Egy orvos, aki a rászorulókon segít, és így is jól keres

A mai amerikai egészségügy jellemzői: a magas költségek, a magas átalány és az elérhetetlenség – különösen igaz ez utóbbi a szegényebb páciensek esetében.
Mi lenne, ha át tudnánk szervezni a rendszert úgy, hogy képes legyen ellátni a szegényebbeket is, és még mindig nyereséges legyen?
P. J. Pamar elmondja klinikája történetét, amit Colorado államban alapított, és ahol olyan letelepedett menekülteket lát el, akik többnyire a Medicaid biztosítottjai, és miként találja meg a vállalkozásban a lehetőséget, hogy az orvosi ellátást friss szemlélettel magasabb szintre emelje.

A Colvex Avenue-t itt,
Denverben (Colorado)

valaha úgy tartották számon, mint Amerika
leghosszabb, legrosszabb hírű utcáját.

Az én praxisom itt van – ez a terület
amolyan vakfolt az orvosi ellátásban.

Vannak ugyan a közelben
állami klinikák és kórházak,

de nem elegen ahhoz, hogy ellássák
a területen élő szegényeket.

Szegények alatt
a Medicaid biztosítottjait értem.

Nemcsak a hajléktalanok tartoznak ide,
hanem a népesség 20 százaléka.

Ha egy négytagú család éves jövedelme
33 ezer dollár alatt van,

akkor jár nekik a Medicaid.

De nem találnak orvost,
aki megvizsgálná őket.

Merritt Hawkins tanulmánya szerint

a Denverben praktizáló orvosoknak
mindössze 20 százaléka

fogad Medicaid-pácienst.

És ez a 20 százalék is korlátoz, mondjuk
havonta legfeljebb öt beteget fogad.

Mások a Medicaid-pácienseket
hónapokig várakoztatják,

de aki a Blue Crosshoz tartozik,
azt még aznap megvizsgálják.

A diszkriminációnak
ez a formája törvényes,

és nem kizárólag denveri probléma.

Az országban a háziorvosok majdnem fele

elutasítja a Medicaid-betegeket.

Hogy ennek mi az oka?

Az, hogy a Medicaid kevesebbet fizet,
mint a magánbiztosítók,

és mert úgy tartják, hogy ezekkel
a betegekkel nehezebb szót érteni.

Elkésnek a megbeszélt időpontról,
nem beszélnek angolul,

vagy nem tartják be az utasításokat.

Gondolkoztam ezen orvostanhallgatóként.

Ha olyan praxist alakítanék ki,
amely az alacsony jövedelműekre épít,

ahelyett, hogy elküldeném őket,

garantálva lenne a betegköröm,
és alig lenne konkurenciám.

(Nevetés)

A szakvizsgám után nyitottam egy rendelőt
azoknak, akik kiszorultak az ellátásból.

Privát praxisként,
nem non-profit vállalkozásként.

Kisvállalkozás, kizárólag
a letelepedett menekültek ellátására.

Ez hat éve történt,

azóta 50 ezer menekültet láttam el.

(Taps)

Pácienseim 90 százaléka
Medicaid-biztosított,

aki nem, azok többségét
ingyen látjuk el.

A legtöbb orvos szerint a Medicaiddel
nem lehet keresni,

de nekünk egész jól sikerül.

Hogy hogyan?

Egy igazi kapitalista ezt nem mondaná el,

nehogy versenytársai legyenek.

(Nevetés)

Azt mondom, én "vérző szívű"
kapitalista vagyok.

(Nevetés)

Épp hogy minél több olyan ember kéne,
aki ezt csinálja. Tehát:

Lebontjuk a falakat,
egészségügyi rendszerünk falait:

elfogadjuk a Medicaid-betegekkel
járó nehézségeket,

észrevesszük benne a lehetőséget,
és bezsebeljük a nyereséget.

A gyakorlati nehézségek egyszerűnek
tűnhetnek, de összeadódnak.

Nálunk például nincs előjegyzés.

Hozzánk csak úgy be lehet esni.

Persze, ugyanígy működik az ügyelet is,

a sürgősségi ellátás
és a gyorséttermek is.

(Nevetés)

De a háziorvosi rendelőkben
nem jellemző, igaz?

Hogy mi miért csináljuk így?

Mert Nasra nem tud telefonálni,
hogy időpontot kérjen.

Telefonja van, de nincs rajta
lebeszélhető összeg.

Nem beszél angolul, és nem ismeri ki magát
a bonyolult hívásátirányításban.

Nem tud időben odaérni
a megbeszélt időpontra,

mert nincs kocsija, busszal jön,

három gyerekről
és sérült férjéről gondoskodik.

Szóval, nálunk nincs előjegyzés,

akkor jön, amikor akar,

de általában 15 percnél
nem kell többet várakoznia.

Annyi időt tölt nálunk, amennyi szükséges.

Van, hogy 40 percet,
de általában ötnél nem többet.

Szereti ezt a rugalmasságot.

Ugyanígy járt orvoshoz Szomáliában.

Nekem is jó ez, mert nem kell
személyzetet fizetnem az előjegyzésre,

és nincsenek késések,
elmulasztott időpontok.

