Itay Talgam: Irányítson úgy, mint a legnagyobb karmesterek!

Egy karmesternek a legnagyobb vezetői kihívással kell szembenéznie: egy szó nélkül kell tökéletes harmóniát teremtenie. Ebben az elragadó előadásban Itay Talgam hat nagyszerű huszadik századi karmester egyéni stílusának bemutatásával ábrázol elengedhetetlen leckéket, amelyeket érdemes minden vezetőnek megtanulnia.

A varázslatos pillanat, a vezénylés varázslatos pillanata.

Az, amikor kilépsz a színpadra. Ott ül a zenekar.

Mind hangolnak, tudják, tesznek-vesznek.

Felállok a pódiumra.

Tudják, ez a karmester kis irodája.

Vagy inkább fülkéje, egy nyitott fülke,

rengeteg hellyel.

És szemben mindezzel a zajjal,

teszel egy apró mozdulatot.

Valami ilyesmit, semmi flanc, semmi kifinomultság, ennyi.

És a káoszból hirtelen rend lesz.

A zaj zenévé alakul.

Ez csodálatos. És olyan csábító azt hinni,

hogy ez mind rólam szól.

(Nevetés)

Hogy ezek a nagyszerű emberek, virtuózók,

zajonganak, ehhez rám van szükségük.

Nem teljesen. Ha csak ennyi lenne,

megspórolnám az előadást,

és megtanítanám önöknek a mozdulatot.

A világban járva

bármikor előkaphatnák, bármilyen társaságban, bárhol

és kész a tökéletes harmónia. Nem így működik.

Nézzük az első videót!

Remélem egyetértenek, ez egy jó példa a harmóniára!

Utána beszélek egy kicsit arról, hogy ez hogy jön létre.

(Zene)

Jó volt?

Szóval ez egyfajta siker volt.

Namost kinek köszönhetjük ezt a sikert?

Nyilván a zenészeknek,

akik gyönyörűen játszanak,

a Bécsi Filharmonikus Zenekar.

Gyakran rá sem néznek a karmesterre.

És ott van a tapsoló közönség,

akik részt vesznek a zenélésben.

Tudják, a bécsi közönség ritkán avatkozik bele a zenébe.

Bécsben soha nem kerülnek ennél közelebb egy

keleti hastánc ünnephez.

(Nevetés)

Nem úgy, mint pl. Izraelben, ahol a közönség állandóan köhög.

Arthur Rubinstein, a zongorista, mindig azt mondta,

“Az influenzás ember bárhol máshol a világon orvoshoz megy.

Tel Avivban eljön a koncertjeimre.”

(Nevetés)

Ez egyfajta hagyomány.

De a bécsi közönség nem ilyen.

Itt messze eltérnek a normától, csak hogy részt vegyenek,

hogy részesei legyenek a zenekarnak, ami nagyszerű.

Tudják, a közönség, bizony, mint Önök is,

bearanyozzák az eseményt.

De mi van a karmesterrel?

Tulajdonképpen mit is csinált a karmester?

Hmm, boldog volt.

Ezt gyakran mutatom meg felsővezetőknek.

Bosszantja őket.

“Munkába jön. Hogyhogy ilyen boldog?”

Valami biztos nem stimmel, ugye? Mégis boldogságot áraszt.

És azt hiszem, ami lényeges, hogy ez a boldogság

nem csak a saját történetéből fakad,

és abból, hogy ő élvezi a zenét.

Az öröm abban rejlik, hogy egyszerre teszi

hallhatóvá mindenki történetét.

Ott van a zenekar története, mint hivatásos testületé.

Ott van a közönség története, mint egy közösségé.

Ott vannak az egyének történetei

a zenekarban és a közönségben.

És vannak más, nem látható történetek.

Azoké, akik ezt a csodálatos koncert termet építették.

Az embereké, akik a Stradivariust, az Amatit és a többi gyönyörű hangszert készítették.

És ezek a történetek mind egyszerre hangzanak el.

Ezért igazán élmény az élő koncert.

Ezért érdemes eljönni otthoról. Igaz?

De nem minden karmester teszi csak ezt.

