A hithez elengedhetetlen a kétely

Miközben Lesley Hazleton Mohamed életrajzának megírásával foglalkozott, rádöbbent valamire. Régi beszámolók szerint, azon az éjjelen amikor Mohamed megkapta a Korán első kinyilatkoztatását, az első reakcióját kételkedés, döbbenet, és félelem jellemezte. És ennek ellenére ez az élmény vált hitének alapkövévé. Hazleton a bizonytalanság helyes megítélésére, a kételkedésre, mint a hit alapjára -- ezen kívül pedig a fundamentalizmus eltörlésének szükségességére hívja fel figyelmünket.

Érdekes dolog az életrajzírás.

Egy utazás valaki más életének

ismeretlen területeire,

egy utazás, egy felfedezés,
amely olyan helyekre visz,

melyekről nem is álmodtál,

és nehéz elhinni, hogy jártál ott,

főleg, ha egy agnosztikus zsidó vagy,
mint én,

és az élet, amit vizsgálsz

az Mohamedé.

Öt éve például

Seattle-ben, minden reggeli ébredéskor

ez a lehetetlen kérdés motoszkált
a fejemben:

Mi is történt valójában

azon a sivatagi éjjelen,

egy fél világgal és történelemmel arrébb?

Mi történt

azon az éjjelen, 610-ben,

amikor Mohamed a Korán
első kinyilatkoztatását kapta

egy Mekkához közeli hegyen?

Ez az iszlám legjelentősebb
misztikus pillanata,

és mint olyan, természetesen

lehetetlen tapasztalati úton elemezni.

De a kérdés mégsem hagyott nyugodni.

Tudtam, hogy egy olyan vallásos embernek,
mint jómagam,

még ilyet kérdezni is

maga a chutzpah.

(Nevetés)

Én pedig beismerem bűnömet,

hiszen minden felfedezés,
fizikai vagy szellemi,

egy bizonyos értelemben bűn,

a határok átlépésének bűne.

Mégis, néhány határ szélesebb
mint a többi.

Tehát amikor az emberi
találkozik az istenivel,

ahogy a muszlimok hite szerint
Mohamed tette,

a racionalista számára ez nem ténykérdés,

hanem ábrándos fikció,

és én, mint mindenki,
szeretem magam racionálisnak hinni.

Ezért amikor átnéztem
a legkorábbi adatokat

arról az éjszakáról,

ami a történteknél is jobban meglepett,

az az volt, ami nem történt meg.

Mohamed nem lebegve suhant le a hegyen,

mintha a levegőben lépkedne.

Nem ordibálta a ,,Hallelujah!''-t,

és az ,,Áldott az Úr!"-at a lejövetelekor.

Nem sugározott magából
fényt és boldogságot.

Nem volt körülötte angyalkórus,

égi zene, pátosz, eksztázis,

nem öleli őt körül arany aura,

semmi jele annak, hogy Isten által
elrendelt

hírnök lenne.

Vagyis, semmi olyan nem történik,

ami miatt félrevezetőnek

vagy álszent tanmesének kéne elkönyvelni
a történetet.

Épp ellenkezőleg.

Először ő maga is

meg volt győződve arról,

hogy ami történt nem lehet valóságos.

Jobb esetben azt gondolta,
hogy egy hallucináció volt --

lehet, hogy a szeme vagy a füle káprázott,

vagy a saját elméje játszadozik vele.

Rosszabb esetben pedig azt,
hogy megszállottság --

hogy beleszállt egy gonosz dzsinn,

egy szellem, amely megtéveszti

és kipréseli belőle az életet.

Annyira biztos volt benne,
hogy ő egy majnun (őrült),

akit megszállt egy dzsinn,

hogy amikor rájött,
hogy még mindig életben van,

az első elhatározása az volt,
hogy saját maga fejezi be a dolgot,

leugrik a legmagasabb szikláról,

és megmenekül a terrortól,
amin keresztül ment,

azáltal, hogy véget vet mindennek.

Szóval az az ember,
aki azon az éjjel lerepült a hegyről,

nem az örömtől remegett,

hanem valami erőteljes, ősi félelemtől.

Nem a hit,
hanem a kétség hatalmasodott el rajta.

