Ilyen az agyad kommunikáció közben

Uri Hasson idegtudós az emberi kommunikáció alapjait kutatja, és laborkísérletei föltárják, hogy agyunk még eltérő nyelveken is hasonló tevékenységet fejt ki, avagy "összehangolódik", amikor ugyanazt a gondolatot vagy történetet halljuk. Ez az elképesztő idegi mechanizmus teszi lehetővé agyi mintázatok, emlékképek és tudás átadását. "Azért vagyunk képesek kommunikálni, mert közös, jelentést hordozó kódot használunk" – magyarázza Hasson.

Tegyük fel: föltalálnának egy készüléket,

amely rögzítheti az emlékképeimet,

álmaimat, gondolataimat,

és továbbítja az agyukba.

Ez forradalmi technológia lenne, ugye?

De az a helyzet, hogy van
már ilyen készülékünk.

A neve: emberi kommunikációs rendszer

és hatékony történetmesélés.

Hogy megértsük a készülék működését,

bele kell pillantanunk az agyunkba.

A kérdésünket pedig egy kicsit
át kell fogalmaznunk.

Azt kell kérdeznünk,

hogy az agyamban lévő idegsejtmintázatok,

amelyek az emlékképeimmel
és gondolataimmal kapcsolatosak,

miként adódnak tovább mások agyába.

Úgy véljük, hogy két tényező
teszi lehetővé a kommunikációt.

Először, agyuk fizikailag
kapcsolatban van a hanghullámokkal,

amelyet agyukkal közlök.

Másodszor, közös idegi protokollt
fejlesztettünk ki,

ami lehetővé teszi számunkra
a kommunikációt.

Hogy honnan tudjuk ezt?

Princetoni laboromban az alanyok agyát

fMRI- [funkcionális mágneses
rezonancia] vizsgálattal szkenneljük,

miközben valós történeteket
hallgatnak vagy mesélnek.

Hogy értsék, miféle ingereket alkalmazunk,

lejátszok 20 másodpercet
a felhasznált történetből,

amelyet egy nagyon tehetséges mesélő.

Jim O'Grady ad elő.

(Hang) Jim O'Grady: Kinyomom
a sztorimat, tudom, hogy frankó,

aztán majd följavítom,

(Nevetés)

hozzáadok valami cicomát.

A riporterek ezt hívják szarkavarásnak.

(Nevetés)

És óvnak a határ túllépésétől.

De pont most láttam,
ahogy átlépték a nagy hatalmú dékán

s a tortadobálás közti határt.

Eléggé csíptem a dolgot."

Uri Hasson: Akkor most
nézzünk be az agyukba,

és lássuk, mi történik,
ha efféle történeteket hallanak.

Kezdjük az egyszerűvel:
az egy hallgató – egy agyterülettel,

a halláskéreggel, amely a fülbe jutó
hangokat dolgozza föl.

Látható, hogy az agynak
ebben a bizonyos részében

a reagálás nő és csökken,
ahogy a történet kibontakozik.

Ezeket a reagálásokat

összevethetjük más hallgatók
azonos agyterületén tapasztalt

reagálásával.

Föltehetjük a kérdést:

Mennyire hasonló
az egyes hallgatók reagálása?

Itt öt hallgató látható.

A történet kezdete előtt
nekilátunk agyukat szkennelni,

amikor csak fekszenek a sötétben,
és várják a történet kezdetét.

Látható,

hogy mindegyikük agyterületének
reagálása nő és csökken,

de a reagálás jellege nagyon más,

és nincs szinkronban.

Rögtön a történet kezdetekor azonban,

valami meglepő történik.

(Hang) JO: Kinyomom
a sztorimat, tudom, hogy frankó,

aztán majd följavítom...

UH: Az látható, hogy az alanyok
reagálása hirtelen

a történethez kötődik,

és az egyes hallgatóknál
nagyon hasonló módon

nő és csökken.

Pontosan ez történik az önök agyában is,

amikor a beszédhangomat hallgatják.

E hatást idegi összehangolódásnak hívjuk.

Az idegi összehangolódás megértéséhez

először elmagyarázom,
mi a fizikai összehangolódás.

Öt metronómot fogunk látni.