Nézzünk valaki mást, egy remek karmestert,

Riccardo Muti.

(Zene)

Igen, ez nagyon rövid volt. De láthatták,

hogy ő egy teljesen más személyiség. Ugye?

Lenyűgöző. Tekintélyt parancsoló. Igaz?

Olyan egyértelmű. Talán kicsit túl egyértelmű.

Tarthatunk egy kis bemutatót? Lennének egy pillanatra a zenekarom?

El tudnák énekelni az első hangot a Don Giovanniból?

Énekeljék, hogy “Ááá”, és én majd megállítom Önöket.

Rendben? Kész?

Közönség: ♫ Ááá ♫

Na de velem! Ha nélkülem csinálják,

még ennél is feleslegesebbnek fogom érezni magam.

Tehát kérem, várjanak a karmesterre!

Nézzenek rám! “Ááá” és megállítom Önöket. Rajta!

Közönség: ♫ Ááá ♫

(Nevetés)

Erről még később beszélünk.

(Nevetés)

De -- van egy üresedés --

De – (Nevetés)

láthatták, hogy egy ujjal meg lehet állítani egy zenekart.

De mit csinál Riccardo Muti? Valami ilyesmit.

(Nevetés)

És utána, valahogy így. (Nevetés)

Tehát nem csak az utasítás egyértelmű,

hanem a megtorlás is, hogy mi fog történni, ha nem engedelmeskedsz.

(Nevetés)

És működik ez? Igen, működik

egy bizonyos mértékig.

Amikor megkérdezik Mutit, “Miért így vezényel?”

Azt mondja, “Felelős vagyok.”

Felelősséggel tartozom neki.

Nem, nem Őrá gondol. Hanem Mozartra,

aki – (Nevetés) – középtől úgy három hellyel jobbra ül.

(Nevetés)

Tehát azt mondja, “Ha én

(Taps)

felelősséggel tartozom Mozartnak,

egyedül ez az egy történet lesz hallható.

Ez Mozart, ahogy én, Ricardo Muti, értem.”

És tudják mi történt Mutival?

Három évvel ezelőtt kapott egy levelet,

amit a La Scala mind a 700 alkalmazottja aláírt,

zenei alkalmazott, úgy értem a zenészek,

melyben ez állt, “Ön egy remek karmester. Nem akarunk önnel dolgozni. Kérjük, mondjon le!”

(Nevetés)

“Miért? Mert nem enged minket fejlődni.

Úgy használ minket, mint hangszereket, nem partnereket.

És az örömünk a zenében, satöbbi, satöbbi”

Szóval le kellett mondania. Hát nem remek?

(Nevetés)

Muti egy rendes ember. Igazán rendes ember.

Meg lehet oldani kevesebb irányítással

vagy másfajta irányítással?

Nézzük a következő karmestert, Richard Strausst!

(Zene)

Attól tartok, azt fogják hinni, hogy azért pécéztem ki, mert öreg.

Nem így van. Amikor fiatalember volt,

úgy 30 körül, megírta, amit ő úgy hívott

“A Karmesterek Tízparancsolata.”

Az első: Ha leizzadt a koncert végére,

akkor valamit rosszul csinált.

Ez az első szabály. A negyedik jobban fog tetszeni:

Soha ne nézzen a harsonákra

csak felbátorítja őket!

(Nevetés)

Tehát az elképzelés az, hogy engedjük

magától megtörténni.

Ne avatkozzunk bele.

De hogyan történik mindez?

Látták a kottában lapozni?

Most vagy szenilis,

és nem emlékszik a saját zenéjére, mert ő szerezte a zenét,

vagy egy nagyon erős üzenetet közvetít feléjük, miszerint

“Gyerünk emberek! A kotta szerint kell játszanotok.

Nem az én történetemről szól. Nem a te történetedről szól.

Ez csak az írott zene kivitelezése,

nem az értelmezése.”

Az értelmezés az előadó igazi története.

Tehát nem, nem ezt akarja. Ez egy másfajta irányítás.

Nézzünk egy másik, szuper karmestert,

a német szuper karmester, Herbert von Karajan.

