Utazás két légvétel között | Guillaume Néry | TEDxToulouse

A szabadmerülés konstans súly kategóriájának többszörös világbajnoka, Guillaume Néry varázslatos útra visz magával minket az óceán mélyére. Méterről méterre magyarázza el nekünk, ami vele történik – a mentális és fiziológiai változásokat, melyeket magunk is megtapasztalhatunk, ha visszatartjuk a lélegzetünket. A versenyeken és rekordokon túl, Guillaume felfedi előttünk a szabadmerülés lírai szépségét, arra inspirálva az embereket, hogy maguk is megtapasztalják azt. Ettől az előadástól elakad majd a lélegzete.

(Videó) Férfihang: 10 másodperc

Öt, négy, három, kettő, egy.

Idő indul.

Plusz egy, kettő, három, négy, öt,

hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.

Guillaume Néry, Franciaország.

Konstans súly, 123 méter,

Három perc 25 másodperc.

Országos rekordkísérlet.

70 méter.

[123 méter]

40 méter.

(Videó) Guillaume Néry: Jól vagyok!

(Éljenzés) (Taps)

(Videó) Bíró: Fehér lap.
Guillaume Néry, országos rekord!

Köszönöm!

(Taps)

Köszönöm szépen.
Köszönöm a szíves fogadtatást.

A merülés, amit az imént láttak,
egy utazás volt.

Két légvétel között tett utazás.

Utazás

a merülés előtti utolsó

és a merülés utáni első légvétel között.

Utazás az emberi határokig,

utazás az ismeretlenbe.

De egyben belső utazás is,

ahol számtalan dolog történik,

fizikai és mentális értelemben is.

Azért vagyok ma itt,

hogy megosszam önökkel ezt az utazást,
hogy magammal vigyem önöket.

Kezdjük az utolsó légvétellel.

(Belégzés)

(Kilégzés)

Ahogy látták, az utolsó légvétel lassú,
mély és rendkívül erőteljes.

A legvégén az ún. pontytechnikával

további egy-két liter levegőt

préselek még a tüdőmbe.

Merüléskor nagyjából
tíz liter levegő van benne.

Ahogy elhagyom a felszínt,

beindul a testem első reakciója:

a merülési reflex.

A merülési reflex először is
lelassítja a szívverésem,

ami percenkénti 60-70 helyett

percenkénti 30-40-re csökken

másodpercek alatt, szinte azonnal.

A merülés következő hatása
a perifériás erek összehúzódása,

ami miatt a vér a végtagokból

a test belsejébe áramlik,

hogy a légfontosságú szervek vérellátása
biztosított legyen:

a tüdő, a szív és az agy.

Ezek veleszületett reakciók,

nem tudjuk kontrollálni őket.

Mindenki, aki víz alá merül,

ugyanezt tapasztalja,

már a legelső alkalommal.

Minden emberben megvan
ez az ösztönös reakció.

Ami igazán különleges ebben az az,

hogy ugyanígy megvan ez
a vízben élő emlősöknek is.

Az összes vízi emlősnek:
legyen az delfin, bálna, fóka stb.

Mikor ők merülnek a mélybe,
ugyanezek a mechanizmusok működnek,

csak sokkal erősebben

és persze sokkal hatékonyabban.

Igazán lenyűgöző, nem?

Amint lemerülök,

a természet máris segítő kezet nyújt,

segít, hogy magabiztosabban
tudjak merülni.

Ahogy egyre mélyebbre úszom,

a nyomás lassan kezdi
összepréselni a tüdőm.

A tüdőmben lévő levegő
a felszín felé hajt,

de ahogy egyre mélyebbre süllyedek,
és egyre nő a nyomás,

egyre kisebb a levegő térfogata, ezért
egyre könnyebb az ereszkedés.

Aztán van egy pont, 35-40 méternél,

mikor már nem is kell hajtanom magam.

A testem ekkor már olyan nehéz és sűrű,

hogy szabadon süllyedek a mélybe.

Átlépek abba a fázisba,
amit úgy hívunk, szabadesés.

Ez a legjobb rész a merülésben.

Ezért az érzésért merülök még mindig.

