Ne hírnévre törj, hanem tehetségre | Maisie Williams | TEDxManchester

Maisie színésznő, vállalkozó és aktivista, annak ellenére, hogy a mai napig nem rendelkezik semmilyen szakmai végzettséggel. Karrierjét látszólag olyan mindennapi lehetőségek összjátéka teremtette meg, amelyek rendkívüli, életet megváltoztató történésekké alakultak.

Maise elmeséli annak történetét, hogyan vált 12 évesen minden idők legnagyobb televíziós műsorának részévé. Elmondja, hogy miért hiszi azt, hogy jelenleg abban a korban élünk, ami a legtökéletesebb a közösségi eszközök fejlesztésére, és azt, hogy médiafelülete, a Daisie, miként ad új kereteket a kreatív együttműködésnek.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Sziasztok!

Maise Williams vagyok.

És arra várok, hogy mikor
lép fel valaki a színpadra,

aki közli velem, hogy itt valami
félreértés történt,

és hogy távoznom kellene.

Mégse?

Fenébe!

(Nevetés)

Néhányan talán színésznőként ismertek.

(Ujjongás) (Nevetés)

Néhányan talán átlagos tweetjeimről.

(Ujjongás)

Ó, ez az!

Néhányan talán épp most
tudtátok meg, ki is vagyok.

Helló!

Ha ismertetek ezelőtt, ha nem,

valószínűleg azon tűnődtök,
hogy miről fogok ma beszélni.

És hazudnék, ha azt mondanám,

nem okozott egy-két álmatlan éjszakát,

még arra is rájönni.

Legalább eljöttem.

Amint megkaptam a hírt,
hogy TEDx előadásom lesz,

azt tettem, amit a legtöbben.

Megnéztem egymás után kb. 50 TED előadást,

és elolvastam a Talk like TED-et
Carmine Gallotól ösztönzésképp.

Ösztönzött?

Is-is.

Arra késztetett, hogy nekilássak
megváltoztatni a világot?

Még szép!

Azt éreztette, hogy teljesen
alkalmatlan előadó vagyok

lényegtelen mondanivalóval,

akinek tényleg szinonimaszótárra
lenne szüksége, ha lépést akarna tartani?

Teljesen.

Mit mondhatnék,
amivel valami hatást érnék el?

Mire akarok kilyukadni?

És ki a fene gondolta,
hogy jó ötlet volt TEDx-re felkérni?

Most jön az, hogy elmondom, amit tudok:

A legfiatalabb vagyok négy testérem közül.

Szüleim négy hónapos koromban elváltak.

Én már csak hab a tortán voltam
a borzalmas házasságukban.

(Nevetés)

Van két fiatalabb mostohatestvérem

és egy mindenkinél idősebb féltestvérem.

Egy három szobás önkormányzati lakásban,

Bristol külterületén nőttem fel
négy testvéremmel.

Átlagos suliba jártam.

Átlagos jegyeim voltak.

Hogy csillagos ötös kapjak,
nem voltam elég jó,

és nem voltam elég rossz ahhoz,
hogy suli után benntartsanak.

A szép kis felezővonalon maradtam,
ahol ha befogom a szám az osztályteremben,

akkor lehet elérem,

hogy a tanárok hozzám se szólnak hetekig.

Színtiszta átlagos voltam mindenben,

kivéve belső érzelmeimet.

Nagy álmaim voltak.

Döbbenet.

Amióta az eszemet tudom,

arról álmodoztam, hogy táncművész leszek.

Gyermekkorom bizonyos emlékeit

legszívesebben kitörölném.

Azokban a roppant kínos percekben

azon kaptam magam, hogy ösztönösen
anyám CD lejátszójához nyúltam,

feltekertem a hangerőt,
hogy elnyomja a zajokat,

és átadtam a testem az ütemnek.

Az érzést szinte lehetetlen leírni.

Olyan érzelmeket engedtem szabadjára,
melyeknek nevet se tudtam adni még.

Összeszedtem ezt a lendületet

és éreztem, ahogy az átáramolva
a testemen keresztül ujjhegyeimen távozik.

Önmagamba zárva,
ekkor éreztem a legjobban, hogy élek.