(Zene)

Mi a különbség? Látták a szemét? Csukva.

Látták a kezét?

Látták ezt a fajta mozdulatot? Hadd vezényeljem önöket. Kétszer.

Először, mint Muti, és – (Tapsol) – tapsoljanak, csak egyszer.

Azután, mint Karajan. Lássuk, mi történik. Rendben?

Mint Muti. Kész? Mert Muti...

(Nevetés) Kész? Csináljuk!

Közönség: (Taps)

Hmm ... újra.

Közönség: (Taps)

Jó. Most úgy, mint Karajan. Már gyakorlottak,

hadd koncentráljak, becsukom a szemem. Gyerünk.

Közönség: (Taps) (Nevetés)

Miért nem megy egyszerre? (Nevetés)

Mert nem tudták, mikor kell játszani.

Elárulom önöknek, hogy a Berlini Filharmonikusok

sem tudják, mikor kell játszani.

(Nevetés)

De elmondom, ők hogy csinálják. Semmi cinizmus.

Ez egy német zenekar, rendben?

Ránéznek Karajanra. Azután ránéznek egymásra.

(Nevetés)

“Te érted, mit akar ez a pasas?”

Ezután igazából egymásra néznek,

és a zenekar első muzsikusai vezetik az egész zenekart

az együtt zenélésben.

És ha megkérdezik erről Karajant,

azt mondja, “Igen, a legrosszabb,

amit a zenekarommal tehetek,

az az, ha egyértelmű utasítást adok.

Mert az megakadályozná

az együttest, az egymásra figyelést,

amire egy zenekarnak szüksége van.”

Hát ez nagyszerű. És a szeme?

Miért van csukva a szeme?

Van egy remek történet Karajanról, amikor Londonban vezényelt.

Így inti be az egyik fuvolást.

A fickónak fogalma sincs, mit csináljon. (Nevetés)

“Már megbocsásson maestro, mikor lépjek be?”

Mit gondolnak, mit válaszolt Karajan? Mikor lépjek be?

Ó igen. Azt mondta “Akkor lépjen be, amikor már nem bírja tovább.”

(Nevetés)

Azt értve ezalatt, hogy tudod, nincs hatalmad bármit is megváltoztatni.

Ez az én zeném. Az igazi zene csak Karajan fejében létezik.

És ki kell találnod, mire gondolok. Tehát hatalmas nyomás alatt vagy,

mert nem adok neked utasítást,

mégis olvasnod kell a gondolataimban.

Szóval ez egy másmilyen, nagyon spirituális,

mégis határozott kontroll.

Lehet máshogy is csinálni? Természetesen. Térjünk vissza

az elsőként látott karmesterhez:

Carlos Kleiber a neve. Kérem a következő videót!

(Zene)

(Nevetés) Igen.

Nos, ez más. De nem egyfajta kontroll ez is?

Nem, nem az. Mert nem mondja meg nekik, mit csináljanak.

Ez nem azt jelenti, hogy

“Fogd a Stradivariusod és mint Jimi Hendrix,

vágd a földhöz!” Nem erről van szó.

Azt mondja “Ez a zene gesztusa.

Teret adok neked,

hogy add hozzá a jelentés

egy új rétegét.”

Ami egy másik történet.

De hogy is működik ez együtt,

ha nem ad nekik utasításokat?

Olyan, mint felülni egy hullámvasútra.

Nem kapsz igazából semmilyen utasítást.

De maguk a folyamat erői a helyeden tartanak.

Ezt teszi ő.

Az érdekes az, hogy a hullámvasút persze nem létezik.

Nem egy konkrét dolog. A zenészek fejében van.

És ez teszi őket társakká.

A terv a fejedben van.

Tudod, mit kell tenned, akkor is, ha Kleiber nem irányít téged.

De itt és ott és az. Tudod, mit kell tenned.

És partnerré válsz a hullámvasút építésében,

igen, hangokból,

menet közben.

Ez nagyon izgalmas a zenészeknek.

Később persze szanatóriumba kell vonulniuk két hétre.

(Nevetés)

Nagyon fárasztó. Igaz?

