A rasszizmus a hallgatásból táplálkozik – hallassák a hangjukat!

A rasszizmus a hallgatásból és a közönyből táplálkozik – ezt állítja az emberi jogi ügyvéd, Dexter Dias. Elbeszéli egy egyesült királyságbeli tárgyalás szívet tépő részleteit, mellyel rávilágít az igazságtalanság romboló hatásaira, és szorgalmazza, hogy szólaljunk fel és leplezzük le a káros faji mítoszokat, hogy az igazság, a változás és a remény virágozhasson fel.

Emberi jogi ügyvéd vagyok,

30 éve ezzel foglalkozom,

és most elmondok önöknek valamit.

Egyszer egy Alton nevű férfi

egyedül volt egy szobában.

Hirtelen hét férfi, hét idegen,

berontott hozzá, és kirángatták onnan.

Vízszintesen tartották Altont,
mintha keresztre lenne feszítve.

Egy-egy ember tartotta a karját,

kettő-kettő fogta le a lábát,

a hetedik pedig Alton nyakát fogta satuba

az alkarjával.

Alton levegőért kapkodott,

és azt mondogatta: "Nem kapok levegőt",

akárcsak George Floyd:
"Nem kapok levegőt."

Ám azok nem álltak le.

Alton hamarosan meghalt.

Amikor felkértek, hogy a halála
ügyében folyó vizsgálat során

képviseljem az anyját,
a fivérét és a nővérét,

azt kérdezték tőlem:
"Hogyan történhetett ez meg?"

Nem tudtam mit mondani.

Alton egész testét sebek borították.

A nyaka és törzse zúzódásokkal volt tele,

ahogy a karja és lába is.

A szeme bevérzett, és vérzett
az orrából és füléből is.

A család arra panaszkodott,
hogy senki nem mond nekik semmit.

Arra panaszkodtak, hogy senki nem tudta
elmagyarázni, hogyan halt meg a férfi.

Alton esetében két probléma adódott.

Az első, hogy a folyosó, ahol meghalt,

egy börtön folyosója volt.

A második, hogy fekete volt.

Ma Alton anyjának kérdését

venném górcső alá.

Hogyan fordulhat ilyesmi elő
az országunkban?

Hogyan eshet meg ilyesmi

bárhol a világon?

Hogyan történhet meg még mindig,

és mit tehetnénk, hogy megakadályozzuk?

Harminc éven át

olyan színes bőrűek családját képviseltem,

akiket állami őrizetben
öltek meg Nagy-Britanniában.

Négy földrészen végeztem
emberi jogi munkát.

Ezalatt megtanultam,

hogy ha kezdeni akarunk
valamit a rasszizmussal,

először meg kell értsük, mi is az.

Beszéljünk először a rasszról.

Mi is ez pontosan?

Életünk alapvetése?

A világ egyik leghatalmasabb ereje?

Egy téma, amit kerülünk?

Mindezek együtt,

ám még valami.

A rassz mítosz.

Nem létezik.

Tudományos kutatások szerint
a rassz csupán illúzió.

Lehetséges például,

hogy európai felmenőink ellenére

genetikailag közelebb
állunk egy ázsiaihoz,

mint egy másik, szintén európai
felmenőkkel rendelkező emberhez.

Ha tehát a rassz nem biológiai tény,

akkor mi?

A társadalom kitalációja.

Úgy találták ki.

De ki és miért?

Egy fajhoz tartozóként
DNS-ünk 99,9 százalékban egyezik.

Ám a külső, látható jellemzőket,

mint haj- és bőrszín,

a rasszista, genetikai hazugság
népszerűsítésére használták,

amely rasszokra jellemző,
genetikai eltéréseket feltételezett.

A rasszizmus évszázadok óta hódít.

A nácik, természetesen, előszeretettel
terjesztették a rasszista hazugságot.

Ám az Egyesült Államokban is léteztek

fajnemesítési kísérletek és törvények.

Ausztráliában pedig

az őslakosok gyermekeit
elragadták családjuktól,

hogy létrehozzanak egy fehér Ausztráliát.

