Sziasztok! Maise Williams vagyok. És arra várok, hogy mikor lép fel valaki a színpadra, aki közli velem, hogy itt valami félreértés történt, és hogy távoznom kellene. Mégse? Fenébe! (Nevetés) Néhányan talán színésznőként ismertek. (Ujjongás) (Nevetés) Néhányan talán átlagos tweetjeimről. (Ujjongás) Ó, ez az! Néhányan talán épp most tudtátok meg, ki is vagyok. Helló! Ha ismertetek ezelőtt, ha nem, valószínűleg azon tűnődtök, hogy miről fogok ma beszélni. És hazudnék, ha azt mondanám, nem okozott egy-két álmatlan éjszakát, még arra is rájönni. Legalább eljöttem. Amint megkaptam a hírt, hogy TEDx előadásom lesz, azt tettem, amit a legtöbben. Megnéztem egymás után kb. 50 TED előadást, és elolvastam a Talk like TED-et Carmine Gallotól ösztönzésképp. Ösztönzött? Is-is. Arra késztetett, hogy nekilássak megváltoztatni a világot? Még szép! Azt éreztette, hogy teljesen alkalmatlan előadó vagyok lényegtelen mondanivalóval, akinek tényleg szinonimaszótárra lenne szüksége, ha lépést akarna tartani? Teljesen. Mit mondhatnék, amivel valami hatást érnék el? Mire akarok kilyukadni? És ki a fene gondolta, hogy jó ötlet volt TEDx-re felkérni? Most jön az, hogy elmondom, amit tudok: A legfiatalabb vagyok négy testérem közül. Szüleim négy hónapos koromban elváltak. Én már csak hab a tortán voltam a borzalmas házasságukban. (Nevetés) Van két fiatalabb mostohatestvérem és egy mindenkinél idősebb féltestvérem. Egy három szobás önkormányzati lakásban, Bristol külterületén nőttem fel négy testvéremmel. Átlagos suliba jártam. Átlagos jegyeim voltak. Hogy csillagos ötös kapjak, nem voltam elég jó, és nem voltam elég rossz ahhoz, hogy suli után benntartsanak. A szép kis felezővonalon maradtam, ahol ha befogom a szám az osztályteremben, akkor lehet elérem, hogy a tanárok hozzám se szólnak hetekig. Színtiszta átlagos voltam mindenben, kivéve belső érzelmeimet. Nagy álmaim voltak. Döbbenet. Amióta az eszemet tudom, arról álmodoztam, hogy táncművész leszek. Gyermekkorom bizonyos emlékeit legszívesebben kitörölném. Azokban a roppant kínos percekben azon kaptam magam, hogy ösztönösen anyám CD lejátszójához nyúltam, feltekertem a hangerőt, hogy elnyomja a zajokat, és átadtam a testem az ütemnek. Az érzést szinte lehetetlen leírni. Olyan érzelmeket engedtem szabadjára, melyeknek nevet se tudtam adni még. Összeszedtem ezt a lendületet és éreztem, ahogy az átáramolva a testemen keresztül ujjhegyeimen távozik. Önmagamba zárva, ekkor éreztem a legjobban, hogy élek. Nem igazán tudtam a széles nagy világról akkor, de azt igen, hogy ez az érzés függőséget okoz, és semmi sem állíthat meg abban, hogy elinduljak ezen a pályán. Nyolcévesen felvettek tánciskolába. Tízévesen közöltem anyámmal, hogy nem akarok többé suliba menni. Mint Billy Elliot, színiiskolába akartam járni. Ez volt az első lehetőség vagy kihívás, amivel meg lettem ajándékozva. Már tízéves koromban hajlandó voltam lemondani barátaimról, és bentlakásos magániskolába menni, távol a testvéreimtől, anyukámtól, aki folyton azt kérdezte tőlem, hogy "Biztos ezt akarod?", nekem pedig ez nem volt kérdés. Nem csak, hogy akartam; kellett. Piszkos térdem és elálló fogaim nem voltak követelmények a táncművészi pályánál. Most visszatekintve, jócskán látszott, hogy se anyám, se én nem voltunk odavalók. De akkor túl fiatal voltam és naiv, hogy kevesebbnek érezzem magam. Nem érdekelt. Ha Billy Elliotnak sikerült, nekem is fog. Amint véget ért a meghallgatás, hazaértem, és két hétig az ablakot lestem, hogy mikor jön a postás, mikor jön a jegyem, amivel kijutok punnyadt falumból a dzsessz-kezek és a koliszobák világába. Majd a jó hírt követte a rossz: Felvettek, de a tandíj egy ilyen suliba nem kevés, és bár megtettem mindent, nem kaptam állami ösztöndíjat. Elmentem a meghallgatásra a következő évben is. Ekkor 40 százalékát állta volna az állam, de pénzünk még mindig nem volt elég, ami összetörte a szívem. Elég jó voltam. Lefaragtam belőle. Mégse mentem sehova. Öröm volt az ürömben, bár ha mondta volna nekem ezt valaki akkor, lehet, középső ujjam kíséretével