Nem igazán tudtam
a széles nagy világról akkor,

de azt igen, hogy ez az érzés
függőséget okoz,

és semmi sem állíthat meg abban,
hogy elinduljak ezen a pályán.

Nyolcévesen felvettek tánciskolába.

Tízévesen közöltem anyámmal,

hogy nem akarok többé suliba menni.

Mint Billy Elliot,
színiiskolába akartam járni.

Ez volt az első lehetőség vagy kihívás,
amivel meg lettem ajándékozva.

Már tízéves koromban

hajlandó voltam lemondani barátaimról,
és bentlakásos magániskolába menni,

távol a testvéreimtől, anyukámtól,

aki folyton azt kérdezte tőlem,
hogy "Biztos ezt akarod?",

nekem pedig ez nem volt kérdés.

Nem csak, hogy akartam; kellett.

Piszkos térdem és elálló fogaim
nem voltak követelmények

a táncművészi pályánál.

Most visszatekintve,

jócskán látszott, hogy se anyám,
se én nem voltunk odavalók.

De akkor túl fiatal voltam és naiv,
hogy kevesebbnek érezzem magam.

Nem érdekelt.

Ha Billy Elliotnak sikerült, nekem is fog.

Amint véget ért a meghallgatás,
hazaértem, és két hétig az ablakot lestem,

hogy mikor jön a postás,

mikor jön a jegyem, amivel kijutok
punnyadt falumból

a dzsessz-kezek és a koliszobák világába.

Majd a jó hírt követte a rossz:

Felvettek, de a tandíj
egy ilyen suliba nem kevés,

és bár megtettem mindent,
nem kaptam állami ösztöndíjat.

Elmentem a meghallgatásra
a következő évben is.

Ekkor 40 százalékát állta volna az állam,

de pénzünk még mindig nem volt elég,

ami összetörte a szívem.

Elég jó voltam.

Lefaragtam belőle.

Mégse mentem sehova.

Öröm volt az ürömben,

bár ha mondta volna
nekem ezt valaki akkor,

lehet, középső ujjam kíséretével
lekoptattam volna.

Nem adtam fel olyan könnyen.

Izgalommal telve fogadtam 11 évesen,

amikor tánctanárom közölte velem,

hogy az egyik tehetségkutató
sztárt varázsolhat belőlem.

Ez volt a második lehetőség, amit kaptam.

Belefogtam az éneklésbe, színészetbe,

táncba és modellkedésbe.

A tehetségkutató műhelymunkából
és szemináriumokból állt,

ahol szakértők segítettek

a hétvégi előadásodra felkészülni.

Miután találkoztam Louise Johnstonnal

egy színi improvizációs műhelymunkán,

a "tekegolyó" szót kaptam tőle,

és megkért, hogy ezt felhasználva
adjak elő egy rövid jelenetet.

Miután megnevetettem kitalált sztorimmal,

hogy hogyan dobtam meg tekegolyóval
a bátyám, ami visszapattant róla,

megkért, hogy jelentkezzek
a színészügynökségébe.

Nem nagyon tudtam, mire számíthatok.

Csak annyit, hogy filmes meghallgatásaim
lennének, esetleg színész is lehetek,

de nagy álmomról, hogy táncművész
leszek, még nem mondtam le,

így ennek a nőnek jobban
össze kell szednie magát,

ha a 11 éves énemet meg akarja győzni,

hogy belőlem színésznő lesz.

Elvenné azt az időt,

amit heti 30 óra tánccal töltök?

Mi van, ha nem kapom meg a szerepet?

Nem fog nagyon elkeseríteni?

A színésznőknek ilyen fogai vannak?

Mert ha igen, akkor ideje
megnéznem a filmjeiket.

Miután találkoztam Louise-szal 2009-ben,

próbálkoztam, de nem jött össze a szerep

a nagy sikerű Nanny McPhee – A varázsdada
folytatásához, a Nagy bummhoz,

az ez utáni meghallgatásom
a Trónok harca nevű tv-műsorhoz volt.

Ez volt a harmadik lehetőség vagy kihívás,
amivel meg lettem ajándékozva.

Felmentem a metodista templom lépcsőjén

anyám kezét fogva.