Tekintsük őket agyaknak.

Amikor a történet elkezdődik,

a metronómok ketyegni fognak,

de nem azonos fázisban.

(Ketyegés)

Nézzük, mi történik,
ha összekötöm őket úgy,

hogy ráhelyezem őket erre a két hengerre.

(Ketyegés)

Most a két henger elkezd forogni.

A forgásból adódó rezgés a fán keresztül

összehangolja a metronómokat.

Figyeljük most a ketyegésüket.

(Szinkronizált ketyegés)

Ezt hívjuk fizikai összehangolódásnak.

Nézzük ismét az agyat,
és tegyük föl a kérdést:

Mi hajtja az idegi összehangolódást?

Csupán a beszélő által keltett hang?

Vagy talán a szavak?

Vagy talán a beszélő által
átadni szándékozott jelentés?

Ennek eldöntésére
a következő kísérletet végeztük.

Elsőnek, a történetet
visszafelé játszottuk le.

Ez sokat megőrzött
az eredeti hangzás jellemzőiből,

de megfosztotta az értelmétől.

Valahogy így szól.

(Hang) JO: (Érthetetlen)

A két agyban színeket villantottunk föl,

hogy kimutassuk az egyes alanyokban
igen hasonlóan reagáló agyterületeket.

Látjuk, hogy a bejövő hang

összehangolódást
gerjesztett mindegyikük agyában –

a hangok földolgozását
végző hallókéregben,

de nem hatolt az agy mélyébe.

Most ezekből a hangokból
szavakat képezhetünk.

Ha Jim O'Grady szavait összekutyuljuk,

szójegyzékhez jutunk.

(Hang) JO: ... egy állat ...
összeillő tények...

és rögtön ... piteember ...
potenciálisan ... történeteim

UH: Látható, hogy e szavak
összehangolódást eredményeznek

a korai nyelvi területeken, de semmi mást.

Most a szavakból mondatokat képezhetünk.

(Hang) JO: És óvnak a határ túllépésétől.

Azt mondja: "Kedves Jim, jó történet,
szép részletek.

A nő csak rajtam keresztül
ismerte a férfit?"

UH: Látható, hogy a reagálások
a bejövő nyelvet földolgozó

minden nyelvterületen,

minden hallgatónál összehangolttá
vagy hasonlóvá válnak.

De csak akkor, amikor összefüggő,
őket lekötő teljes történetet kapnak;

ekkor a reagálások mélyebben
hatolnak az agyba,

a magasabb rendű területekbe,

beleértve a homloklebenyt
és a fali lebenyt,

s ezáltal ezek reagálása
nagyon hasonló lesz.

Úgy gondoljuk, hogy a magasabb
rendű területeken e reagálásokat

a beszélő által közvetített
jelentés idézi elő,

vagy teszi hasonlóvá
az egyes hallgatóknál,

nem pedig a szavak vagy a hangok.

Ha igazunk van,
akkor nagy valószínűséggel megjósolható:

ha önökkel két különböző
szócsoporttal közlöm

ugyanazt a gondolatot,

agyuk reagálása hasonló lesz.

Ennek eldöntésére a laboromban
a következő kísérletet végeztük.

Az angol nyelvű történetet

oroszra fordítottuk.

Most két különböző hang-
és nyelvi rendszerünk van,

amelyek pont ugyanazt
a jelentést közvetítik.

Lejátsszuk az angol nyelvű történetet
az angol hallgatóknak,

az oroszt pedig
az orosz nyelvű hallgatóknak,

és össze tudjuk vetni
a csoportok reagálását.

Amikor ezt tettük,
nem láttunk hasonló reagálást

a hallókéregben egy nyelven belül,

mert a nyelv és a hang különböző.

De azt látjuk, hogy a magasabb
rendű területek

a két csoportot összevetve
mégis hasonlóak voltak.

Úgy gondoljuk, hogy azért,
mert igen hasonlóan értették a történetet.

Ezt a történet végén
végzett teszt megerősítette.

Úgy gondoljuk, ez az összehangolódás
kell a kommunikációhoz.

Például, nem kétséges,

hogy nem az angol az anyanyelvem.