Olyan ez, mintha egy erő húzna lefelé,

és nekem nem kell tennem semmit.

Egyetlen mozdulat nélkül süllyedhetek le
35 méterről 123 méter mélyre.

Engedem, hogy a mélység magához húzzon,
olyan ez, mintha a víz alatt repülnék.

Fantasztikus érzés –

a szabadság mámorító érzése.

Lassan siklok tehát a mélybe:

40 méter, 50 méter,

és valahol 50 és 60 méter között
a testem ismét reagál a mélységre.

A tüdőm ekkor már a lehető legkisebb.

Ez az a pont,

ahonnan elméletileg
nem képes jobban összepréselődni.

Ekkor lép működésbe a második védekezési
mechanizmus: a vértódulás,

amit mi franciául
"a tüdő erekciójának" hívunk,

de nekem jobban tetszik a vértódulás.

(Nevetés)

Ezért inkább azt használom.

De mi is történik ilyenkor pontosan?

A nyomás miatt

a tüdő szöveteibe vér áramlik,

ez stabilizálja a tüdőt,

ezzel megakadályozza
a mellüreg összeroppanását,

és azt, hogy a tüdő
két lebenye összeessen,

összetapadjon, összeomoljon.

Ennek a reakciónak köszönhetően –

és ez is közös bennünk
és a tengeri emlősökben –

folytathatom a merülést.

60, 70 méter,

egyre gyorsabban süllyedek,

ahogy a nyomás egyre jobban
összepréseli a testem.

80 méter alatt

a nyomás már valóban nagyon erős,

és ezt kezdem fizikálisan is érezni.

Kezdem egyre jobban érezni a nyomást.

Láthatják, milyen ez –
nem valami szép látvány.

A rekeszizom teljesen benyomódik,

épp úgy, ahogy a mellkas is,

és a fejünkben is történik egy s más.

Most azt gondolhatják: "Hát, ez
egyáltalán nem tűnik kellemesnek.

Mire jó ez?

Ha a földi reflexeinket vesszük alapul,

mit teszünk a szárazföldön,
mikor problémába,

kellemetlenségbe ütközünk?

Szembeszegülünk, ellenállunk, küzdünk.

A víz alatt ez nem működik.

Ha a víz alatt ellenállunk,
megsérülhet a tüdőnk,

vért köphetünk, ödéma alakulhat ki,
és nem tudunk tovább merülni –

legalábbis egy darabig.

Egy dolgot tehetünk:

elismerjük, hogy a természet erői
erősebbek nálunk.

Az elemek erősebbek, mint én,

hagyom, hogy a víz összepréseljen.

Elfogadom ezt a nyomást,

és rábízom magam.

Átadom ezt az információt
a testemnek, a tüdőmnek –

minden ellazul,

elengedek minden kontrollt,

teljesen ellazítom magam.

A nyomás kezd összepréselni,
de ez egyáltalán nem kellemetlen.

Mintha burokban lennék.

Biztonságban érzem magam.

Tovább süllyedek,

80 méter, 85 méter, 90 méter

100 méter.

100 méter – a mágikus szám.

Minden sportban az.

Az úszóknak, az atlétáknak
és nekünk, búvároknak is.

A szabadtüdős merülésben
itt kezdődnek az álmok.

Minden merülő szeretne egyszer
eljutni 100 méter mélyre.

A 100 számunkra szimbolikus is,

mert a 70-es években orvosok
és fiziológusok megállapították,

hogy a 100 méter a határ,

az ember képtelen ennél mélyebbre merülni.

A test itt már egyszerűen szétrobban.

És aztán jött a francia Jacques Mayol,

akit a "Nagy kékség" c. filmből ismerünk,

jött és lemerült 100 méter mélyre.

Sőt, lemerült 105 méter mélyre.

Akkoriban "no limit"
merüléseket hajtott végre.

Súlyokat használt,
hogy gyorsabban tudjon süllyedni,

és ballonnal emelkedett fel,
pont mint a filmben.

Ma már a "no limit" merülések
200 méternél tartanak.

Én 123 méterig tudok lemerülni
segítség nélkül.

