David Blaine: Hogyan tartottam vissza a lélegzetem 17 percig?

Ebben a nagyon személyes TEDMED beszédben a bűvész-kaszkadőr David Blaine elmondja, hogyan érte el, hogy 17 percig visszatartsa lélegzetét a víz alatt -- mely világcsúcs lett (csupán egy perccel rövidebb, mint ez az egész beszéd!) --, és hogy mit jelent számára gyakran halálmegvető munkája. Figyelmeztetés: NE próbálják ki otthon.

Bűvészként olyan dolgokat próbálok létrehozni,

melyek láttán az emberek megállnak és gondolkoznak.

Ugyanakkor kihívásokat keresek saját magam számára,

hogy olyasmiket tegyek, melyek az orvosok szerint lehetetlenek.

New Yorkban élve eltemettek egy koporsóban,

1999 áprilisában,

egy teljes hétre.

Kizárólag vízen éltem.

Végül olyan szórakoztatónak találtam,

hogy elhatároztam,

több hasonló dolgot is kipróbálhatnék.

Következőként egy jégtömbbe fagyasztottam magam

három éjen és három napon át New Yorkban.

Sokkal nehezebb volt, mint amilyennek képzeltem.

Ezt követően, egy 30 méter magas oszlop tetején álltam

36 órán keresztül.

Olyan erős hallucinációim támadtak,

hogy a mögöttem lévő épületeket hatalmas állatfejeknek láttam.

Ezután Londonba mentem.

Londonban egy üvegketrecben éltem 44 napig,

kizárólag vízen.

Számomra ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tettem,

de a legcsodálatosabb is.

Olyan sokan voltak szkeptikusok, különösen a londoni sajtó,

hogy helikopterrel

sajtburgereket lógattak a ketrecem köré csábításként.

(Nevetés)

Így hát nagy elismerésnek éreztem,

amikor a New Englandi Orvosi Folyóirat

tudományos kutatásra használta fel a kísérletet.

Következőként azt akartam megtudni, meddig bírnám légzés nélkül,

tehát mennyi ideig tudnék túlélni, ha semmit nem veszek magamhoz,

még levegőt sem.

Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz

életem legnagyszerűbb utazása.

Fiatal bűvészként

megszállottja voltam Houdininek és az ő vízalatti számainak.

Így hát már elég korán elkezdtem a többi gyerekkel versenyezni,

hogy meddig tudok a víz alatt maradni.

Míg ők a felszínre úsztak levegőért,

olyan ötször, én lenn maradtam egyetlen lélegzetvétellel.

Tinédzserkoromban

már három és fél percig vissza tudtam tartani a levegőt.

Később tudtam meg, hogy ez volt Houdini személyes rekordja.

1987-ben hallottam egy történetet egy fiúról,

aki alatt beszakadt a jég,

és alatta rekedt a folyóban.

45 percig volt odalent, levegő nélkül.

Amikor a mentőosztag megérkezett,

újraélesztették, és nem volt agykárosodása.

A testhőmérséklete 25 fokra süllyedt.

Bűvészként hiszek abban, hogy minden lehetséges.

És hiszek abban, hogy ha egy személy képes valamire,

akkor mások is képesek ugyanarra.

Gondolkozni kezdtem azon, hogy ha az a fiú

túlélte levegő nélkül, olyan hosszú ideig,

akkor kell lennie egy módnak, amellyel én is meg tudom tenni.

Így találkoztam egy nagyon jó idegsebésszel.

És megkérdeztem tőle, milyen hosszan lehetséges

kibírni lélegzés nélkül, mennyi ideig lehetnék levegő nélkül?

És ő azt mondta, hogy hat perc felett már

nagyon súlyos kockázata van

a hypoxiás agykárosodásnak.

Ezt én gyakorlatilag kihívásként fogtam fel.

(Nevetés)

Első próbálkozásként arra gondoltam, kipróbálhatnék valami hasonlót,

így építettem egy víztartályt,

majd feltöltöttem jéggel és hideg vízzel.

Belementem a tartályba,

és reménykedtem, hogy a testhőmérsékletem esni kezd.

Vacogtam. Mikor először megpróbáltam visszatartani a levegőt,

még egy percet sem bírtam ki.

Rájöttem, hogy ez egyáltalán nem fog működni.

Így hát elmentem egy orvos barátomhoz,

és megkérdeztem, hogy tudnám megtenni?