lekoptattam volna. Nem adtam fel olyan könnyen. Izgalommal telve fogadtam 11 évesen, amikor tánctanárom közölte velem, hogy az egyik tehetségkutató sztárt varázsolhat belőlem. Ez volt a második lehetőség, amit kaptam. Belefogtam az éneklésbe, színészetbe, táncba és modellkedésbe. A tehetségkutató műhelymunkából és szemináriumokból állt, ahol szakértők segítettek a hétvégi előadásodra felkészülni. Miután találkoztam Louise Johnstonnal egy színi improvizációs műhelymunkán, a "tekegolyó" szót kaptam tőle, és megkért, hogy ezt felhasználva adjak elő egy rövid jelenetet. Miután megnevetettem kitalált sztorimmal, hogy hogyan dobtam meg tekegolyóval a bátyám, ami visszapattant róla, megkért, hogy jelentkezzek a színészügynökségébe. Nem nagyon tudtam, mire számíthatok. Csak annyit, hogy filmes meghallgatásaim lennének, esetleg színész is lehetek, de nagy álmomról, hogy táncművész leszek, még nem mondtam le, így ennek a nőnek jobban össze kell szednie magát, ha a 11 éves énemet meg akarja győzni, hogy belőlem színésznő lesz. Elvenné azt az időt, amit heti 30 óra tánccal töltök? Mi van, ha nem kapom meg a szerepet? Nem fog nagyon elkeseríteni? A színésznőknek ilyen fogai vannak? Mert ha igen, akkor ideje megnéznem a filmjeiket. Miután találkoztam Louise-szal 2009-ben, próbálkoztam, de nem jött össze a szerep a nagy sikerű Nanny McPhee – A varázsdada folytatásához, a Nagy bummhoz, az ez utáni meghallgatásom a Trónok harca nevű tv-műsorhoz volt. Ez volt a harmadik lehetőség vagy kihívás, amivel meg lettem ajándékozva. Felmentem a metodista templom lépcsőjén anyám kezét fogva. Pici fenekemmel elhelyezkedtem az egyik terem előtti széken, és hallgattam, ahogy egy idegesítő lány a még idegesítőbb anyjával arról beszél, mennyi meghallgatáson vett részt ezelőtt. Meg a halacskájáról. Szólítottak, majd bementem. Erős bristoli tájszólásom volt, és szemem körül sötét karikák, amik eltakarták fél arcom. Térdemnél a nadrágom ki volt szakadva, amire rátettem egyik kezem miközben a felvételt készítő kedves hölggyel beszéltem. De amint elindította a videót, mindez elszállt. Sokkal inkább olyan volt, mint táncolni anyám nappalijában, Összegyűjtöttem mindent, ami tétovává tett és elvette önbizalmam, aztán hagytam kiáramlani őket kiejtett szavaimon keresztül. Szemtelen voltam. Hangos. Mérges. Ez pedig pont odapasszolt. Miután megkaptam a szerepet, és elkészítettük a bemutató részt, a műsor terjedni kezdett, hogy a televíziózás történetek egyik legnagyobb műsora legyen. A mai napig verjük minden eddigi HBO-s műsor nézettségét. Több mint 130 Emmy-díjra jelöltek, amivel a valaha legtöbb Emmy-jelölést kapott műsor lett a miénk. Nemrég fejeztük be a nyolcadik, azaz az utolsó évad készítését, amiről azt jósolják, hogy még az eddigi számokat is verni fogja. Lassan tíz év telt el első meghallgatásom óta, de még mindig azon tűnődöm, vajon mikor lesz belőlem Billy Elliot? (Nevetés) De minden viccet félretéve, nem szándékozom visszavenni. A szakmában töltött időm aknamezőként éltem meg. Gyerekből felnőtté váltam, és nőttem kemény harminc centit, 120-ról 150-re. (Nevetés) Folyamatosan a megfelelő szót keresem, de véletlen mindig a rosszat mondom, próbálok keveset káromkodni, és próbálom nem mondani, hogy "hát, hát" állandóan. 2017 februárjában egyik barátommal, Dommal a konyhámban söröztünk, és bevallotta nekem, hogy hatalmas gondok vannak a kreatív szakmában. Egyetértettem. A történések sorozata, ami ideáig juttatott, főként szerencsén és jó időzítésen múlott, amit lehetetlen megismételni. Dom azt tanácsolta nekem, hogy művészek számára hozzunk létre egy közösségi médiafelületet, ahol együttműködhetnek és karriert alapozhatnak meg. Ez volt a negyedik lehetőség vagy kihívás, amivel meg lettem ajándékozva. "Remek", gondoltam. "Hogy a fenébe hozzuk azt lére?" Aztán így született meg Daisie. Persze bárki, akinek beszéltem legújabb törekvésemről, azt hitte, meghibbantam; ugyanakkor tudtam, ebben az egyben változást érhetek el. A tavalyi Me Too-mozgalom óriási változást hozott a szakmában. A