Pici fenekemmel elhelyezkedtem
az egyik terem előtti széken,

és hallgattam, ahogy egy idegesítő lány
a még idegesítőbb anyjával

arról beszél, mennyi meghallgatáson
vett részt ezelőtt.

Meg a halacskájáról.

Szólítottak, majd bementem.

Erős bristoli tájszólásom volt,

és szemem körül sötét karikák,
amik eltakarták fél arcom.

Térdemnél a nadrágom ki volt szakadva,
amire rátettem egyik kezem

miközben a felvételt készítő
kedves hölggyel beszéltem.

De amint elindította a videót,

mindez elszállt.

Sokkal inkább olyan volt,
mint táncolni anyám nappalijában,

Összegyűjtöttem mindent,
ami tétovává tett és elvette önbizalmam,

aztán hagytam kiáramlani őket
kiejtett szavaimon keresztül.

Szemtelen voltam.

Hangos.

Mérges.

Ez pedig pont odapasszolt.

Miután megkaptam a szerepet,
és elkészítettük a bemutató részt,

a műsor terjedni kezdett,

hogy a televíziózás történetek
egyik legnagyobb műsora legyen.

A mai napig verjük minden eddigi
HBO-s műsor nézettségét.

Több mint 130 Emmy-díjra jelöltek,

amivel a valaha legtöbb
Emmy-jelölést kapott műsor lett a miénk.

Nemrég fejeztük be a nyolcadik,
azaz az utolsó évad készítését,

amiről azt jósolják, hogy még az eddigi
számokat is verni fogja.

Lassan tíz év telt el
első meghallgatásom óta,

de még mindig azon tűnődöm,

vajon mikor lesz belőlem Billy Elliot?

(Nevetés)

De minden viccet félretéve,
nem szándékozom visszavenni.

A szakmában töltött időm
aknamezőként éltem meg.

Gyerekből felnőtté váltam,

és nőttem kemény
harminc centit, 120-ról 150-re.

(Nevetés)

Folyamatosan a megfelelő szót keresem,

de véletlen mindig a rosszat mondom,

próbálok keveset káromkodni,

és próbálom nem mondani,
hogy "hát, hát" állandóan.

2017 februárjában

egyik barátommal, Dommal
a konyhámban söröztünk,

és bevallotta nekem,

hogy hatalmas gondok
vannak a kreatív szakmában.

Egyetértettem.

A történések sorozata,

ami ideáig juttatott,

főként szerencsén és jó időzítésen múlott,
amit lehetetlen megismételni.

Dom azt tanácsolta nekem,
hogy művészek számára hozzunk létre

egy közösségi médiafelületet,
ahol együttműködhetnek

és karriert alapozhatnak meg.

Ez volt a negyedik lehetőség vagy kihívás,
amivel meg lettem ajándékozva.

"Remek", gondoltam.

"Hogy a fenébe hozzuk azt lére?"

Aztán így született meg Daisie.

Persze bárki, akinek beszéltem legújabb
törekvésemről, azt hitte, meghibbantam;

ugyanakkor tudtam, ebben az egyben
változást érhetek el.

A tavalyi Me Too-mozgalom
óriási változást hozott a szakmában.

A szakmában az összes hatalmat
a kapuőrök birtokolják,

akik kiválasztják, és eldöntik, ki az,
aki elég tehetséges, hogy feljebb lépjen.

Többnyire ezeknek az embereknek
figyelmét könnyebb felkelteni,

ha elitiskolát végeztünk el.

De még így is, sok ismerősöm van,
akik friss színi diplomával,

több évnyi képzés után
sem képesek karriert megalapozni.

Nem állítom azt,
hogy Daisie bárkiből sztárt farag,

de hiszem azt,

hogy a siker a kreatív szakmákon belül
az együttműködésben rejlik.

A színészek csak akkor jók,
ha szövegíróik is.

A zenészek csak akkor rátermettek,
ha producereik is.

A tervezők a csapatukra támaszkodnak.

A cég beindításához saját zsebbe nyúltunk.

Volt félretett pénzem a Trónok harcából,

amit oda fektethettem be, ahová akartam.

Domnak 16 éves kora óta
egymást érték a vállalkozásai,

ami azt jelentette,
hogy neki is volt félretett pénze.

