James Cameron: Az Avatar előtt... egy kíváncsi fiú

James Cameron nagy költségvetésű (és még nagyobb bevételt hozó) filmjei egytől egyig új világokat teremtenek. Személyes hangvételű előadásában arról beszél, hogy gyermekkorában mennyire megszállottja volt a fantasztikumnak - a sci-fi könyvek olvasásától a mélytengeri búvárkodásig - s hogy a képzelete, miként segítette őt abban, hogy olyan világsikereket alkosson, mint a 'Bolygó neve: Halál', a 'Titanic', a 'Terminátor' vagy az 'Avatar'.

Én sci-fin nőttem fel.

Busszal jártam középiskolába,

napi két óra volt az út, egy óra oda, egy óra vissza.

Ezalatt mindig elmerültem egy könyvben,

egy sci-fi könyvben,

ami más világokba vitt,

s egy történet elmesélésével próbálta kielégíteni,

kielégíthetetlen kíváncsiságomat.

S ez a kíváncsiság mindig megjelent,

például abban a formában, hogy mikor épp nem voltam iskolában,

kint voltam az erdőben és

barangoltam, "mintákat" gyűjtöttem

békákról, kígyókról, bogarakról és pocsolyák vizéből,

amiket aztán hazavittem és megnéztem mikroszkóp alatt.

Rajongója voltam a tudománynak,

így próbáltam megérteni a világot,

megtudni, mi lehetetlen s mi nem az.

A sci-fi rajongásom pedig

összhangban volt a világgal, hiszen

a hatvanas évek végén

eljutottunk a Holdra,

s feltártuk az óceánok mélyét.

Cousteau kapitány megjelent otthonainkban

filmjeivel megmutatva nekünk

az állatokat, a helyeket és azt a csodálatos világot

amelyet egyébként elképzelni sem tudtunk volna.

Mindez nálam egybecsengett

a sci-fivel és a fantasztikummal.

Művész is voltam.

Rajzoltam, festettem.

S mivel sem videojátékok,

sem CG mozifilmek nem léteztek,

a médiában pedig eleve nem volt sok a képi tartalom,

A fejemben, az elmémben kellett képeket alkotnom.

Pont ahogy mindnyájan tettük azt gyermekkorunkban

mikor könyvet olvastunk, és az író leírásai alapján

lejátszottuk, megrendeztük a fejünkben lévő képernyőn saját filmünket.

Én ezt festéssel, rajzolással értem el,

idegen lényeket, tájakat,

robotokat, űrhajókat és ilyesmiket ábrázoltam.

Mindig lebuktam matekórán,

mert vázlatokat rajzolgattam a tankönyv alatt.

Valahogy ki kellett jönnie

a felhalmozódott kreativitásomnak.

Jacques Cousteau filmjeit

mindig izgatottan figyeltem, hiszen azt láttam bennük,

hogy létezik egy idegen világ, itt a Földön.

Nem biztos, hogy eljutok egy idegen világba

űrhajóval valaha is,

erre kevés esélyt adtam magamnak.

De Cousteau világába eljuthattam,

hiszen itt volt a Földön, és éppolyan érdekes volt

mint a világok, amiket a sci-fi könyvek

olvasása közben elképzeltem.

15 évesen aztán eldöntöttem,

hogy mélytengeri búvár leszek.

Egyetlen aprócska gond volt ezzel:

Kanadában, egy kis faluban,

600 mérföldre éltem a legközelebbi óceántól.

De ez nem szegte kedvemet.

Addig nyaggattam apámat, míg

talát egy búvártanfolyamot Buffalo-ban,

pont a határ másik oldalán.

A képesítésemet egy kis

medencében szereztem, egy táborban

a tél közepén Buffalóban.

Még két évig nem láthattam

a valódi óceánt, egészen addig,

míg Kaliforniába nem költöztünk.

Az azóta eltelt

40 évben

körülbelül 3000 órát töltöttem a víz alatt.

Ebből 500 órát minitengeralattjáróval.

Megtanultam, hogy a mély óceáni környezetben

meg a sekélyekben is

olyan sok életforma lakozik

ami tényleg elképzelhetetlen számunkra.

A természet képzelete határtalan

a mi csekélyke emberi

képezelőerőnkhöz képest.

Még ma is elképesztőnek találok

minden egyes merülést.

Szerelmem az óceán iránt még mindig tart,

s ugyanolyan erős, mint az elején.

De mikor felnőttként pályát választottam,

úgy döntöttem, filmrendező leszek.

A késztetést, hogy történeteket meséljek

összevontam a késztetéssel,

mely képek létrehozására sarkallt.

