Tanár voltam Észak-Koreában

Suki Kim hat hónapon keresztül angoltanárként dolgozott Észak-Korea leendő vezetőinek elit iskolájában, miközben könyvét írta a világ legelnyomóbb rendszereiről. Segített hallgatóinak, hogy megküzdjenek olyan fogalmakkal, mint "igazság" vagy "kritikai gondolkodás", de közben azt kérdezte magától, hogy vajon az igazság keresése nem sodorhatja-e őket veszélybe?
(Az előadás a Pop-Up Magazine által szervezett TED2015 keretében hangzott el. Ld: popupmagazin.com vagy @popupmag a Twitteren.)

2011-ben, Kim Dzsong Il életének
utolsó 6 hónapjában

Észak-Koreában éltem, álcázva.

Dél-Koreában születtem és nevelkedtem,
az "ellenségnél".

Jelenleg másik ellenségüknél,
Amerikában élek.

2002 óta többször jártam Észak-Koreában.

Rájöttem, ahhoz,
hogy írjak róla valami érdemlegeset,

vagy megértsek belőle bármit is,
ami kívül esik a rendszer propagandáján,

az egyetlen lehetőség,
hogy teljesen elmerüljek benne.

Látszólag tanár és misszionárius voltam

egy phenjani egyetemen,
ahol egyébként csak férfiak tanulhatnak.

A phenjani műszaki- és tudományegyetemet

az evangélikusok alapították,
akik együttműködnek a rendszerrel

az észak-koreai elit ifjainak oktatásában,

anélkül, hogy térítenének,
amiért itt halálbüntetés járna.

A hallgatók a világ legelszigeteltebb és
legbrutálisabb diktatúrájának

reménybeli vezetői voltak:
270 fiatalember.

Ők lettek az én tanítványaim,
amikor megérkeztem.

2011 különleges év volt,

az eredeti Nagy Vezér, Kim Ir Szen

születésének 100. évfordulója.

Az esemény megünnepléseként a rendszer
bezárta az összes egyetemet,

a hallgatókat pedig kiküldte a mezőkre

hogy építsék a sokat hangoztatott eszmét,
hogy a KNDK

a világ legerősebb és
legvirágzóbb nemzete.

Egyedül az én hallgatóim úszták meg.

Észak-Korea egy büntetőtábor,
országnak álcázva.

Minden a Nagy Vezér körül forog.

Minden könyvnek, újságcikknek, dalnak,
TV programnak

egyetlen tárgya van.

A virágokat róla nevezték el,

a sziklákba az ő szlogenjei vannak vésve.

Minden polgár a Nagy Vezér képét
viseli kitűzőként.

Még az év is Kim Ir Szen
születésnapjával kezdődik.

Az iskola szigorúan őrzött börtön volt,
kampusznak álcázva.

A tanárok csak hivatalos kísérő mellett
vihették a diákokat kirándulni.

Még így is csak a Nagy Vezérnek állított

nemzeti emlékhelyeket kereshettük fel.

A hallgatók nem hagyhatták el a kampuszt,

nem tarthattak kapcsolatot szüleikkel.

Napirendjük nagy gonddal volt
összeállítva, és minden szabadidejüket

a Nagy Vezér tiszteletére
kellett fordítaniuk.

Az óraterveket az észak-koreai vezetők
elvárásai szerint kellett elkészíteni,

minden óráról felvétel és jelentés
készült, minden szoba be volt poloskázva,

minden beszélgetést lehallgattak.

Minden szabad felületet Kim Ir Szen
és Kim Dzsong Il arcképe borított,

ahogyan mindenütt másutt is
Észak-Koreában.

Sosem volt szabad beszélgetni
a külvilágról.

A hallgatók közül többen
számítástechnika szakosok voltak,

de nem tudták, hogy létezik az internet.

Sosem hallottak Mark Zuckerbergről
vagy Steve Jobsról.

Facebook, Twitter -- egyik sem
jelentett volna semmit sem számukra.

És én nem beszélhettem nekik róluk.

Az igazságot akartam megkeresni.

De nincs mibe kapaszkodni,
amikor a teljes nemzeti ideológia,

hallgatóim mindennapi tapasztalatai,

és még az én egyetemi pozícióm is

hazugságokra épül.

Egy játékkal kezdtem.

"Fele sem igaz"-t játszottunk.

Egy önként jelentkező felírt
egy állítást a táblára,

és a többieknek meg kellett tippelni,

hogy vajon igaz vagy hamis-e.

Egyszer egyikük ezt írta:
"Tavaly a szünetben Kínában jártam."

Mindenki azt kiáltotta: "Hazugság!"

Tudta mindenki, hogy képtelenség.

Egyetlen észak-koreai sem
hagyhatja el az országot.

Még az országon belüli utazáshoz is
útlevél kell.

Reménykedtem, hogy a játék elárul
néhány dolgot hallgatóimról,

mert egyébként gátlástalanul hazudnak
bármiről,

akár a Nagy Vezér fantasztikus
eredményeiről,

akár arról a meglepő dologról,
hogy ötödévesként nyulat klónoztak.

Az igazság és a hazugság közti különbség
néha kicsit ködösnek tűnik számukra.

Beletelt egy időbe, mire meg tudtam
különböztetni egymástól a hazugságokat:

hazudnak, hogy megvédjék magukat
a külvilágtól,

vagy megtanították őket a hazugságra,
amit ők csak ismételgetnek.

Vagy esetenként megszokásból hazudnak.

De ha egyszer minden hazugság körülöttük,

mi mást várhatnánk tőlük?

Máskor próbáltam tanítani őket
esszét írni.