Más nyelven nőttem föl,

és sok jelenlévőre is ez lehet a jellemző.

Ennek ellenére képesek vagyunk
kommunikálni.

Miért?

Talán azért, mert közös a kódunk,

amely a jelentést hordozza.

Idáig csak arról beszéltem,
hogy mi történik az alany agyában,

az önökében, mikor előadást hallgatnak.

De mi történik a beszélő agyában,
az enyémben,

mikor önökhöz beszélek?

Hogy belelássunk a beszélő agyába,

megkértük, hogy feküdjön a szkennerbe.

Szkenneljük az agyműködést,

aztán összevetjük agyának reagálását

a történetet hallgatók
agyának reagálásával,

Ne feledjék, hogy a beszédképzés
és a beszédértés

nagyon eltérő folyamatok.

De adódik a kérdés: Mennyire hasonlók?

Meglepetésünkre azt látjuk,

hogy a hallgatóban keletkező
minden bonyolult mintázat

voltaképpen a beszélő agyából ered.

Tehát a beszédképzés és -értés
nagyon hasonló folyamatokon alapul.

Még az is kiderült,

hogy minél nagyobb a hasonlóság
a hallgató agya

és a beszélő agya között,

annál jobb minőségű a kommunikáció.

Tudom, ha mostanra már
teljesen összezavarodtak,

– de remélem, nem ez a helyzet –,

agyuk reagálása nagyon más,
mint az enyémé.

De azt is tudom,
hogy ha engem valóban értenek,

akkor az ön agya... és az ön agya...
és az ön agya

tényleg hasonlít az enyémre.

Most pedig rakjunk össze minden infót,
és tegyük föl a kérdést:

Hogyan használható föl mindez arra,
hogy átvigyem az emlékképeimet

az agyamból az önök agyába?

A következő kísérletet végeztük ehhez.

Az alanyok agyának szkennelésekor
megnézettük velük

a Sherlock c. BBC-sorozat egy epizódját,
amelyet korábban soha nem láttak.

Aztán visszafeküdtek a szkennerbe,

s elmeséltettük velük a történetet
valakinek, aki még nem látta a videót.

Tehát, konkrétan:

Képzeljük magunk elé a jelenetet,

amikor Sherlock beszáll a londoni taxiba,

amelyet az általa keresett gyilkos vezet.

Miközben nézem, agyamban

nézőként egyedi agyi mintázat van jelen.

Pontosan ugyanezt a mintázatot
előhívhatom az agyamban,

ha kiejtem a "Sherlock",
"London", "gyilkos" szavakat.

Mikor pedig továbbítom
e szavakat az önök agyába,

önöknek ezt kell újraalkotniuk
a saját agyukban.

Azt látjuk, hogy az a mintázat
most az önök agyában is megjelenik.

Nagyon meg voltunk lepődve,
mikor azt tapasztaltuk,

hogy az agyukban most látható mintázat,

– amikor e jeleneteket ismertetem –,

nagyon hasonlít a több hónapja
a videó nézésekor bennem kialakult,

s a szkennerrel észlelt mintázatra.

Ez rávilágít arra a mechanizmusra,

amellyel történeteket mesélhetünk
és információt adhatunk át.

Mert például,

most feszülten figyelnek, s igyekeznek
megérteni, amiről beszélek.

Tudom, hogy nem könnyű.

De remélem, hogy valahol előadás közben
leesett a tantusz, és megértettek.

Azt hiszem, hogy pár óra,
nap vagy hónap múlva

összefutnak valakivel egy buliban,

elmesélik neki az előadáson hallottakat,

és hirtelen olyan lesz, mintha az illető
most itt lenne velünk.

Most már látják,
hogyan viszünk át emlékképeket

és tudást emberről emberre
ezzel a mechanizmussal.

Ez csodálatos, ugye?

De kommunikációs képességünk

a közös alapok birtoklásának
képességén nyugszik.

Mert például,

ha a "taxi" helyett a "bérkocsi"

rokon értelmű szót használom,

tudom, hogy a jelenlévők zömével
félreértjük egymást.

Az összehangolódás nemcsak

az alapgondolat megértésének
képességétől függ,

hanem attól a képességünktől is,
hogy közös alapot, értelmezést

és közös hitrendszert hozzunk létre.