"Nagyon hosszú ideig akarom tartani a lélegzetem. Hogyan lehet ezt megtenni?"

Erre ő azt felelte, "David, te bűvész vagy,

csak teremtsd meg az illúziót, hogy nem lélegzel, sokkal egyszerűbb lesz."

(Nevetés)

Neki támadt egy ötlete,

hogy csináljunk egy eszközt

egy szén-dioxid tisztítóval,

ami gyakorlatilag egy cső volt a barkácsboltból,

amire szigetelőszalaggal egy léggömböt ragasztott.

Úgy gondolta, hogy ezt belém tennénk,

valahogy keringetnénk a levegőt, amit aztán újra belélegezhetnék

ezzel az eszközzel.

Ezt nem könnyű végignézni.

Itt próbálkoztunk ezzel.

Nos, ez nyilvánvalóan nem volt működőképes ötlet.

(Nevetés)

Aztán elkezdtem gondolkodni

a folyadéklégzésről.

Létezik egy perfluorkarbon nevű vegyi anyag.

Olyan magas az oxigéntartalma,

hogy elméletileg belélegezhető.

Így szereztem ebből az anyagból,

feltöltöttem vele a mosdókagylót, belemártottam az arcom,

és megpróbáltam belélegezni,

ami igazán lehetetlen volt.

Ahogy egy orvos mondta, olyan volt, mintha megpróbálnál levegőt venni,

miközben egy elefánt áll a mellkasodon.

Így ezt az ötletet is elvetettem.

Aztán az jutott eszembe,

hogy lehetséges lenne-e rákötni magam egy szív-tüdő gépre,

és műtéti úton egy csövet vezetni az artériámba,

hogy úgy tűnjön, nem lélegzem, miközben oxigénnel látják el a vérem.

Ez nyilvánvalóan egy újabb őrült ötlet volt.

Aztán eszembe jutott mindezek közül a legőrültebb ötlet:

hogy ténylegesen megcsináljam.

(Nevetés)

Hogy ténylegesen visszatartsam a lélegzetem azon a ponton túl,

ahol az orvosok már agyhalottnak tekintenének.

Így hát elkezdtem utánanézni

a gyöngyhalászoknak.

Mivel akár négy percig is víz alatt tudnak maradni egy lélegzettel.

És mikor róluk olvastam, rátaláltam

a szabadmerülésre.

Ez voltaképpen a legcsodásabb dolog volt, amire valaha rátaláltam.

A szabadmerülésnek sok különféle ága van.

Vannak mélységi rekordok, ahol olyan mélyre merülnek, amennyire tudnak.

Aztán ott van a statikus apnea.

Itt annyi ideig tartják vissza a levegőt, ameddig csak tudják,

egy helyben, mozgás nélkül.

Én erre fordítottam a figyelmem.

Az első dolog, amit megtanultam, hogy ha visszatartod a lélegzeted,

egyáltalán nem szabad mozognod, mert energiát pazarolsz.

Ez pedig oxigént használ el,

és szén-dioxid keletkezik a véredben. Így megtanultam, hogy soha nem szabad mozogni.

És megtanultam, hogyan lassíthatom le a szívverésem.

Tökéletesen mozdulatlannak kellett maradnom, ellazulni,

és arra gondolni, hogy nem vagyok a testemben,

és ezt kontrollálni.

Aztán megtanultam a helyes légzéstechnikát.

Ez gyakorlatilag egy nagyon gyors és mély légzés.

Ki- és belélegzel...

Ha ezt csinálod, szédülni kezdesz, bizseregsz.

Teljesen megszabadítod a tested a szén-dioxidtól.

Így sokkal könnyebb visszatartani a lélegzeted.

Aztán megtanultam, hogy venned kell egy hatalmas levegőt,

és csak benntartani, lazítani, egy kis levegőt sem szabad kiengedni,

és csak benntartani, lazítani minden kínon át.

Hónapokon át minden reggel,

amikor felkeltem, első dolgom volt,

hogy a lélegzetem visszatartsam.

52 perc alatt

44 percig csak benntartottam a levegőt.

Ez gyakorlatilag azt jelentette,

hogy nagyon erőteljesen lélegeztem egy percen át.

Közvetlenül ezután pedig benntartottam öt és fél percen keresztül.

Aztán ismét lélegeztem egy percen át,

olyan erősen zihálva, ahogy csak tudtam,

aztán rögtön ismét visszatartottam öt és fél percig.