Valahol ez mind Mayolnak köszönhető,

mert megkérdőjelezte,
amit mindenki más elhitt;

mert egy laza mozdulattal

lesöpörte az elméleteteket

és a mentális gátakat,
amiket saját magunk elé állítottunk.

Bebizonyította, hogy az emberi test
alkalmazkodóképessége végtelen.

Folytatom a merülést.

105, 110, 115 méter.

Egyre közelebb a cél.

120 méter,

123 méter.

Megérkeztem.

És most azt kérem,
tartsanak velem egy kicsit,

és képzeljék magukat a helyembe.

Csukják be a szemüket.

Képzeljék el,
hogy 123 méter mélyen vannak.

A vízfelszíntől távol, nagyon távol.

Teljesen egyedül.

Szinte semmi fény.

Hideg van,

dermesztő hideg.

A víznyomás szorít, mint a satu –

13-szor erősebben, mint a felszíni.

Tudom, most arra gondolnak:

"Ez iszonyatos.

Mi a fenét keresek itt?

Ez a fickó őrült."

De nem.

Mikor lenn vagyok,
én semmi ilyenre nem gondolok.

Jól érzem magam a mélyben.

Rendkívül jól érzem magam.

Talán mert elengedtem minden feszültséget,

teljesen ellazultam.

Remekül érzem magam, és egyáltalán
nem érzem, hogy levegőt kellene vennem.

De miért is aggódnék, igaz?

Úgy érzem, csak egy apró pont vagyok,

egy apró vízcsepp az óceánban.

Ilyenkor minden alkalommal
ez a kép jelenik meg a fejemben:

a Halványkék pötty.

Nem tudom, ismerik-e ezt a képet:

Pale Blue Dot, vagyis Halványkék pötty.

Az az apró pötty, amit ott látnak,
amire a nyíl mutat.

Tudják, mi az?

A Föld.

Bolygónk, a Föld, a Voyager
űrszondáról fényképezve,

4 milliárd kilométer távolságból.

Az otthonunk ez a halvány kis pötty,

ami a nagy semmi közepén lebeg.

Kicsit így érzem magam én is
123 méter mélységben.

Mint egy apró pötty,

egy porszem, csillagpor,

ami a végtelen űrben lebeg
a semmi közepén,

a határtalan térben.

Magával ragadó érzés ez,

mert bármerre nézek – föl, le,
balra, jobbra, előre, hátra –,

ugyanazt látom: a kék végtelent,
a nagy mélységet.

A Földön sehol máshol
nem tapasztalhatjuk ezt meg:

körbenézünk, és mindenhol ugyanazt látjuk.

Rendkívüli érzés.

És ekkor

minden egyes alkalommal ugyanazt érzem:

alázatot.

Végtelen alázatot érzek,
mikor erre a képre nézek –

ami az előbb még itt volt –,

és akkor is, mikor lemerülök a mélybe,

mert úgy érzem, semmi vagyok.

Jelentéktelen apróság vagyok
a nagy egészben.

De ennek ellenére,
mégis csodálatos ez az érzés.

Úgy döntök, visszatérek a felszínre,
hisz az én helyem nem a mélyben van.

A fenti világhoz tartozom.

Tehát elkezdek felfelé úszni.

A visszatérés hatalmas sokk,

attól a pillanattól kezdve,
hogy eldöntöm, elindulok vissza.

Először is hatalmas erőfeszítésembe kerül,

hogy fellökjem magam a mélyből.

Ereszkedéskor a mélység húzott magához.

Most, felfelé, ugyanezt teszi.

Így kétszer keményebben
kell hajtanom magam.

Ráadásul szembe kell néznem
még egy dologgal: a narkózissal.

Erről talán hallottak már.

Ez az, amit mélységi mámornak nevezünk.

Ez a szabadúszókra épp olyan veszélyes,
mint a palackkal merülőkre.

A vérben feloldódó nitrogén okozza,

és kissé összezavarja

a tudatost és a tudattalant.

Csak úgy örvénylenek a gondolatok
az ember fejében –

ide-oda, eltűnnek, majd újra felbukkannak.

Nem tehetek ellene semmit.