A szélsőjobbos csoportoknak köszönhetően

a fajilag tiszta haza iránti
vágyódás eszméje újból feltámad.

Hogyan is működik ez?

Tudják, társadalmi egyenlőtlenség
nem a rasszok miatt létezik.

Viszont a fajelmélettel támasztjuk alá
a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Akkor kezdtem megérteni ezt,

mikor apartheid-ellenes
aktivistákat képviseltem.

Ők mutattak rá, hogy az apartheid
a társadalmi kizsákmányolásról

és diszkriminációról szól,

a rendszert a fajelmélettel igazolták:

a fehérek feltételezett
felsőbbrendűségével

és a feketék feltételezett
alsóbbrendűségével.

Az apartheid rezsim szerint
ez a természet rendje,

tehát elkerülhetetlen,

semmit nem lehet tenni ellene.

Az anyatermészet-hazugság igazolja
a diszkriminációt és igazságtalanságot.

Olyan esetekben is rábukkantam erre,

ahol az emberek a gyarmatosítás
és a birodalmak örökségétől szenvednek.

Hasonló hatásokat tapasztaltam
Afrika azonos bőrszínű lakosai között,

láttam, hogy Indiában
bizonyos kasztokat lenéznek.

Az áldozatok eltérőek,

de a működési elv –

a beskatulyázás és a hazugságok –

pontosan ugyanaz.

Az emberek azért teszik
magukévá a fajelméletet,

mert a kiváltságosaknak,

akik olyanok, mint a többség,

ez a kilépőkártyájuk a börtönből.

A igazság egyszerűen az,
hogy a fajelmélet egy rendszer.

Olyan, mint az oxigén vagy az atmoszféra.

Társadalmunkban mindenütt ott terjeng.

Akihez elér, azt megfertőzi.

Védi a hatalmat és a kiváltságokat.

Kikét?

Nézzenek csak körbe!

Vajon a színes bőrűek,

a hozzám hasonlóak,

hogyan beszélhetnek a fehéreknek

a rasszizmusról?

Igen sok fehér
különösen nehéznek találja ezt.

Páran azt mondják,
nem tudnak semmit a témáról.

Mások azt, hogy a társadalmunk

egyáltalán nem is szenved a rasszizmustól.

Ha önök tehát olyan fehérek,
akik elgondolkodnának mindezekről,

van egy gondolatkísérlet,
amelyet elvégezhetnek.

Íme ugyanis az igazság.

Tudják.

Már tudják.

Tehát tegyék fel a kérdést maguknak:

Akarnák-e igazán,
hogy a fiúk vagy lányuk,

fivérük vagy nővérük

egy közel-keleti, gyakorló
muszlimmal házasodjon?

Esetleg egy hinduval,
aki nemrég érkezett Dél-Ázsiából?

Netalán egy menedékkérővel
Fekete-Afrikából?

Vagy valakivel, aki nemrég kelt át
a mexikói határon az Államokba?

Talán nem zárkóznának el teljesen,

de biztos lennének fenntartásaik.

Az elméjük egy hátsó
zugában megbújó aggály.

Nem a bőrszín miatt,

sokkal inkább, mert tudják,
hogy a miénkhez hasonló országokban,

a dolgok jelenlegi állása szerint,

a házasságuk kihatással
lesz a jövőbeli lehetőségeikre.

Ráébrednek, hogy tudják és értik,

hogy az emberek el fogják ítélni őket.

Megítélésük százféle módon

fogja befolyásolni az életüket

és a gyerekeik életét is.

E pillanatban

egy igen hatalmas
igazsággal néznek szembe,

miszerint a rendszerszintű rasszizmus
igenis valóságos.

Miért nem akarnak hát beszélni
a faji hovatartozásról?

Mert kényelmetlen, nyilván.

Ám ez csak egy része a válasznak.

A nagyobb igazság
ennél sokkal ártalmasabb.

Berzenkedésük nem pusztán hárítás.