Ezt a folyamatot megismételtem nyolcszor egymás után.

52 percből mindössze nyolc percet lélegeztem.

Ennek a végére az agyad teljesen kikészül.

Olyan érzés, mintha teljes kábulatban lennél.

Szörnyű fejfájásod lesz tőle.

Mikor ezt csinálom, nem ajánlatos velem beszélgetni.

Elkezdtem tanulmányozni azt a személyt, aki a világcsúcsot tartotta.

A neve Tom Sietas.

Ennek a srácnak a felépítése tökéletes a levegő visszatartásához.

193 cm magas és 72 kg.

A teljes tüdőkapacitása pedig

kétszerese egy átlagos emberének.

Én 185 cm vagyok, és kövér.

Mondjuk, hogy vastag csontú.

(Nevetés)

Három hónap alatt 23 kilót kellett lefogynom.

Így mindenre, amit magamhoz vettem,

úgy tekintettem, mint orvosságra.

Minden falat tápértéke pontosan meg volt határozva.

Kis, ellenőrzött adagokat ettem

a nap folyamán.

Ehhez pedig a testem is alkalmazkodott.

(Nevetés)

Minél vékonyabb lettem, annál tovább tudtam visszatartani a lélegzetem.

Az egészséges étkezésnek és a kemény edzésnek köszönhetően

nyugalmi állapotban a pulzusom percenként 38-ra csökkent.

Ez alacsonyabb, mint a legtöbb olimpikoné.

Négy hónapnyi edzés után már hét percen át

tudtam benntartani a levegőt.

Mindenhol ezzel akartam próbálkozni.

Ki akartam próbálni a legextrémebb szituációkban is,

hogy lássam, le tudnám-e lassítani a szívverésem

kényszer hatására.

(Nevetés)

Elhatároztam, hogy a világcsúcsot

élő televízióadásban fogom megdönteni.

A rekord ekkor 8 perc 58 másodperc volt,

és Tom Sietas állította fel, a bálnatüdejű srác, akiről meséltem.

(Nevetés)

Úgy gondoltam, hogy ha felállítanék egy víztartályt a Lincoln Centernél,

és egy héten át nem ennék,

akkor hozzászoknék a helyzethez

és lelassíthatnám az anyagcserémet.

Biztos voltam benne, hogy ez segítene abban, hogy tovább benntartsam a levegőt,

mint amennyi ideig előtte tudtam.

Óriásit tévedtem.

Egy héttel a televíziós közvetítés előtt léptem a gömbbe.

És úgy gondoltam, hogy minden sínen van.

Két nappal a nagy rekordkísérletem előtt,

a televízióadás producerei úgy gondolták,

hogy csak nézni valakit,

amint visszatartja a lélegzetét és majdnem megfullad,

túl unalmas a tévé számára.

(Nevetés)

Így bilincseket is kellett használnom,

és kiszabadulni belőlük, mialatt visszatartom a levegőt.

Ez kritikus hibának bizonyult.

A mozgás miatt oxigént pazaroltam.

A hetedik percnél

szörnyű görcsök jöttek rám.

7:08-nál kezdtem elájulni.

Végül hét és fél perc után

ki kellett húzniuk és újraéleszteniük.

Minden létező szinten elbuktam.

(Nevetés)

Természetesen az egyetlen dolog, ami eszembe jutott,

hogy kikeveredjek ebből a helyzetből,

hogy felhívjam Oprah-t.

(Nevetés)

Mondtam neki, hogy emelni akarom a tétet,

és minden eddigi embernél tovább akarom visszatartani a lélegzetem.

Ez egy másik rekord volt. Ez egy tiszta oxigénes

statikus apnea rekord, melynek világcsúcsa

a Guinness szerint 13 perc.

Először tulajdonképpen tiszta oxigént lélegzel be,

feltöltöd ezzel a tested, megszabadulsz a szén-dioxidtól,

és így sokkal tovább tudod benntartani.

Rájöttem, hogy az igazi kihívóm

a hód.

(Nevetés)

2008 januárjában

Oprah négy hónapot adott nekem a felkészülésre.

Minden éjjel hypoxiás sátorban aludtam.

A hypoxiás sátor olyan 4500 méteres

magasságot szimulál.

Szinte olyan, mint az everesti alaptábor.