szakmában az összes hatalmat a kapuőrök birtokolják, akik kiválasztják, és eldöntik, ki az, aki elég tehetséges, hogy feljebb lépjen. Többnyire ezeknek az embereknek figyelmét könnyebb felkelteni, ha elitiskolát végeztünk el. De még így is, sok ismerősöm van, akik friss színi diplomával, több évnyi képzés után sem képesek karriert megalapozni. Nem állítom azt, hogy Daisie bárkiből sztárt farag, de hiszem azt, hogy a siker a kreatív szakmákon belül az együttműködésben rejlik. A színészek csak akkor jók, ha szövegíróik is. A zenészek csak akkor rátermettek, ha producereik is. A tervezők a csapatukra támaszkodnak. A cég beindításához saját zsebbe nyúltunk. Volt félretett pénzem a Trónok harcából, amit oda fektethettem be, ahová akartam. Domnak 16 éves kora óta egymást érték a vállalkozásai, ami azt jelentette, hogy neki is volt félretett pénze. Felesbe beledobtuk a pénzünket, majd csapatot hoztunk létre. Lady Gaga folyton azt mondta, hogy ha egy teremben 100-an lennének, 99 nem hinne benned, de ahhoz, hogy megváltozzon az életed, elég egyetlen ember is. Csapatunk mára már hat fős lett. A következő 16 hónap alatt létrehoztuk MVP-nk. Ha most azon tűnődtök, mi az MVP, én is csak hat hónapja jöttem rá. Tudomásom szerint ez olyan termék, mely valódi problémamegoldást kínál minimális csapatmunka bevonásával. Az én szemszögemből lényebében olyan dolgot dobunk piacra, amiről tudjuk, hogy egy napon jó lesz, de most még kissé vacaknak mondható. Nekünk ez egy iOS alkalmazás volt. Hatan Dom kertjében irodát rendeztünk be, és 2018 augusztus 1-jén kiadtuk első verziónkat. Az első 24 óra 30 000-nél több letöltést és 30 000-nél több kommentet hozott, amiben azt kérdezték, mikor jön az Androidos verziónk. Annak ellenére, hogy appunk hibás, bugos és lényegében egy ember készítette, pontosan ez kellett, hogy az emberek belefektessenek. Sokat tanultunk mérges használóinktól, elrettentő befektetőinktől. Az elmúlt hat hónapban pedig csapatunk 16 főre nőtt. Onnantóll pedig a második verziót készítjük, amit áprilisban fogunk indítani. A szakmán belül van egy elterjedt mondás, melyet szerintem elég jól ismerünk: "Nem az számít, hogy mit tudsz, hanem, hogy kit ismersz." Daisie-vel pedig, remélem, hogy a hatalom visszaszáll az alkotóra. Az embereket kapcsolatlisták létrehozására biztatnék, hogy kövessék első lépéseit azoknak, akikkel együtt dolgoznak majd a gyakran kihívásokkal teli és szeszélyes kreatív világba. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik az interneten nőttek fel. Soha nem ismertem mást. Össze vagyunk kötve, szemünk nyitva, és mi vagyunk a jövő. Remélem, hogy Daisie új életet lehel abba az enyhén disztópikus, reklámok tűzdelte pokoli térbe, amivé közösségi médiafelületeink váltak. Olyan helyet teremtenék, ahol az emberek kreatív művészetükkel és nem márkás kocsijukkal tűnnek ki, se nem azzal, hogy azt készpénzre vagy hitelre vették. A világban, ahol bárki lehet híres, arra ösztönöznék, hogy inkább tehetségesek legyenek az emberek. A tehetség sokkal feljebb juttat, mint 15 percnyi hírnév. Miért mondom mindezt nektek? Az, hogy itt vagyok TEDx-es előadóként, távol áll mindattól, amiről azt hittem, képes vagyok. Még az előadáshoz kellett bióm írása közben is arra ébredtem rá, hogy tíz év alatt egész életem megváltozott. Emmy-díjra jelölt színésznő vagyok, vállalkozó és aktivista; holott nem rendelkezem semmilyen szakmai végzettséggel. Amikor hét éve otthagytam a sulit, a tanulás folytatását tűztem ki célul, annak ellenére, hogy többet osztályterembe lépni se akartam. Ki tudja, hogy mi fog az életemmel történni tíz év múlva Nekem még ötletem sincs. Sohasem volt végcélom. Eddig ez mindig bejött. Higgyétek el, hogy elég jók vagytok. Ha valamit is tanultam valaha, az az, hogy tényleg mindenki számára van hely. Kérdezzetek, nevessetek azok szemébe, akik szerint hülye kérdéseitek vannak. Legyetek nyitottak a tanulásra és fogadjátok el, ha fogalmatok sincs, mi a fene történik. Rázzátok le, aki visszahúz, és merjetek nagyot álmodni. Köszönöm, hogy meghallgattatok. (Taps)