

Azt javasolta, hogy jelentkezzem
annál a cégnél, ahol dolgozott:

ez a cég az IBM volt.

Igen, én is azt hittem, hogy megőrült.

(Nevetés)

Ott voltam én, a bujkáló ex-náci
teletetoválva gyűlölet-jelképekkel.

Nem jártam főiskolára.

Sokszor rúgtak ki sok középiskolából.

Még számítógépem sem volt.

De bementem,

és valami csoda folytán
megkaptam az állást.

Teljesen odavoltam.

Aztán rögtön be is pánikoltam,
amikor megtudtam,

hogy abba a középiskolába kell elmennem,

ahonnan kétszer is kirúgtak,

hogy telepítsem a számítógépeiket.

Ebben a középiskolában többször
követtem el erőszakos cselekményeket

a diákok és a tantestület ellen.

Ez volt az az épület, amelyik előtt
a fehérek egyenjogúságáért tüntettem,

még az iskola menzáján
is sztrájkoltam azért,

hogy hozzanak létre
fehér diákönkormányzatot.

És természetesen,
a karma törvényei szerint

ki ment el mellettem

rögtön az első pár órában,
amit ott töltöttem?

Mr. Johnny Holmes, a keménykötésű
fekete biztonsági őr,

akivel akkoriban ökölharcba keveredtem.
Ő rúgatott ki másodszorra,

és vezetett ki bilincsben a suliból.

Nem ismert meg,

de én őt igen.

Nem tudtam, mit csináljak. Lefagytam.

Felnőtt emberként, évekkel
azután, hogy kiléptem a mozgalomból,

izzadtam és reszkettem.

De tudtam, hogy tennem kell valamit.

Megértettem, hogy fel kell vállalnom
ezt a súlyos múltat.

Öt éve menekültem már előle.

Próbáltam új barátokat szerezni, hosszú
ujjú cuccokkal takargattam a tetoválásaim,

senkinek nem vallottam színt,
mert attól féltem,

hogy elítélnek:

ahogy én is elítéltem korábban másokat.

Eldöntöttem, hogy Mr. Holmes
után megyek a parkolóba.

Lehet, hogy nem ez volt
a legokosabb megoldás.

(Nevetés)

Mikor utolértem, épp
a kocsijába készült beszállni.

Megérintettem a vállát,

és mikor megfordult és felismert,

hátrált egy lépést, mert megijedt.

Nem tudtam, mit mondjak.

Végül valamit mégis kinyögtem.

Az egyetlen dolog, amit mondani
tudtam az volt, hogy sajnálom.

Erre megölelt,

és megbocsájtott.

Azt is mondta, bocsássak
meg én is magamnak.

Megértette, hogy nemcsak
egy semmirekellő diák voltam,

aki csatlakozik valami
bandához, aztán lecsukják.

Tudta, hogy inkább azok közé a sebezhető
fiatalok közé tartoztam,

akik önmagukat keresik, egy közösséget,
ahová tartozhatnak és célokat,

de falba ütköznek,

nem találnak megoldást,

és végül rossz úton indulnak el.

Azt az egyet ígértette meg velem,

hogy ezt a történetet mindenkinek
elmondom, aki csak hajlandó meghallgatni.

Ez 18 évvel ezelőtt történt.

Azóta is ezt csinálom.

(Taps)

Lehet, hogy most felteszik
maguknak a kérdést:

"Hogyan lehetséges, hogy szorgos
bevándorlók rendes gyereke

ilyen sötét utat válasszon magának.

A válasz: kátyú.

Igen. Kátyú.

Gyerekként sok kátyúba futottam bele.

Mindenkinek van ilyen tapasztalata.

Tudják, ezek azok a dolgok az életben,
amikbe csak úgy belefutunk,

amelyek így vagy úgy, de
eltérítenek az eredeti iránytól,

és ha nem oldjuk meg őket,

ha nem kezeljük,

nem foglalkozunk velük,

nagyon durván el tudunk tévedni
sötét folyosókon.

A kátyú lehet egy lelki megrázkódtatás,

bántalmazás, munkanélküliség,

mellőzöttség,

kezeletlen mentális probléma,

de akár a kiváltságos helyzet is.

Ha életutunk során elég
kátyúba futunk bele,

és ha nincsenek meg a megfelelő
eszközeink, hogy kikerüljük ezeket,

vagy kikeveredjünk belőlük,

nos, akkor néha jó emberek is
elkezdenek rossz dolgokat csinálni.

Az egyik ilyen kátyúba
futott ember Darrell volt.

Darrell New York állam északi részén él.