Ez arra jó, hogy megsokszorozza

a vörösvérsejtek számát a testedben,

így a vér több oxigént tud szállítani.

Minden reggel, mikor kilépsz a sátorból,

az agyad olyan, mintha kitörölték volna.

Az első tiszta oxigénes próbálkozásomkor 15 percig sikerült elmennem.

Szóval ez elég nagy siker volt.

Az idegsebészem kihúzott a vízből,

mert szerinte 15 percnél

már teljesen agyhalott vagy.

Úgyhogy felhúzott, én pedig rendben voltam.

Egyetlen személy volt, akit ez egyáltalán nem nyűgözött le.

A volt barátnőm. Mialatt én rekordot döntöttem a víz alatt

első alkalommal, ő a mobilommal foglalkozott,

és elolvasta az összes üzenetem.

(Nevetés)

A testvéremnek van egy képe róla. Hát nagyon...

(Nevetés)

Aztán hivatalosan is bejelentettem, hogy

Sietas rekordját próbálom megdönteni.

Ő erre úgy reagált,

hogy elment a Regis and Kelly showba,

és megdöntötte a régi rekordját.

Erre az ő fő kihívója is előjött, és ő is megdöntötte a rekordot.

Így ő hirtelen felnyomta a világcsúcsot

16 perc 32 másodpercre.

Ami három perccel több volt, mint amire én készültem.

Hosszabb volt, mint a rekord.

Azt akartam, hogy a Science Times dokumentáljon.

Azt akartam, hogy írjanak egy cikket róla.

Úgyhogy azt tettem,

amit bárki tenne, aki tudományos előrelépést szándékozna elérni.

Besétáltam a New York Times irodaházába,

és kártyatrükköket csináltam mindenkinek.

(Nevetés)

Hát, nem tudom, hogy a trükköknek vagy a Kajmán-szigetek vonzásának köszönhetően,

de John Tierney odarepült,

és írt egy cikket a lélegzet-visszatartás komolyságáról.

Mialatt ott tartózkodott, természetesen megpróbáltam benyomást tenni rá.

Így lemerültem 49 méter mélyre,

ami gyakorlatilag egy 16 emeletes épület magassága,

és mikor felfelé jöttem, elájultam a víz alatt,

ami nagyon veszélyes; így lehet megfulladni.

Szerencsére Kirk meglátott,

odaúszott, és felhúzott.

Innentől kezdve még jobban koncentráltam.

Kizárólag arra edzettem, hogy vissza tudjam tartani a lélegzetem annyi ideig,

ameddig a rekordhoz szükséges.

De arra semmiképp nem lehetett felkészülni,

hogy élő adásban leszek Oprah-nál.

Amíg gyakoroltam, mindig arccal lefelé voltam, lebegtem a medencében.

De a tévében azt akarták, hogy függőlegesen legyek,

hogy láthassák az arcom.

A másik gond az volt,

hogy a ruhám annyira lebegett a vízben,

hogy le kellett szíjazniuk a lábfejem, különben felszínre jöttem volna.

Így a lábaimat arra kellett használnom, hogy benntartsam őket a laza szíjban,

ami elég nagy gondot okozott nekem.

Túlzottan idegessé tett,

ami felgyorsította a szívverésem.

Aztán még azt is csinálták,

amit előtte sosem, hogy felszereltek egy pulzusmérőt.

Ez közvetlenül a gömb mellett volt.

Minden alkalommal, mikor a szívem vert egyet, hallottam, pitty-pitty-pitty-pitty,

a csipogást, jó hangosan.

Ez még idegesebbé tett.

És sehogy nem tudtam lelassítani a pulzusom.

Általában

percenkénti 38-as pulzussal indítottam,

és amíg benntartottam a levegőt, lecsökkent 12-re,

ami eléggé szokatlan.

(Nevetés)

Ezúttal 120-szal kezdtem,

és nem csökkent.

Az első öt percet a víz alatt azzal töltöttem,

hogy kétségbeesve próbáltam lelassítani a pulzusom.

Csak ültem ott, és arra gondoltam, "Le kell lassítanom.

El fogok bukni, el fogok bukni."

És egyre idegesebb lettem.

A szívverésem pedig csak emelkedett és emelkedett,

egészen 150-ig.

Gyakorlatilag ugyanaz történt, ami miatt elbuktam a Lincoln Centernél.

Elvesztegettem az oxigént.