Kissrácként képregényket és hasonlókat rajzoltam,

így a filmkészítés alkalmat kínált arra,

hogy képeket és történeteket egyszerre láttassak.

A történeteim persze sci-fi

történetek voltak, mint pl. a Terminátor, a Bolygó neve: Halál

és A mélység titka.

A Mélység titkában összehoztam a két szerelmemet

a merülést és a filmrendezést.

Összevontam két szenvedélyemet.

Érdekes feladatunk volt a Mélység titkában,

egy történetmesélési problémát

kellett megoldanunk:

azt, hogy hogyan láttassunk egy folyékony idegen lényt.

Bevontuk a munkába a számítógépes grafikát, a CG-t,

és ebből a munkából született az első folyékony felületű

számítógép által generált animált karakter

amely valaha filmben szerepelt.

És bár a film anyagilag bukás volt,

mondhatni alig hozta vissza az árát,

valami csodálatos dolognak voltam tanúja,

nevezetesen hogy a közönség elképedt

ettől a mágikus lénytől.

Ismerik ugye Arthur C. Clarke törvényét

hogy bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól?

Valami mágikusat látott a közönség akkor.

És ez felemelő érzés volt számomra

Azt gondoltam: "Hűha, van itt valami, amit használni kell

a filmművészetben"

A következő filmemben, a Terminator 2-ben

továbbfejlesztettük a technológiát.

Az ILM-mel együttműködésben megalkottunk egy folyékony fém fickót,

s a film sikere függött attól

meggyőző lesz-e az effektus.

És az volt. Újra varázsoltunk.

A közönség ugyanúgy reagált.

Azzal a filmmel azért sikerült némi pénzt is keresnünk...

Levonva a tanulságokat

ebből a két élményből

megmutatta, hogy egy teljesen új,

kreatív világot hoztunk létre

a filmművészek számára.

Megalapítottam tehát a cégemet, a Digital Domaint,

kedves barátommal, Stan Winstonnal,

aki a legjobb maszkmester és lénytervező

volt akkoriban.

A cég koncepciója az volt,

hogy egy mozdulattal átugorjuk

az analóg technológiákat, optikai nyomtatókat és ilyesmiket

és a digitális világba érkezünk.

Az, hogy ez sikerült, eleinte versenyelőnyt biztosított számunkra

A 90-es évek közepén azonban megtorpantunk

pár dologban, például a lények tervezésében,

pedig pont ezért alapítottuk a céget.

Tehát megírtam egy történetet, aminek Avatar volt a címe,

a célja pedig, hogy rányomja bélyegét

a vizuális effektekre,

a CG-effektekre,

reális, emberi érzelmekre képes karakterekkel,

akiket számítógéppel hozunk létre.

Minden főbb szereplő komputergenerált lesz,

a világ körülöttük szintén CG.

Az ötlet meghiúsult

a többiek a cégemben azt mondták,

hogy nem fog ez nekünk menni még egy darabig.

Feltettem a polcra az Avatart, és egy süllyedő hajóról csináltam filmet.

(Nevetés)

Elmentem a stúdióhoz és azt mondtam, hogy ez egy szerelmi történet,

Rómeó és Júlia egy hajón,

szenvedélyes, érzelmes film lesz.

De titokban, le akartam merülni

a Titanic igazi roncsához.

Ezért készítettem azt a filmet.

(Taps)

Ez az igazság. A stúdiónál ezt nem tudták,

de én meggyőztem őket. Azt mondtam:

"Lemerülünk a roncshoz, valódi felvételeket készítünk róla,

s ezeket felhasználjuk a film elején.

Remek reklámanyag lesz!"

Így beszéltem rá őket, hogy adjanak pénzt az expedícióra.

(Nevetés)

Őrülten hangzik, de ez mind arról szól,

hogy a képzelettel világokat teremthetünk.

Mi akkor olyan világot teremtettünk, amelyben

fél év múlva egy kis orosz tengeralattjáróval

2 és fél mérfölddel az Atlanti óceán felszíne alatt

megnézhettem az igazi Titanicot az ablakon át.

Nem film volt, nem HD-felvétel - igazi volt.

(Taps)

Elképesztő volt.

Sok előkészülettel járt, kamerákat,

fényeket és egyéb felszerelést kellett gyártanunk.

Elképesztő a hasonlóság

egy ilyen mély merülés

és egy űrhajós küldetés között.

Mármint ugyanúgy technikai kérdés volt,

mindenre fel kellett készülnünk.

Beszállsz ebbe a kabinba, lemész a sötétbe,

ellenséges környezet vesz körül,

és senki nem képes megmenteni téged,

ha magadtól nem jutsz vissza.