Ez egyfajta védekező mechanizmus,

amely a kiváltságok rendszerét,

a gazdagság és hatalom
egyenlőtlen eloszlását is védi.

A sérülékenység szabadjára engedi
a faji egyenlőtlenséget.

Ki kerül ki ebből vesztesen,
és ki győztesen?

Nézzük az adatokat.

Bevétel.

Egészségügyi egyenlőtlenség.

Elérhetetlen iskolák.

Karrierkilátások.

Rendőri intézkedések.

Figyeljék meg:
aránytalanul több színes bőrű

hal meg COVID-ban.

Ha tehát a faji mítosz láthatatlanná tesz,

a sérülékenység válasza
pedig elhallgattat,

miféle választásunk marad?

Kettő közül kell dönteniük:
rasszizmus és antirasszizmus.

Van más út?

Ezen a TED-előadáson

szinte mindenki azt vallja majd,
hogy antirasszista.

Ám szembe kell néznünk azzal,

hogy nem elég "nem-valamilyennek" lennünk.

A harmadik választás
az aktív antirasszizmus.

Ha tehát egyetértenek vele,
hogy a fekete élet számít,

tegyék fel a kérdést,

hogyan számítanak
a fekete életek az önök életében.

Mit tettek azért, hogy kimutassák:

önöknek is számítanak a fekete életek?

Ha látható, tudatos és aktív antirasszista
hozzáállást teszünk magunkévá,

az láthatóvá teszi a láthatatlant.

Amiről egykoron hallgattak,

azt hangosan és tisztán
kiáltják a világba.

Ám ez sem elég.

A bírósági vizsgálattal
jó pár keserű héten át kínlódtunk,

majd a fehér esküdtszék visszatért
Alton ügyében a tárgyalóterembe.

Egy pillanat teljes csend után

az esküdtek vezetője felállt,

majd kimondta az ítéletet:

emberölés.

Abban a pillanatban

elszabadult a pokol a tárgyalóteremben.

Fülsiketítő zajongás kezdődött,

az emberek sikoltoztak.

Alton testvére felugrott mellettem,

és a börtönőrökre mutatva

azt kiabálta:

"Megölték a fivéremet!

Megölték a fivéremet!"

A család kétségbeesetten próbálta elérni,

hogy az Alton haláláért
felelős börtönőrök ellen

induljon eljárás.

Mindannyian ezt akartuk.

Ám egyikük ellen sem indult eljárás.

Így bepereltük a főügyészt,

az ügyészség első emberét.

Az ország legmagasabb rangú bírója,

a legfelsőbb bíró,

pedig egyetértett azzal,
hogy az eljárás elmaradása

végzetes hiba és jogellenes döntés volt.

Amíg Alton ügye tartott,

a fivére minden nap
a bíróság lépcsőjén ült,

és azt mondogatta:

"Jól oktassa ki őket, Mr. D!"

Ám amikor rájött, hogy senkit
nem vonnak eljárás alá

a bátyja meggyilkolása miatt,

összetört.

Pár évvel később
elmegyógyintézetben hunyt el.

Hogyan érinti önöket Alton halála,

hogyan kapcsolódik a társadalmakat
jellemző rasszizmushoz és kiváltságokhoz?

Hogy mit szeretnék önöktől?

Én szeretném elveszíteni a munkám.

Gyászoló családok keresnek fel,

látom a szemükben a reményt,

és el kell mondjam nekik,

hogy az esély arra,
hogy bárki ellen eljárás induljon,

amiért részt vett a szerettük
meggyilkolásában,

igen csekély.

A karrierem kezdetén

láttam e gyászoló arcokat,

és még most is látom őket,

ahogy karrierem végéhez közeledem.

A köztes idő vérben úszott.

Valamiért úgy érzem,
az én kezemhez is vér tapad,

bár az eszemmel tudom, nem ez a helyzet.

Ám nem tudom visszahozni

Altont, Garethet, Zahidot

vagy bárki mást,

ami a gyászoló családok egyetlen vágya.