Olyan kicsit, mintha bedrogozott
volna az ember.

Bár én sosem próbáltam – tényleg.

És biztos önök is bölcsebbek ennél.

Mindenesetre tényleg olyan érzés.

Ilyenkor nem is szabad hadakozni,
el kell mindent engedni.

Nem irányítunk semmit.

Minél jobban akarjuk, annál rosszabb lesz.

Aztán jön a harmadik probléma: a légszomj.

Végül is nem vagyok hal.

Ember vagyok, és a vágy,
hogy levegőt vegyek, emlékeztet erre.

60-70 méternél járva

kezdjük érezni, hogy levegőt kell vennünk.

És ez az érzés, az összes többivel együtt,

könnyen oda vezethet,
hogy elveszítjük a fejünket,

hogy pánikba esünk.

Akkor csak egy dologra
tudunk gondolni:

"Hol a felszín? Fent akarok lenni!
Levegőt akarok most azonnal!"

Ezt nem szabad.

Soha ne nézz felfelé, ne nézz fel,

ne is gondolj rá!

Nyugton kell maradni,
nem szabad ugrándozni – soha.

Ott kell maradni a jelenben.

A kötelet nézem magam előtt,

a kötelet, ami a felszínre vezet.

Az adott pillanatra koncentrálok.

Mert amint a felszínre gondolok,
pánikba esek.

És ha pánikolok, akkor vége.

Az idő hirtelen felgyorsul.

30 méternél végre megkönnyebbülök:
már nem vagyok egyedül.

Őrangyalaim, a segítő merülők,
csatlakoznak hozzám.

Fentről indulnak, és 30 méteres
mélységben találkozunk;

elkísérnek az utolsó métereken,

bármilyen esetleges probléma esetére.

Mindig, mikor meglátom őket, azt gondolom:

"Hálás vagyok nektek."

Nekik köszönhetem,
hogy itt vagyok, a csapatnak.

Újra érzem az alázatot.

Nélkülük, a csapatom nélkül,
a többiek nélkül, akik ott vannak,

ez a mélytengeri kaland
lehetetlen vállalkozás lenne.

Utazásom a mélybe
mindenekelőtt csapatmunka.

Ezért örülök, hogy velük
fejezhetem be ezt az utazást,

hisz nélkülük én sem lehetnék itt.

20 méter, 10 méter,

a tüdőm lassan
visszatér eredeti méretéhez.

A felhajtóerő szinte tol felfelé.

Öt méterre a felszíntől
elkezdem kifújni a levegőt,

hogy azonnal levegőt tudjak venni,
ahogy felérek.

Megérkeztem. A felszínen vagyok.

(Belégzés)

A levegő szabadon áramlik
a tüdőmbe.

Mintha újjászülettem volna.

Felszabadító érzés.

Egyszerűen jó érzés.

Bármilyen rendkívüli volt az utazás,

szükségem van rá, hogy újra érezzem
a kis oxigénmolekulákat,

melyek életben tartják a testem.

Az érzés leírhatatlan,

de egy kisebb fajta trauma is egyben.

Hatalmas sokk ez az érzékeinknek.

Képzeljék el, milyen visszatérni
a teljes sötétségből a fénybe,

a szinte néma mélységből a zajos világba.

A bársonyosan lágy víz helyett

a szelet érzem az arcomon.

Újra érzem az ízeket, a szagokat,

a levegő szinte bezúdul a tüdőmbe.

Tüdőm újra kitágul.

Másfél perce még teljesen
össze volt préselve,

de most újra szabad.

Olyan sok minden történik egyszerre.

Kell pár másodperc,
mire összeszedem magam,

és újra azt érzem, önmagam vagyok.

De sietnem kell, mert várnak a bírók,

akik igazolják a teljesítményem.

Meg kell mutatnom, hogy tökéletes
fizikai állapotban vagyok.

Ahogy a felvételen látható,
követem az ún. érkezési protokollt.

Mikor kijövök a vízből 15 másodpercem van,
hogy levegyem a csipeszt az orromról,

jelezzek a bíróknak,

és azt mondjam angolul, hogy jól vagyok.