Arra gondoltam, hogy ez nagyszerű,

hiszen ez épp olyan, mintha egyik

kedvenc sci-fi könyvem szereplőjévé váltam volna.

A mélytengeri fefedezőutak végképp szenvedélyemmé váltak,

a tudományos része, a kíváncsiság, a felfedezés öröme.

Minden benne volt:

kaland, kíváncsiság, képzelet.

Olyan élmény volt, amelyet

Hollywood nem adhatott meg,

hiszen elképzelhettem ugyan egy lényt,

és effektek segítségével létre is hozhattuk, de nem tudtam

volna előre elképzelni azt, amit abból az ablakból láttam.

A későbbi expedíciók alkalmával

láttam lényeket mélytengeri vulkánok közelében,

néha olyan dolgokat, amilyeneket még soha nem láttam,

s néha olyanokat, amit még senki nem látott,

amiket a tudomány még nem térképezett fel,

akkor, mikor mi megörökítettük.

Teljesen letaglóztak ezek az élmények,

és folytatnom kellett.

Egy érdekes döntést hoztam

a Titanic sikere után.

Azt mondtam: "Oké, most kicsit leállok

a filmrendezői munkámmal

és főállású felfedező leszek egy darabig."

És nekiláttunk

expedíciókat tervezni.

Megérkeztünk a Bismarkhoz,

felderítettük robottengeralattjárókkal.

Aztán visszamentünk a Titanic roncsához,

fogtunk kis robotokat, amiket mi csináltunk.

Ezek száloptikás gépek voltak,

és azt akartuk, hogy felvételeket

készítsenek a hajó belsejéről.

Senki soha nem nézett még bele, korábban nem volt elég fejlett a technika,

mi megalkottuk a technológiát hozzá.

Szóval ott vagyok a Titanic fedélzetén

egy kis tengeralattjáróban,

nézem a pallókat, amik kb. így néztek ki,

s tudom, hogy itt játszott a zenekar.

Egy kis robotjáművet reptetek

keresztül a hajó folyosóin.

Nem is érzékeltem a járművet,

a tudatom teljesen elmerült a környezetben.

Úgy éreztem, fizikailag jelen vagyok

a hajóroncsban.

Ez volt a legszürreálisabb

déja-vu élményem,

mert már akkor tudtam, mi vár egy-egy sarok mögött,

mikor a jármű lámpái

még meg sem világították.

Tudtam, mert hónapokig járkáltam a díszletek között

amikor forgattuk a filmet.

És a díszlet a hajó tervrajzai alapján készült,

így annak pontos mása volt.

Egészen hihetetlen élmény volt,

és rádöbbentem, hogy

a távoli jelenlét,.

az, hogy ezek a robot avatarok léteznek,

és a tudatunkat belehelyezhetjük

ebbe a másik létformába,

ez egy nagyon mély élményt biztosít.

És talán ez az első jele annak,

ami a jövőben pár évtized múlva történhet majd,

mikor majd kiborg-testeket gyártunk

felfedezőutakra, vagy más célból,

ahogy azt sokféle jövőképben,

példul az ember kihalása után

el tudom képzelni,

elvégre sci-fi rajongó vagyok.

Tehát az expedíciók során

értékeltük és elismertük a dolgokat, amik odalent vannak,

mint például a mélytengeri vulkánok,

ahol ezek a fantaszitkus állatok élnek,

amik tulajdonképpen idegenek itt, a Földön .

Kemoszintetikus környezetben élnek,

nem élteti őket a napfény,

ahogy minket.

Szóval látsz állatokat, amik

500 fokos vízkitörések

mellett élnek.

Azt gondolnánk, nem is létezhetnek.

Közben egyre inkább

érdekelni kezdett az űrkutatás is,

ez ismét a sci-fi rajongásomnak köszönhető.

Megismerkedtem az űrkutatókkal,

a közösséggel,

a NASA embereivel,

be is választottak a tanácsba,

így igazi űrhajós küldetéseket terveztem,

Oroszországba utaztam, ahol asztronauták

orvosi vizsgálatain vettem részt,

és még sok-sok hasonló élmény ért,

pl. amikor felvittük a 3D kamerarendszerünket

a Nemzetközi Űrállomásra.

Elképesztő volt.

Végül ott kötöttünk ki, hogy űrtudósokat

vittünk le magunkkal a mélybe.

Levittük őket, hogy megtapasztalják ezt a különleges környezetet

asztrobiológusokat, bolygókkal foglalkozó tudósokat,

őket ez nagyon érdekelte,

s mi levittük őket a vízkitörésekhez,

mintákat vettek, teszteket csináltak, és így tovább.