És az elveszettség riasztó érzését,

az ismert dolgoktól való elszakadást,

azt a félelmetes tudatot, hogy van valami,

ami meghaladja
az emberi felfogóképességet,

csakis valami iszonyatos félelemnek
lehetne nevezni.

Ez lehet kissé nehezen felfogható

most, hogy az ,,awesome'' szót

az új alkalmazások és vírusfilmek
minősítésére használjuk.

Az óriás földrengésektől eltekintve,

védettek vagyunk
az igazi félelemmel szemben.

Bezárjuk az ajtókat és megnyugszunk,

mert meggyőződésünk,
hogy kézben tartjuk a dolgokat,

vagy legalábbis reméljük.

Minden erőnkkel megpróbáljuk
figyelmen kívül hagyni a tényt,

hogy nem mindig van ez így,

és hogy nem lehet mindent megmagyarázni.

Akár racionalista, akár misztikus vagy,

akár úgy gondolod,
hogy azon az éjjelen Mohamed szavai

az ő belső hangjai voltak
vagy kívülről jöttek,

kétségtelen hogy átélte ezeket,

és ezt egy olyan energia által
vitte végbe, ami elszakíthatná

identitásától és világától,

és átalakíthatna
egy egyébként szerény férfit

a szociális és gazdasági igazságosság
egy radikális szószólójává.

A félelem volt
az egyetlen normális válasz,

az egyetlen emberi válasz.

Túlságosan emberi,

néhány konzervatív muszlim
teológus számára, akik szerint

az öngyilkossági szándékához
kapcsolódó információt

el kellene hallgatni, annak ellenére,

hogy már a legrégibb iszlám
életrajzokban is megemlítik.

Kitartanak amellett, hogy egy pillanatig

sem esett kétségbe.

Tökéletességet követelvén, nem tolerálják

az emberi tökéletlenséget.

Na de, pontosan miért is
tökéletlenség kételkedni?

Azokat a régi beszámolókat olvasván
rájöttem,

hogy éppen Mohamed kételye volt az,
ami az én szememben életre keltette őt,

ami lehetővé tette számomra,
hogy teljes egészében lássam őt,

a valóság integritását kölcsönözvén neki.

És minél többet gondolkodtam róla,

annál több értelmet nyert az,
hogy kételkedett,

mert a hithez elengedhetetlen a kétely.

Ha ez elsőre hajmeresztő
gondolatnak tűnik,

gondolkozzanak el Graham Greene
gondolatán, miszerint

a kétely a dolgok veleje.

Töröljék csak el az összes kételyt,
és ami maradni fog az nem a hit lesz,

hanem a puszta, lélektelen bizonyosság.

Biztos vagy benne,
hogy birtokában vagy az Igazságnak --

ami kétségtelenül a nagybetűs Igazság --

és ez a bizonyosság rohamosan alakul át

dogmatizmussá és erkölcsösködéssé,

vagyis a bizonygató,
fennhéjázó gőg érzésévé,

amiért úgy tűnik, mindig igazad van,

röviden, a fundamentalizmus
arroganciájává.

Biztosan az is egy
a történelem iróniái közül,

hogy a fundamentalista muszlimok
kedvenc szitokszava

ugyanaz, amit régen
a keresztény fundamentalisták,

vagyis a keresztes lovagok használtak:

a latinból eredő "infidel" ,
"faithless" helyett.

Ebben az esetben duplán ironikus,
mert az abszolutizmusuk

tulajdonképpen az ellentéte a hitnek.

Valójában ők a hitetlenek.

Akár a különböző vallások
fundamentalistáinak,

nincsenek kérdéseik, csak válaszaik.

Rátaláltak a gondolkodás tökéletes
ellenszerére,

és az igazi hit kemény követelményei
előli ideális menedékre.

Nem kell küzdeniük érte, mint Jákobnak,

aki egy egész éjszakán át harcolt
az angyallal,

vagy mint Jézusnak,
a pusztában töltött 40 nap alatt,

vagy mint Mohamednek, akit folyamatosan,
nem csak azon az éjszakán a hegyen,

hanem több éven keresztül mint prófétát,

arra buzdított a Korán,
hogy ne veszítse el a fejét,

és hogy nyíltan elítélje azokat,

akik azt hiszik mindent tudnak,

és egyes-egyedül nekik van igazuk.