Felesbe beledobtuk a pénzünket,
majd csapatot hoztunk létre.

Lady Gaga folyton azt mondta,

hogy ha egy teremben 100-an lennének,
99 nem hinne benned,

de ahhoz, hogy megváltozzon az életed,

elég egyetlen ember is.

Csapatunk mára már hat fős lett.

A következő 16 hónap alatt
létrehoztuk MVP-nk.

Ha most azon tűnődtök, mi az MVP,

én is csak hat hónapja jöttem rá.

Tudomásom szerint ez olyan termék,
mely valódi problémamegoldást kínál

minimális csapatmunka bevonásával.

Az én szemszögemből lényebében
olyan dolgot dobunk piacra,

amiről tudjuk, hogy egy napon jó lesz,

de most még kissé vacaknak mondható.

Nekünk ez egy iOS alkalmazás volt.

Hatan Dom kertjében irodát rendeztünk be,

és 2018 augusztus 1-jén
kiadtuk első verziónkat.

Az első 24 óra 30 000-nél több letöltést

és 30 000-nél több kommentet hozott,

amiben azt kérdezték,
mikor jön az Androidos verziónk.

Annak ellenére, hogy appunk hibás,
bugos és lényegében egy ember készítette,

pontosan ez kellett,
hogy az emberek belefektessenek.

Sokat tanultunk mérges használóinktól,
elrettentő befektetőinktől.

Az elmúlt hat hónapban pedig
csapatunk 16 főre nőtt.

Onnantóll pedig
a második verziót készítjük,

amit áprilisban fogunk indítani.

A szakmán belül

van egy elterjedt mondás,
melyet szerintem elég jól ismerünk:

"Nem az számít, hogy mit tudsz,
hanem, hogy kit ismersz."

Daisie-vel pedig, remélem,
hogy a hatalom visszaszáll az alkotóra.

Az embereket kapcsolatlisták
létrehozására biztatnék,

hogy kövessék első lépéseit azoknak,
akikkel együtt dolgoznak majd

a gyakran kihívásokkal teli
és szeszélyes kreatív világba.

Ahhoz a generációhoz tartozom,
akik az interneten nőttek fel.

Soha nem ismertem mást.

Össze vagyunk kötve, szemünk nyitva,
és mi vagyunk a jövő.

Remélem, hogy Daisie új életet lehel

abba az enyhén disztópikus,
reklámok tűzdelte pokoli térbe,

amivé közösségi médiafelületeink váltak.

Olyan helyet teremtenék,
ahol az emberek kreatív művészetükkel

és nem márkás kocsijukkal tűnnek ki,

se nem azzal, hogy azt készpénzre
vagy hitelre vették.

A világban, ahol bárki lehet híres,

arra ösztönöznék, hogy inkább
tehetségesek legyenek az emberek.

A tehetség sokkal feljebb juttat,
mint 15 percnyi hírnév.

Miért mondom mindezt nektek?

Az, hogy itt vagyok TEDx-es előadóként,

távol áll mindattól,
amiről azt hittem, képes vagyok.

Még az előadáshoz kellett bióm írása
közben is arra ébredtem rá,

hogy tíz év alatt
egész életem megváltozott.

Emmy-díjra jelölt színésznő vagyok,
vállalkozó és aktivista;

holott nem rendelkezem
semmilyen szakmai végzettséggel.

Amikor hét éve otthagytam a sulit,
a tanulás folytatását tűztem ki célul,

annak ellenére, hogy többet
osztályterembe lépni se akartam.

Ki tudja, hogy mi fog az életemmel
történni tíz év múlva

Nekem még ötletem sincs.

Sohasem volt végcélom.

Eddig ez mindig bejött.

Higgyétek el, hogy elég jók vagytok.

Ha valamit is tanultam valaha, az az,
hogy tényleg mindenki számára van hely.

Kérdezzetek,

nevessetek azok szemébe,
akik szerint hülye kérdéseitek vannak.

Legyetek nyitottak a tanulásra
és fogadjátok el,

ha fogalmatok sincs, mi a fene történik.

Rázzátok le, aki visszahúz,

és merjetek nagyot álmodni.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

(Taps)