Azt kérem önöktől,
lássanak át a hazugságokon.

Lássanak át az egyik
legbénítóbb hazugságon mind közül.

Amit teszünk, azzal nem fogunk
és nem tudunk változást elérni.

Biztosra veszem,
ezt mondták Rosa Parksnak,

Martin Luther Kingnek

és Nelson Mandelának is.

De ők csak mentek tovább,
és tették a dolgukat.

Próbáltam rájuk gondolni,

miközben kikérdeztem a börtönőröket.

Mindnek elmondtam:

"Ez itt Mrs. Manning, Alton anyja,

mondja el neki, miért halt meg a fia."

Egyik sem tudott az asszonyra nézni.

Azt akarták, hogy láthatatlan legyen.

Sajnos afölötti bánatában, hogy fia halála
miatt senkit nem vádoltak meg,

az asszony mély depresszióba esett,

majd meghalt.

Ám azt sosem fogom elfelejteni,
hogy a káosz és felfordulás közepette,

amikor kihirdették az ítéletet,

odafordultam, és azt mondtam neki:

"Asszonyom, nagyon sajnálom a családját."

Erre ő rám nézett, és így szólt:

"Mr. Dias, maga is a családhoz tartozik."

Majd rámutatott a börtönőrökre,
aztán az esküdtszékre, és azt mondta:

"Ők is a család tagjai.

Ám a rokonok veszekednek
és harcolnak egymással,

nekünk pedig helyre kell ezt hoznunk.

Meg kell találnunk a módját."

Hogyan és mikor hozzuk helyre?

Dr. King azt tanította,

az idő mindig alkalmas,
hogy a megfelelő dolgot tegyük.

Az állami őrizetben
előforduló halálesetekre

börtönökben és rendőrőrsökön került sor.

Ám végül George Flyod szörnyű halála

rájuk irányította a figyelmet.

Most már nem mondhatjuk: nem tudtunk róla.

A COVID-válság és George Floyd halála

felrázott minket önelégültségünkből.

Megmozgatták a világot,

mert amit láttunk, arról eztán
muszáj tudomást vennünk.

Jelenleg a változás
történelmi pillanatát éljük át.

Hatáskörünkön belül

most kell cselekedjünk,

és erre mind képesek vagyunk.

Szavazhatunk,

rendelkezhetünk a pénzünkről:

mi szabjuk meg, hol és mire költünk.

Szembe tudunk szállni a rasszizmussal,
bárhol és bármikor bukkanunk is rá.

Akik ma hallgatják az előadásom,

akik részesülnek
az említett kiváltságokból,

azoknak módjukban áll
fenekestől felforgatni mindent,

és követelni a társadalmi változásokat.

Végső soron az események
a mi kezünkben vannak.

Én annyit tudok,

hogy ha valaki állami őrizetben
azt mondja: "Nem kapok levegőt",

akkor halálos veszélyben van.

Ám ha a társadalom nem vitatja
a rasszizmus levegőjének létjogosultságát,

amelyet minden nap belélegzünk,

akkor az adott társadalom
faji igazságossága és egyenlősége

szintén halálos veszélyben van.

Nem lehetnek újabb Altonok,

Garethek és Zahidok,

Olasenisek, Jimmyk, Seanok,

Sherryk és Breonnák,

Christopherek és George-ok.

Ám ez az egész nemcsak a halálról,

hanem az életről is szól.

És arról, tudunk-e mi,
emberek együtt gyarapodni.

Ehhez mindenkire szükség van.

A rasszizmus láthatatlan akar maradni.

Leplezzük le!

A rasszizmus hallgatást akar.

Csapjunk zajt!

A rasszizmus közönyt akar.

Határozzuk el, hogy hallatjuk a hangunkat,

élünk kiváltságainkkal és hatalmunkkal,

és mindig harcolunk
a faji igazságosságért,

és csatlakozunk a változásért
kiáltó hangok egyre erősödő orkánjához.

Legyünk mi a remény.

Csatlakoznak hozzánk?