Ennek ellenére mi, vagyis a tömeg
jelentős, és mégis tétlen része,

átengedtük a színteret ezeknek a
kisebbségben lévő szélsőségeseknek.

Megengedtük,
hogy a Jordán nyugati partról való

erőszakos messiáskodók
hirdessék a zsidó vallást,

a kereszténységet képmutató homofóbok

és bigott nőgyűlölők,

az iszlámot pedig öngyilkos merénylők.

És engedtük magunkat elvakítani
azzal a ténnyel szemben, hogy

mindegy, hogy keresztényeknek,

zsidóknak vagy muzulmánoknak
vallják magukat,

a felsoroltak egyike sem lehet
szélsőséges militáns.

Mindegyik önmagában egy kultusz,
más emberek vérével átítatott

vértestvér.

Ez nem hit.

Ez fanatizmus, és meg kéne tanulnunk nem
összekeverni a kettőt egymással.

Rá kell jönnünk, hogy az igazi hitnél
nem léteznek egyszerű válaszok.

Bonyolult és konok.

A folyamatos küzdelemről,

az ismertnek hitt dolgok
megkérdőjelezéséről,

vitákkal és eszmékkel való harcról szól.

Kéz a kézben jár a kétséggel,

egy végeláthatatlan beszélgetésbe
bonyolódva vele,

és néha pedig tudatos ellenállásba.

És nekem, mint agnosztikusnak,
emiatt a tudatos ellenállás miatt

van még mindig hitem.

Például bízok benne, hogy Közel-Keleten
lehet még béke

annak ellenére, hogy egyre több dolog
bizonyítja

az ellenkezőjét.

Nem vagyok meggyőződve erről.

Aligha mondhatom, hogy hiszek benne.

Csak bízhatok benne,

úgymond elkötelezhetem magam
egy gondolat mellett,

és így is teszek a kísértés miatt,
ami arra késztet,

hogy feladjam,

és csendben visszavonuljak.

Mert a kétségbeesés önbeteljesítés.

Amikor valamit lehetetlennek hiszünk,

egyben úgy viselkedünk,
hogy a végén tényleg azzá is válik.

És én nem akarok így élni.

Valójában a legtöbben így gondolkodunk,

attól függetlenül, hogy ateisták vagyunk,
vagy istenhívők,

esetleg a kettő között valahol,
vagy valami teljesen mások,

a kételyeink ellenére,

vagy lehet,
hogy éppen kételyeink késztetése miatt,

mindegyikünk a nihilista kétségbeesés
ellen van.

Ragaszkodunk a jövőben

és az egymásban való hitünkhöz.

Nyugodtan nevezhetik ezt naivitásnak.

Vagy akár lehetetlenül idealisztikusnak.

Viszont az biztos,

hogy nevezhetik emberinek.

Egy ilyen hit nélkül,
a konok bizonyosság arroganciájának

elutasítása nélkül,
vajon Mohamed képes lett volna

annyira radikálisan megváltoztatni
a világot amiben élt?

Szerintem nem.

Én, aki az elmúlt öt évben
nyomon követtem az életét mint író,

úgy gondolom, hogy azok a militáns
fundamentalisták, akik ma

a Közel Keleten és más helyeken
Mohamed nevében beszélnek és cselekednek,

felháborodáson kívül

más érzést nem tudnának kiváltani
Mohamedből.

Felháborítaná a népesség felének

nemi okokból való elnyomása.

Szíve darabokra törne a szekták
meghasonulása láttán.

Felhívná a figyelmet a terrorizmus
igazi mivoltára,

avagy mindannak amiben hitt
és amiért küzdött

nem csak büntetendő,
hanem egyben obszcén megcsúfolására.

A Koránhoz hasonlóan azt mondaná:
Egy élet kioltása annyi, mint

az emberiség összes életének
megsemmisítése.

Ha valaki megment egy életet,
az emberiség összes életét menti meg.

És teljesen a béketeremtés

bonyolult feladatának szentelné magát.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. (Taps)