Még azt is elvárják,
hogy kétnyelvű legyek.

(Nevetés)

Tekintve, hogy min mentem keresztül,
ez nem valami kedves tőlük.

Miután végrehajtottam a protokollt,
a bírók felmutatják a fehér kártyát,

és ekkor kezdhetek örülni.

Végre örülhetek annak,
amit végigcsináltam.

Az utazás, amit elmeséltem önöknek,

a szabadmerülés kissé extrém példája.

De szerencsére
a merülés nem csak ennyi –

messze nem csak ennyi.

Az elmúlt három évben igyekeztem
a merülést más oldalait is bemutatni,

hiszen ha a médiában erről van szó,

akkor csak a versenyekről
és a rekordokról hallunk.

De a szabadtüdős merülés több ennél.

A lényeg az, hogy jól érezzük
magunkat a vízben.

Gyönyörű, költői, már-már művészet.

A barátnőmmel elhatároztuk,

filmre vesszük,
és megmutatjuk ezt az oldalát is,

főleg azért, hogy mások is kedvet
kapjanak ahhoz, hogy a vízbe menjenek.

Most pedig szeretnék önöknek
megmutatni néhány képet,

ezekkel zárnám az előadást.

Gyönyörű víz alatti fotókat fognak látni.

(Zene)

Ha egy nap úgy döntenek, hogy kipróbálják,
és visszatartják a levegőt,

észreveszik, hogy amint ezt megteszik,

leállnak majd a gondolataik is.

Megnyugszik az elme.

A 21. században az elme
komoly próba elé néz.

Folyamatosan túl van terhelve,
óránként 10 000 dolgot gondolunk át.

Folyamatos stresszben élünk.

Azzal, hogy a víz alá tudunk merülni,

lehetőségünk van arra,
hogy megnyugtassuk az elménket.

Ha a víz alatt
visszatartjuk a lélegzetünk,

esélyt kapunk arra,
hogy megtapasztaljuk a súlytalanságot –

a víz alatt lebegve,

testünket ellazítva,

elengedve minden feszültséget.

Ez a 21. század nyavalyája:
fáj a hátunk, a nyakunk, mindenünk,

mert állandóan stresszesek,
feszültek vagyunk.

De a vízben csak lebegünk,

mintha a világűrben lennénk.

Teljesen elengedhetjük magunk.

Leírhatatlanul jó érzés.

Végre egymásra talál

a testünk, az elménk és a lelkünk.

Minden megnyugszik, minden együtt van.

Azzal, hogy megtanulunk így merülni,

megtanuljuk azt is,
hogyan kell helyesen levegőt venni.

Életünk egy lélegzetvétellel kezdődik
és azzal is fejeződik be.

A légzés ad ritmust az életünknek.

Ha megtanulunk jobban lélegezni,
egyben megtanulunk jobban élni is.

Azzal, hogy visszatartjuk
a vízben a lélegzetünk,

nem 100 méteren,
két-három méteren is elég,

felvesszük a búvármaszkot
és a békalábakat,

új világot fedezhetünk fel,

egy másik univerzumot, számtalan csodával.

Láthatjuk a kis halakat, moszatokat,
a növény- és állatvilágot,

közben persze
nagyon körültekintőek vagyunk.

Siklunk a vízben, körülnézünk,
és visszatérünk a felszínre.

Nem hagyunk magunk után semmi nyomot.

Fantasztikus érzés

ilyen módon eggyé válni a természettel.

És ha megengednek egy utolsó gondolatot:

ha visszatartjuk a lélegzetüket,
alámerülünk,

és újra részévé válunk
ennek a víz alatti világnak,

az egyfajta önmagunkra találás is.

Előadásomban

sokat beszéltem arról,
hogy testünk emlékszik arra,

hogy több millió évvel ezelőtt
mi is a vízben éltünk.

Mikor visszatérünk a vízbe,

mikor visszatartjuk a levegőt,
csak pár másodpercre,

akkor ezekhez a gyökerekhez térünk vissza.

Higgyék el,

ez maga a csoda.

Kérem, próbálják ki!

Köszönöm!

(Taps)