Dokumentumfilmeket forgattunk, és közben

tudományos munkát végeztünk,

még űrkutatást is.

A kör bezárult,

gyermekként erre vágytam

sci-fi rajongóként,

és most igaziból is csinálhattam.

S ezen a hosszú felfedezőúton

nagyon sokat,

rengeteget tanultam.

Sokat tanultam a tudományról. Ám a vezetésről szintúgy

sokat tanultam.

Önök most azt gondolják, egy filmrendező eleve vezető,

a hajó kapitánya, és ilyesmi.

De én sosem képeztem magam a vezetésben

az expedíciók előtt.

Egy ponton azt kellett mondanom magamnak:

"Mit csinálok én itt?

Miért csinálom, mi hasznom van belőle?"

A dokumentumfilmek nem hoznak pénzt,

alig hozzák vissza az árukat. Nem leszünk híresek sem tőle.

Sokan azt gondolták mikor

a Titanic és az Avatar közt kicsit eltűntem, hogy csak a lábamat lógattam

valami tengerparton.

Sok filmet, sok dokumentumfilmet készítettem

de kevés ember látta őket.

Nincs hírnév, nincs dicsőség, nincs pénz... Mit csinálsz?

A feladat kedvéért csinálom

a kihívás az érdekes benne

és az óceán a legjobb terep arra, hogy

átélhessük a felfedezés izgalmát,

és azt milyen erős kötelék alakul ki egy kis csoportnyi emberben

ahogy összekovácsolódott csapattá alakulnak.

10-12 emberrel csináltuk ugyanis ezt,

évekig együtt dolgozva.

A tengeren néha 2-3 hónapig folyamatosan.

Ahogy kialakul ez a kötelék, észrevettem,

hogy a legfontosabb dolog

a tisztelet a csapat tagjai iránt,

és az, hogy ők is tisztelnek téged, amikor olyan feladatot hajtottál végre

amit nem tudsz másoknak elmagyarázni.

Mikor kilépsz a partra, és azt mondod:

"Meg kellett csinálnunk, volt ott száloptika, árnyékolástechnika,

ez meg az..."

A technológia, a nehézségek,

a tengeri munka emberi vonatkozásai...

ezeket nem tudod elmagyarázni másoknak.

Ez az, amit talán a rendőrök vagy a katonák érezhetnek, akik annyi mindenen

mentek keresztül, amit nem tudnak elmagyarázni.

Köteléket, a tisztelet kötelékét alakítják ki ezek az események.

Amikor visszatértem a filmgyártásba, hogy

leforgassuk az Avatart,

próbáltam ugyanezt a vezetési stílust alkalmazni,

aminek az a lényege, hogy tiszteled a csapatodat,

és cserébe tiszteletet kapsz tőlük.

Ez megváltoztatta a csapat dinamikáját.

Ismét itt volt tehát egy kis csapat

egy feltérképezetlen terület előtt,

hiszen az Avatarhoz új technológiát kellett kitalálnunk,

olyan dolgokat, amik ezelőtt nem léteztek.

Ez hihetetlenül izgalmas.

Hihetetlenül nehéz.

És a négy és fél év alatt családdá váltunk.

És ez örökre megváltoztatta azt a folyamatot, ahogy filmet rendezek.

Az emberek észrevették és megjegyezték,

milyen ügyesen visszahoztam a tengeri élőlényeket

és tettem a Pandora részévé őket.

Számomra ez volt az egésznek az alapja,

maga a folyamat, amely megváltozott ennek eredményeként.

Szóval mit szűrjünk le ebből?

Mit tanulhatunk ebből önök szerint?

Hát, az első dolog szerintem

a kíváncsiság.

Ez a legerősebb dolog, ami birtokunkban van.

A képzelet egy erő,

mely valóságot teremthet.

A csapat iránti tisztelet

sokkal fontosabb

mint bármi más a világon.

Néha fiatal rendezők azt kérik tőlem,

adjak tanácsot a projektjeikhez.

Én azt mondom: "Ne korlátozd önmagad,

azt majd megteszik veled mások,

ne fogadj magad ellen,

kockáztass bátran!"

A NASA-nak van egy szólása, amire nagyon büszkék:

"A kudarc elfogadhatatlan."

De a kudarc elfogadható kell hogy legyen

a művészetben és a felfedezésben, mert ez egy ugrás a semmibe,

és semmilyen fontos eredmény elérése

amihez újítani kellett

sem volt kockázatmentes.

A kockázatot vállalni kell.

Ezt a gondolatot szeretném, ha megjegyeznék,

hogy bármihez is kezdenek,

a kudarc elfogadható,

de a félelem nem. Köszönöm!

(Taps)