Becky Blanton: Hajléktalanságom éve

Blacky Blanton úgy tervezte egy éven át furgonjában élve fog országot látni, de amikor eluralkodott rajta a depresszió, szabadúszó munkája pedig véget ért, a kempingtúra hajléktalansággá változott. Ebben a nagyon intim beszédben Becky elmeséli tapasztalatát arról, hogyan is vált Amerika egyik dolgozó hajléktalanjává.

Író és újságíró vagyok,

egy őrülten kiváncsi ember,

így újságíróságom 22 évében

rengeteg új dolgot tanultam meg csinálni.

Amit három évvel ezelőtt tanultam meg az az volt,

hogyan váljak láthatatlanná.

Egyike lettem a dolgozó hajléktalanoknak.

Felmondtam szerkesztői állásomat az újságnál

miután édesapám azév februárjában elhunyt,

és úgy döntöttem utazni fogok.

A halála eléggé letaglózott

és nagyon sok dolgot szerettem volna érezni és feldolgozni ezalatt az utazás alatt.

Világéletemben kempingeztem, így gondoltam

egy éven keresztül furgonban élni

olyan lesz mint egy hosszú kempingtúra.

Bepakoltam a macskámat, a rottweileremet

és a kemping felszerelésemet egy 1975-ös Chevy furgonba

és nekivágtam a nagyvilágnak

anélkül, hogy felfogtam volna 3 kritikus dolgot:

1. a társadalom számára egyenlő

az állandó szerkezetben élés - mégha csak bodéban is -

azzal, hogy az embernek értéke van.

2. nem fogtam fel milyen gyors

mások negatív meglátásainak

hatása saját valóságunkra, ha hagyjuk.

3. nem fogtam fel,

hogy a hajléktalanság egyfajta hozzáállás,

nem pedig életstílus.

Eleinte remek volt a furgonban lakni.

Kempingekben tusoltam, vendéglőkben ettem,

és volt időm lazítani és gyászolni.

Aztán eluralkodott rajtam a düh és a depresszió apám halála miatt.

A szabadúszó munka véget ért. Teljes munkaidős állás kellett,

hogy tudjam fizetni a számlákat.

Az igazán enyhe tavaszból

nyomorultul forró nyár lett

és szinte lehetetlen volt bárhol parkolót találni --

(nevetés)

-- anélkül, hogy ne legyen egyértelmű

hogy egy kutya meg egy macska él velem, és nagy a forróság.

A macska a furgon nyitott ablakán keresztül járt ki-be,

a kutya kutyaoviban töltötte a napot,

én pedig izzadtam.

Amikor csak tehettem,

az irodaházak személyzeti tusolóiban és kamionpihenőkben fürödtem.

Máskor nyilvános vécékben mosakodtam.

Az éjszakai hőmérséklet a furgonban alig valamikor esett 27 Celsius fok alá,

ez az alvást vagy nehézkessé vagy lehetetlenné tette.

A melegtől megrohadt az étel,

a hűtőtáskában a jég órákon belül elolvadt.

Nyomorult egy helyzet volt.

Nem engedhettem meg magamnak egy lakást,

nem olyan lakást, ahová együtt költözhettem volna

a rottweileremmel és a macskámmal.

Őket sosem adtam volna fel,

így maradt a furgon.

Amikor a melegtől már olyan rosszul voltam,

hogy nem tudtam 15 métert menni a nyilvános WC-ig,

éjjel a furgonom mellett

egy vödröt és szemetes zacskót használtam vécének.

Amikor eljött a tél, a hőmérséklet

fagypont alá esett, és ott is maradt.

Teljesen új kihívásokkal kerültem szembe.

Minden éjjel máshol parkoltam,

hogy elkerüljem a rendőrség figyelmét és az azzal járó zűröket.

Nem mindig sikerült.

Úgy éreztem nem irányítom az életem

és nem tudom mikor vagy hogyan történt,

de a sebességtől amivel

egy tehetséges íróból és újságíróból

egy hajléktalan, furgonban élő nővé váltam,

levegőhöz/szóhoz nem jutottam.

Én nem változtam. Nem csökkent az IQ-m,

a tehetségem, a tisztességem, az értékeim,

minden ami én vagyok, ugyanaz maradt,

valahogy mégis megváltoztam.

Egyre mélyebb és mélyebb depresszióba süllyedtem,

mígnem valaki egy klinikára irányított a hajléktalanok számára.

Odamentem. Három napja nem fürödtem

és olyan büdös és depressziós voltam mint bárki abban a sorban,

csak éppen nem voltam se részeg, se belőve.

Amikor ezt a hajléktalanok közül többen észrevették,

- köztük egy egyetemi professzor is,-

azt mondták: " Maga nem hajléktalan. Igazából miért van itt?"

Más hajléktalanok nem láttak hajléktalannak,

magamat mégis annak láttam.

Aztán a professzor meghallgatta a történetemet és azt mondta:

" Van munkád, tehát van reményed.

Az igazi hajléktalanok reménytelenek."

A gyógyszer mellékhatásaként - amit a klinikán kaptam a depressziómra -

öngyilkos akartam lenni. Emlékszem arra gondoltam,

"Ha megölném magam, senki nem venné észre."

Röviddel ezután egy barátom mondta,

hogy hallotta, ahogy Tim Russert

az országosan elismert újságíró

rólam beszélt egy Amerika szerte sugárzott TV csatornán.

Az egyik esszé, amit apámról írtam

egy évvel mielőtt meghalt, megjelent Tim új könyvében.

Éppen tévés beszélgető műsorokban promózta a könyvet és az írásomról beszélt.

Akkor megértettem, hogy Tim Russert, valaha a Meet the Press műsorvezetője

az én írásomról beszélt,

mialatt én egy furgonban laktam egy Wal-Mart parkolóban.

Nevetni kezdtem.

Önöknek is kéne.

(nevetés)

Nevetni kezdtem,

mert eljutottam egy kérdésig:

"Író vagyok vagy hajléktalan nő?"

Szóvel elmentem a könyvesboltba, megtaláltam Tim könyvét

és ott álltam. Újraolvastam az esszém,

és sírtam,

mert író voltam.

Író voltam.

Röviddel ezután visszaköltöztem Tennesseebe.

Hol a furgonban laktam, hol a barátaim kanapéján

és újra elkezdtem írni.

A következő év nyarára újra újságíróként dolgoztam,

díjakat nyertem és a saját lakásomban éltem.

Nem voltam többé hajléktalan,

és nem voltam többé láthatatlan.

Emberek ezreinek van teljes vagy részmunkaidős állása

úgy hogy a kocsijukban élnek.

A társadalom mégis megbélyegzi és kriminalizálja azt,

aki a kocsijában vagy az utcákon él.

Így a hajléktalanok, a dolgozó hajléktalanok, láthatatlanok maradnak.

Mégis, ha találkoznának eggyel,

beszéljenek vele, bátorítsák és adjanak neki reményt.

Az emberi lélek bármit legyőz, ha él benne a remény.

Nem azért vagyok itt hogy a hajléktalanok arca legyek,

vagy, hogy arra biztassak bárkit, adjon pénzt a következő szembejövő koldusnak.

Azért vagyok itt, hogy elmondjam Önöknek, amit megéltem, hogy

az embereket nem az teszi hol laknak,

hol alszanak

vagy milyen élethelyzetben vannak egy adott pillanatban.

Három évvel ezelőtt egy furgonban éltem

egy Wal-Mart parkolóban,

ma pedig TED beszédet tartok.

A remény mindig, mindig utat tör magának. Köszönöm.

(nagy taps)