De így a legjobb zenélni.

Persze nem csak motivációról van szó,

és arról, hogy fizikai energiát ad át nekik.

Nagyon profinak is kell lenni.

Nézzék meg megint Kleibert!

Láthatjuk a következő videót, gyorsan?

Látni fogják mi történik, ha valaki hibázik.

(Zene) Megint látszik a gyönyörű testbeszéd.

(Zene)

És most az egyik trombitás

valamit nem egészen úgy csinál, ahogy kellene.

Nézzék csak!

Látják, ugyanaz a zenész másodszor.

(Nevetés) És ugyanaz a zenész harmadszor.

(Nevetés)

“Várj meg a koncert után,

lesz egy-két szavam hozzád!”

Tudják, amikor szükség van rá, ott van a tekintély. Ez nagyon fontos.

De a tekintély nem elég, hogy a partnereddé tedd az embereket.

Nézzük a következő videót. Lássuk, mi törénik.

Lehet, hogy meglepődnek, miután Kleibert eddig

annyira hiperaktív figurának látták.

Mozartot vezényel.

(Zene)

Az egész zenekar játszik.

(Zene)

Most valami más.

(Zene)

Látják? 100 százalékig jelen van,

de nem vezérel, nem utasít, hogy mit csinálj.

Inkább élvezi azt, amit a szólista csinál.

(Zene)

Most egy másik szóló. Nézzük, mit vesznek észre belőle!

(Zene)

Nézzék a szemét!

Rendben. Látták?

Először is ez egyfajta dícséret, amit mindenki örömmel fogad.

Nem kritika, hanem egy “Mmmm...” Igen, innen jön.

Ez egy jó dolog.

Másodszor,

uralja a helyzetet,

de egy sajátos értelemben.

Amikor Kleiber ezt csinálja – látták a szemét

mozdulni innen? (Énekelve)

Tudják, mi történik? Megszűnik a gravitáció.

Kleiber nem csak a folyamatot teremti meg,

hanem a feltételeket is a világban,

amelyben a folyamat történik.

Az oboás megintcsak

teljesen független,

ezért boldog és büszke a munkájára,

és kreatív és hasonlók.

Az a szint, amelyen Kleiber ura a helyzetnek, egy másik szint.

Tehát az irányítás már nem egy zérus-összegű játék.

Te irányítasz. Te irányítasz. És mindannyian együtt,

együttműködésben, ez hozza létre a legszebb zenét.

Tehát Kleibert a folyamat érdekli.

Kleibert a feltételek érdeklik a világban.

De szükség van folyamatra és tartalomra, hogy a jelentés létrejöjjön.

Lenny Bernstein, a én személyes mesterem,

kiváló tanárom volt,

Lenny Bernstein mindig a jelentésből indult ki. Nézzék meg ezt!

(Zene)

Emlékeznek Muti arcára az elején?

Volt egy nagyszerű arckifejezése, de csak egy.

(Nevetés)

Látták Lenny arcát?

Tudják miért? Mert a zene fájdalmat fejez ki.

És egy fájó hangot játszol.

És ránézel Lennyre, és szenved.

De nem úgy, hogy abba akarod hagyni.

Szenved, vagy inkább zsidósan örül, ahogy mondani szokás.

(Nevetés)

De a zene tükröződik az arcán.

Látszik, hogy a pálca nincs a kezében. Nincs többé pálca.

Most rólad szól, a zenészről,

aki a történetet meséli.

És most megfordult a dolog. Te meséled a történetet. És te meséled a történetet.

És egy rövid időre te leszel a mesélő is,

akire a közösség, az egész közösség odafigyel.

És Bernstein elősegíti ezt. Hát nem csodálatos?

Nos, ha megcsinálnak mindent egyszerre, amiről eddig beszéltünk,

és még néhány más dolgot,

elérhetnek arra a pontra, amikor cselekvés nélkül cselekszenek.

Azt hiszem, ez a lehető legjobb cím ehhez az utolsó videóhoz.

Egy barátom, Peter szerint

“Ha szeretsz valamit, ajándékozd el.” Íme.

(Zene)

(Taps)