Amikor az idő feléhez érkeztünk, a nyolcadik perchez,

100%-ig biztos voltam abban,

hogy nem fog sikerülni.

Semmiképp nem tudtam megtenni.

Aztán arra gondoltam, hogy Oprah rászánt egy órát

erre a lélegzet-visszatartás dologra, és ha túl korán feladom,

akkor az egész show arról fog szólni, hogy milyen depressziós vagyok.

(Nevetés)

Szóval gondoltam, jobb lesz, ha csak küzdök

és lenn maradok, amíg el nem ájulok,

akkor legalább kihúzhatnak, ápolhatnak, meg minden.

(Nevetés)

Kibírtam 10 percig. 10 perc után

az ujjaidban és a lábujjaidban

erős bizsergést kezdesz érezni.

Tudtam, hogy a vér áramlik,

visszahúzódik a végtagokból,

hogy a létfontosságú szerveknek oxigént biztosítson.

11 percnél a lábaimban

furcsa dobogó érzés kezdődött,

és az ajkaimat nagyon furcsának éreztem.

12 percnél elkezdett csengeni a fülem,

és a karjaim elkezdtek zsibbadni.

Hipochondriás vagyok, és emlékeztem, hogy a zsibbadó kar szívinfarktust jelent.

Úgyhogy eléggé paranoiás kezdtem lenni.

13 percnél, talán a hipochondria miatt,

az egész mellkasomban fájdalmat kezdtem érezni.

Borzalmas volt.

14 percnél,

szörnyen rángatózni kezdtem,

mintha görcsösen akarnék belélegezni.

(Nevetés)

15 percnél már nagyfokú

oxigénhiány lépett fel a szívemben.

És szívvértelenség kezdett kialakulni.

A szívverésem 120-ról hirtelen

50 lett, majd 150, majd 40,majd 20, majd ismét 150.

Néha kimaradt egy dobbanás.

Elindult, majd megállt. És mindezt éreztem.

Biztos voltam benne, hogy szívinfarktusom lesz.

16 percnél kicsúsztattam a lábaim a szíjból,

mert tudtam, hogy ha ki kell mennem,

ha infarktust kapnék, akkor

be kéne ugraniuk és kivenni a lábam a kötelékből,

mielőtt felhúznak. Így elég ideges voltam.

Úgyhogy kihúztam a lábam, és elkezdtem a felszín felé lebegni.

De nem emeltem ki a fejem.

Csak lebegtem ott, és vártam, hogy megálljon a szívem,

csak várakoztam.

Voltak orvosok azzal a bigyóval, tudjátok,

ott ücsörögtek és vártak.

Aztán hirtelen sikoltozást hallottam.

És azt hittem, hogy valami fura történt --

hogy meghaltam, vagy ilyesmi.

Aztán rájöttem, hogy eljutottam 16:32-ig.

Úgyhogy a jelenlévők energiájának hatására

eldöntöttem, hogy tartom még.

17 perc 4 másodpercig jutottam.

(Taps)

És ha ez nem lett volna elég, rögtön ezután

elmentem a Quest Laborba,

hogy vért vegyenek tőlem,

hogy mindent leteszteljenek és lássák az eredményeimet,

hogy az orvosok ismét hasznosítani tudják.

És azt sem akartam, hogy bárki megkérdőjelezzen.

A világcsúcs az enyém volt, és biztos akartam lenni abban,

hogy igazolható.

Másnap New Yorkban voltam,

és egy kölyök odasétált hozzám -- az Apple boltból jöttem kifelé --

odajött ez a kölyök, és megszólított, "Hé D!"

Én meg, "Igen?"

Azt mondta, "Ha olyan sokáig tartottad vissza a lélegzeted,

hogyhogy szárazon jöttél ki a vízből?"

Mondom, "Mi?"

(Nevetés)

Ilyen az életem. Úgyhogy...

(Nevetés)

Bűvészként olyan dolgokat próbálok megmutatni az embereknek,

melyek lehetetlennek tűnnek.

Szerintem a varázslat, akár a levegőmet tartom vissza,

akár egy kártyapaklit keverek,

nagyon is egyszerű.

Gyakorlat, edzés, és --

gyakorlat, edzés és kísérletezés kérdése,

a fájdalmon keresztül, hogy a lehető legjobb legyek.

Nekem ez a varázslat, szóval, köszönöm.

(Taps)