Elolvasta az emlékirataimat,

és nagyon elkeserítette a végkifejlet.

Mármint hogy kiléptem a mozgalomból,

ő viszont még benne volt.

Küldött egy emailt, amiben ezt írta:

"Nem igazán tetszett, a történet vége."

Azt mondtam erre: "Hát, sajnálom."

(Nevetés)

"De ha szeretnél beszélgetni erről,
semmi akadálya."

Miután néhány hétig jöttek-mentek
az üzenetek közöttünk,

megtudtam, hogy Darrell 31 éves,
háborús veterán, megsérült

és nagyon dühös, mert már
nem mehet Afganisztánba,

muszlimokat gyilkolni.

Egy nap azt mondta a telefonban,

hogy látott egy muszlim
férfit a parkban imádkozni,

és nem vágyott másra,
csak hogy jól pofán rúgja.

Másnap Buffalóba repültem

és leültem Darrellel beszélgetni.

Azt kérdeztem tőle:

"Találkoztál már valaha muszlimokkal?

Azt mondta: "Nem!"

"Mi a francért akarnék velük találkozni?"

"Gonoszak. Nem akarom,
hogy bármi közöm legyen hozzájuk.

Azt mondtam: " Rendben."

Elnézést kértem,
és kimentem a mosdóba.

Elővettem a telefonom,

és a Google-ön megkerestem
a helyi mecsetet.

Nagyon csöndben felhívtam
őket onnan a mosdóból.

Azt mondtam: "Elnézést, imám,
szívességet szeretnék kérni öntől."

"Van itt egy keresztény ember,

aki nagyon szeretne többet
megtudni az önök vallásáról."

(Nevetés)

"Nem bánná, ha beugranánk?"

Igaz ami igaz,
Darrellt győzködni kellett egy kicsit,

de végül odamentünk.

Mikor bekopogtam,

az imám azt mondta, csak
15 perce van számunkra,

mert készül a közös imádságra.

Azt mondtam: "Az elég lesz."

Bementünk.

Két és fél órával később
egymást átölelve, sírva jöttünk ki.

Furcsa mód Chuck Norris
volt a közös nevező.

(Nevetés)

Nem tudom, hogy jött föl a téma,

de így volt.

Örömmel mondom, hogy ma már
gyakran lehet együtt látni

Darrellt és az imámot
a helyi falafelbárban,

ahogy együtt ebédelnek.

(Taps)

Az egész tehát arról szól,
hogy eltávolodtunk egymástól.

A tudatlanság gyűlöletet szül.

A félelem az apja,
az elszigetelődés meg az anyja.

Mikor nem értünk valamit,
elkezdünk félni tőle,

és távol tartjuk tőle magunkat.

A félelem csak nő
és néha gyűlöletbe fordul.

Mióta kiléptem a mozgalomból,
több mint 100 embernek segítettem,

hogy otthagyják a szélsőséges mozgalmakat:
a fehér felsőbbrendűségi mozgalmaktól...

(Taps)

a dzsihádista csoportokig.

Úgy próbálom ezt elérni,
hogy nem szállok vitába velük,

nem vitatkozunk,

arról sem próbálom meggyőzni
őket, hogy tévednek,

bár néha nagyon szeretném.

De nem ezt teszem.

Ahelyett, hogy eltaszítanám,

közelebb hozom őket,

és nagyon figyelek arra,
hol vannak a kátyúik,

azokat kezdem el befoltozgatni.

Próbálok segíteni, hogy
hamarabb talpra állhassanak,

magabiztosabbak legyenek,

hogy olyan készségekre tegyenek szert,
amivel megállják a helyüket a világban,

és így nem kell másokat okolniuk -

olyanokat, akiket nem is ismernek.

Mielőtt elmennék, egy dolgot
szeretnék még megosztani önökkel.

Mindenki, akivel együtt dolgoztam
megerősítheti a következőket:

Egy: azért radikalizálódtak,

mert tartozni akartak valahová.
Nem az ideológiák és nem a dogmák miatt.

Kettő: az hozta ki őket,

hogy együttérzéssel
fordult feléjük valaki,

akiktől erre a legkevésbé számítottak,

akkor, amikor ezt a legkevésbé
érdemelték volna.

(Taps)

Végezetül szeretnék önöknek
is adni egy feladatot:

menjenek ki közéjük: ma vagy holnap.
Remény szerint minden nap.

Keressenek valakit, aki önök szerint
legkevésbé érdemli meg az együttérzésüket,

és beszéljenek vele.

Biztosíthatom önöket,

ők azok, akiknek erre
a legnagyobb szükségük van.

Nagyon köszönöm.

(Taps)