Mert tudjuk, hogy az emberek gyakran

ugyanazt a történetet más-más módon értik.

Ennek vizsgálatára a következő
laborkísérletet végeztük.

J.D. Salinger egyik elbeszélését vettük,

amelyben a férj buli közben
szem elől téveszti feleségét,

és legjobb barátjától kérdezi:
"Nem láttad a feleségem?"

Az alanyok felének azt mondtuk,

hogy a nőnek viszonya van
ezzel a legjobb baráttal.

A másik felének pedig azt,

hogy a nő hűséges,
csak a férj féltékeny természetű.

Ez az egyetlen mondat
a történet elhangzása előtt elég volt,

hogy mindenki agyi reagálását,

aki elhitte, hogy a nőnek viszonya van,

a magasabb rendű területeken
igen hasonlóvá tegye,

de egyben különbözővé a másik csoportétól.

Ha egy mondat elég,
hogy agyunkat hasonlóvá tegye

a hozzánk hasonlóan gondolkodókéhoz,

és nagyon mássá a tőlünk
eltérően gondolkodókéhoz képest,

gondoljanak bele, hogy ez a hatás
a valóságban mennyire fölerősödik,

amikor ugyanazt a hírt halljuk

nap mint nap, folyton,

más-más hírforrásokból, pl. a Fox
Newsból vagy a The New York Timesból,

melyek nagyon másként
láttatják a valóságot.

Összefoglalva,

ha ma este minden a terv szerint alakult,

hangformálási képességemet a kiejtett
hang agyukba juttatására használtam.

Ezt a kapcsolatot arra használtam,

hogy agyam emlékképekkel
és gondolatokkal összefüggő mintázatait

az önök agyába továbbítsam.

Ezzel tárom föl azt a rejtett
idegi mechanizmust,

amely által kommunikálunk.

És tudjuk, ennek segítségével a jövőben

javíthatjuk és megkönnyíthetjük
a kommunikációt.

Ám e kutatások azt is föltárták,

hogy a kommunikáció közös alapokon áll.

Társadalomként tényleg figyelnünk kell rá,

hogy elveszítjük e közös alapot
és azon képességünket,

hogy szót értsünk a tőlünk kissé
eltérően gondolkodókkal,

ha hagyjuk, hogy egy pár
nagyon erős médiacsatorna

uralja a mikrofont,

manipulálja és irányítsa
a gondolkodásmódunkat.

Nem tudom, mi a megoldás,
mert én csak egy kutató vagyok.

De talán az egyik lehetőség

visszatérni egy természetesebb
kommunikációs módhoz,

a párbeszédhez,

amelyben nemcsak én beszélek önökhöz,

hanem a társalgás természetesebb módján –

beszélek is és figyelek is,

és együtt törekszünk közös nevezőre
és új gondolatokra jutni.

Hiszen végtére is

tőlünk, emberektől függ,
hogy eldöntsük, mik vagyunk.

A vágyunk, hogy egy másik
agyhoz kapcsolódjunk,

nagyon alapvető, s ez már
zsenge korban kezdődik.

Előadásomat egy magánéleti
történettel zárom,

amely jól példázza, hogy a másik
emberhez történő kapcsolódás

valóban meghatározza, hogy mik vagyunk.

Ő Jonathan, a fiam, nagyon apró korában.

Nézzék, feleségemmel hogyan
bontakoztat ki egy hangokra épülő játékot,

csak vágyára és a tiszta örömre alapozva,
hogy másik emberi lényhez kapcsolódhat.

(Mindketten hangot adnak ki)

(Nevetés)

Gondoljanak bele, hogyan fogja
fiamnak a képessége

a hozzánk és másokhoz való kapcsolódásra

formálni azt az embert, amivé válni fog.

Gondoljanak bele, hogyan változnak önök

napról napra a környezetükben
lévőkhöz fűződő kapcsolatuk révén.

Ezért kapcsolódjanak
továbbra is másokhoz.

Terjesszék a gondolataikat,

mert együtt, összekapcsolva
többek vagyunk,

mint csupán a részek összessége.

Köszönöm.

(Taps)