Faith Jegede: Amit az autista testvéreimtől tanultam

Faith Jegede megható és tréfás történetként meséli el, hogyan nőtt fel két fivérével, akik autisták - és különlegesek. A TED Talent Search-ön adott beszédével arra emlékeztet, hogy olyan életet folytassunk, mely túllép a "normális" határokon.

Mára csak egy kérésem lenne.

Kérem, ne mondják, hogy normális vagyok.

Hadd mutassam be a testvéreimet.

Remi 22 éves.

Magas és nagyon jóképű.

Nem beszél, de közli az örömét

oly módon, ahogy még a legjobb szónokok sem tudják.

Remi tudja, mi a szeretet.

Feltétel nélkül megosztja, mindentől függetlenül.

Nem kapzsi. Nem nézi a bőrszínt.

Nem törődik a vallási különbségekkel, s képzeljék:

Soha nem hazudott.

Mikor a gyermekkori dalainkat énekli,

olyan szavakkal próbálkozva, melyekre már én sem emlékszem,

egy dolgot juttat eszembe:

mily keveset tudunk az elméről, és mily csodálatos

kell legyen az, amit nem ismerünk.

Samuel 16 éves. Ő is magas. Ő is nagyon szép.

A memóriája kifogástalan.

De mégis szelektív.

Nem emlékszik, hogy ellopta-e a csokoládémat,

de emlékszik az iPod-om levő összes dal kiadási évére,

beszélgetéseinkre, mikor négy éves volt,

hogy lepisilte a karomat, amikor az első Teletubbies részt néztük,

és Lady Gaga születésnapjára.

Nem hangzik hihetetlennek?

De a legtöbb ember nem ért egyet.

És valójában, mert elméjük nem felel meg

a társadalomban normálisként elfogadott változatnak,

gyakran ki vannak taszítva, és félre vannak értve.

De az szabadította fel a szívemet, és erősítette meg a lelkemet,

hogy még akkor is, ha ez volt a helyzet,

nem tekintették őket szokványosnak,

ez is csak egy dolgot jelenthet:

hogy ők különlegesek –

autisták és különlegesek.

Azoknak, akiknek kevésbé ismerős az autizmus szó:

ez egy komplex agyi rendellenesség, mely kihat a szociális kommunikációra,

a tanulásra és néha a fizikai képességekre.

Mindenkinél másképp nyilvánul meg,

ezért különbözik Remi annyira Samtől.

Világszerte 20 percenként egy új személyt

diagnosztizálnak autizmussal, és bár ez az egyike

a leggyorsabban terjedő fejlődési rendellenességnek a világon,

nincs ismert oka vagy gyógymódja.

És nem emlékszem mikor találkoztam először az autizmussal,

de nem emlékszem egy napra sem nélküle.

Csak három éves voltam amikor jött a bátyám,

és annyira izgatott voltam,

hogy új lény jött az életembe.

Néhány hónap eltelt,

és rájöttem, hogy ő más.

Sokat üvöltött.

Nem akart úgy játszani, mint a többi baba,

és valójában, nem úgy tűnt,

hogy túlságosan érdekelné a személyem.

Remi a saját világában élt és uralkodott, a saját szabályai szerint,

s a legapróbb dolgokban lelte örömét,

játékautói sorba rakásában a szobában,

a mosógép bámulásában

és abban, hogy mindent megevett ami szembejött.

Ahogy nőtt, egyre másabb lett,

és a különbségek egyre nyilvánvalóbbá váltak.

Mégis, túl a hisztizésen, és a csalódottságon,

s a soha véget nem érő hiperaktivitáson,

volt valami igazán egyedi:

egy tiszta és ártatlan jellem, egy fiú, aki előítélet nélkül

látta a világot, egy ember, aki még soha sem hazudott.

Rendkívüli.

Le nem tagadhatom, hogy volt

néhány nehéz pillanat a családban,

amikor azt kívántam, bárcsak olyanok lennének, mint én.

De visszagondolva mindarra, amire megtanítottak

az egyéniségről, a kommunikációról, s a szeretetről,

rájövök arra, hogy ezeket a dolgokat

nem szeretném átcserélni normalitásra.

A normalitás nem veszi észre az adott különbségek szépségét,

és az a tény, hogy, ha különbözünk, nem jelenti azt, hogy egyikünk hibás.

Csak azt jelenti, hogy létezik egy másfajta jó.

Ha csak egy dolgot tudnék kommunikálni Reminek,

és Samnek,

és Önöknek,

az lenne, hogy nem kell normálisnak lenni.

Lehetnek rendkívüliek.

Mert autista vagy sem,

a különbségeink...

Meg vagyunk áldva! Mindenkiben van tehetség,

és őszintén szólva a törekvés a normalitásra

a lehetőség végleges feláldozása.

A lehetőség a nagyszerűségre, a fejlődésre és változásra

meghal abban a pillanatban mikor megpróbálunk olyanok lenni mint valaki más.

Kérem, ne mondják, hogy normális vagyok.

köszönöm. (Taps)

(Taps)