Kiderült, hogy szinte lehetetlen.

Az esszé lényege, hogy előadja valaki
saját gondolatait,

és alátámasztja bizonyítékokkal.

Ezeknek a hallgatóknak pedig
egyszerűen megmondták, mit gondoljanak,

ők meg elfogadták.

Az ő világukban a kritikai gondolkodás
nem megengedett.

Adtam nekik egy rendszeres heti
feladatot is: írjanak magánlevelet,

akinek akarnak.

Hosszú időbe telt, de végül néhányan
tényleg elkezdtek írni

az édesanyjuknak, a barátaiknak,
a barátnőjüknek.

Ezek ugyan csak házi feladatok voltak,

és sosem jutottak el
az elképzelt címzetthez,

de hallgatóim lassanként kezdték
felfedni bennük valódi érzéseiket.

Megírták, hogy elegük van abból,
hogy minden egyforma.

Hogy félnek a jövőtől.

Azokban a levelekben alig említették
a Nagy Vezért.

Minden időmet ezekkel
a fiatalokkal töltöttem.

Együtt ebédeltünk, együtt kosaraztunk.

Gyakran szólítottam őket úgy, hogy uraim.
Ezen aztán nevettek.

Ha a lányok jöttek szóba, elpirultak.

Kezdtem megszeretni őket.

Megfigyelni őket, ahogyan kinyílnak,
akár a legapróbb dolgokban is,

megrendítő volt.

De valami nyugtalanított.

Amíg az ő világukban éltem,

gyakran megkérdeztem magamtól,
vajon a valóság jót tenne-e az életüknek.

Annyira szerettem volna
megmondani nekik az igazságot

a hazájukról és a külvilágról,

ahol arab fiatalok fellázadtak
a rothadó rendszer ellen

a közösségi média erejét használva,

ahol mindenki kapcsolódik
a világhálóhoz rajtuk kívül,

ami így nem terjed ki az egész világra.

Számukra azonban
veszélyes lett volna az igazság.

Azzal csak bajba sodortam volna őket:

politikai zaklatásoknak
lettek volna kitéve

vagy megszakad a szívük.

Ha nem szabad nyíltan beszélni,

akkor az ember kezd olvasni
a kimondatlan gondolatokban.

Egy nekem szóló levélben
az egyik hallgató azt írta, hogy érti már,

miért szólítom őket folyton uraimnak.

Azért, mert szeretném, hogy úriemberként
viselkedjenek az életben.

2011 decemberében, amikor
Kim Dzsong Il halálát bejelentették,

teljesen felbolydult a világ.

Ez volt ott az utolsó napom.

Úgy kellett elmennem,
hogy el sem köszönhettem tőlük.

Szerintem tudták,
mennyire szomorú voltam emiatt.

Egyszer ottlétem vége felé
az egyik hallgató azt mondta:

"Tanárnő, sosem úgy gondolunk Önre,
mint aki másmilyen lenne, mint mi.

Mások a körülményeink, de Ön ugyanolyan,
mint mi.

Szeretnénk, ha tudná, valóban
azt gondoljuk, hogy egyformák vagyunk."

Ma, ha levélben válaszolhatnék nekik,

ami persze lehetetlen,

ezt mondanám nekik:

"Kedves Uraim,

három év telt el azóta,
hogy utoljára láttam Önöket.

Mostanra 22, esetleg 23 évesek.

Az utolsó óránkon azt kérdeztem,
hogy van-e valami, amit szeretnének.

Az egyetlen kívánságuk,
az egyetlen dolog, amit kértek tőlem,

az volt az együtt eltöltött hónapok alatt,

hogy legalább egyszer koreaiul beszéljek

Önökhöz.

Azért voltam ott, hogy angolt tanítsak,

tudták, hogy ezt nem szabad.

De akkor megértettem, szerették volna,
hogy anyanyelvünk is összekössön minket.

Úgy szólítottam Önöket, hogy Uraim,

de nem tudom, hogy vajon jó-e
Kim Dzsong Un könyörtelen Észak-Koreájában

úriemberként élni.

Nem várom Önöktől,
hogy forradalmat csináljanak,

hagyják azt meg más fiataloknak.

A világ talán alkalomadtán
felbátorítja őket, vagy el is várja,

hogy valami észak-koreai tavaszt
csináljanak,

de nem szeretném, ha Önök
bármi kockázatos dologba keverednének,

mert tudom, hogy abban a világban
valaki mindig figyel.

Nem akarom elképzelni,
hogy mi történhet Önökkel.

Ha kísérleteim valami új dologra
késztették Önöket,

akkor inkább felejtsenek el.

Legyenek a Nagy Vezér katonái,
és legyen hosszú, biztonságos életük.

Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy szépnek
találom-e városukat, Phenjant,

és akkor nem mondhattam meg az igazságot.

De tudom, miért kérdezték.

Tudom, hogy fontos volt Önök számára,
hogy én, a tanáruk,

aki látta azt a világot,
ahonnan Önök ki vannak zárva,

kijelentse, hogy a városuk gyönyörű.

Tudom, ettől egy kicsit elviselhetőbb
lett volna az életük,

de nem, nem találom szépnek.

De nem a beton monotonsága miatt,

hanem azért, amit szimbolizál:

a szörnyeteg miatt,
ami felfalja az ország maradékát,

ahol a polgárok katonák és rabszolgák.

Amit látok, csupa sötétség.

De ez az Önök otthona,
nem utálhatom hát.

Azt remélem, hogy ehelyett,
kedves ifjú urak,

majd Önök megszépítik.

Köszönöm.

(Taps)