(Nevetés)

(Taps)

Üzleti szemlélet.

A másik különbség a rendelő elrendezése.

A kezelőhelyiségek közvetlenül
a váróból nyílnak,

mindenki a saját betegeit fogadja,

és mindenki végig egyetlen helyiségben
rendel, nem járkál egyikből a másikba.

A kevesebb lépés kisebb költség,
a beteg elégedettebb.

Ingyenes gyógyszereket is adunk
közvetlenül a saját készletünkből:

vény nélkülieket
és néhány vénykötelest is.

Ha Nasra babája beteg,

a kezébe nyomunk egy üveg
gyerek-Tylenolt vagy -amoxicillint,

Egyenest mehet haza a kicsivel,
nem kell még patikába is mennie.

Nem tudom, önök hogy vannak vele,
de én már a választéktól roszul leszek.

Nasrának semmi esélye nem lenne ott.

SMS-kapcsolatban is állunk velük.

Este és hétvégeken is nyitva vagyunk.

Házhoz is megyünk.

Volt már, hogy kocsit is bikáztunk be.

(Nevetés)

Ilyen magas ügyfél-elégedettség mellett
sosem volt szükségünk hirdetésre,

mégis évi 25 százalékos a növekedésünk.

Remek együttműködést
alakítottunk ki a Medicaiddel,

mivel ez a biztosító szinte
az egyetlen partnerünk.

Más praxisok tíz biztosítót hajkurásznak

csak azért, hogy időben
a pénzükhöz jussanak.

Ez elég fárasztó.

Az egybiztosítós rendszer olyan, mint
a monogámia: egyszerűen jobban működik.

(Nevetés)

(Taps)

Persze a Medicaidet is adófizetők
alapították, olyanok, mint önök,

így joggal kérdezhetik:
"Mennyibe kerül ez a rendszer?"

Nos, olcsóbbak vagyunk, mint mások.

Előfordul, hogy valaki egy egyszerű
megfázással az ügyeletre megy,

és akkor ez ezrekbe kerül.

Mások otthon maradnak, és hagyják,
hogy állapotuk rosszabbra forduljon.

Többségük megpróbál időpontot kérni egy,

a Federally Qualified Heath Centershez
tartozó klinikára.

Ez egy nonprofit hálózat a rászorulók
ingyenes ellátásának kötelezettségével.

Vizitenként dupla annyi
finanszírozást kapnak a kormánytól,

mint a magánorvosok,
mint mondjuk én is.

Nem csak több pénzt kapnak,

de területenként csak egy ilyen
működhet a törvény szerint.

Ez monopóliumot jelent számukra
a szegények ellátásában.

És mint minden monopóliumnál,

itt is egyre csak nőnek a költségek,
a színvonal pedig csökken.

Én nem függök a kormánytól,
nonprofit sem vagyok.

Magánpraxisom van.

A kapitalista szemlélet
arra késztet, hogy fejlesszek.

Gyorsnak és barátságosnak kell lennem.

Költséghatékonynak kell lennem.
Tisztelnem kell mások kultúráját.

Legyek magas, vonzó, jóvágású.

(Nevetés)

(Taps)

Ha nem vagyok az,
vége a vállalkozásnak.

Gyorsabban tudok fejleszteni,
mint a nonprofit vállalkozások,

mert nem kell megszavaztatni,
ha egy tűzőgépet akarok venni.

(Taps)

Tényleg, egyetlen innovációnk
sem új vagy egyedi –

csupán egyedi módon rakjuk össze,

hogy segítsünk az alacsony jövedelműeken,
közben pénzt keresünk.

Ahelyett, hogy hazavinnénk a nyereséget,

költségként visszateszem
a menekült közösségbe.

Ez itt a Mango ház.

Az én változatom az egészségházra.

Van benne étel- és
ruhaosztás a szegényeknek,

szakkörök, angolórák, vallási események,

van fogorvos, jogi és lelki segítség,
cserkész csoportok.

Ezeket a programokat
a lakóközösségek szervezik,

és egy szórakoztató csapat,

de mindannyian kapnak bizonyos
összeget a klinikám profitjából.

Néhányan ezt közösségi
vállalkozásnak nevezik.

Én meg közösségi szolgáltató arbitrázsnak.

Kihasználom egészségügyi rendszerünk
sikertelenségét a szegények ellátásában.

15 ezer menekültet látunk el egy év alatt,

kisebb költséggel, mint bárki más,
akihez fordulhatnának.

Persze van ennek árnyoldala is,
hogy ezt magánvállalkozásként tesszük,

nem pedig non-profit módon,
vagy kormányzati háttérrel.

Vannak adózási és jogi bizonytalanságok.

Változnak a Medicaid árai, és mindig más
szakorvos fogad Medicaides betegeket.

És van bombafenyegetés.

Figyeljék a helyesírást,

"Menekültek, fel lessztek mind robantva!"

(Nevetés)

"Fel akartunk robantani titeket,
öszes menekült,

de aztán inkább elmentünk
az angolórátokra."

(Nevetés)

(Taps)

Azt gondolhatják,
"Kicsit másmilyen ez a fickó."

(Nevetés)

Szokatlan.

(Nevetés)

Egy nárcisztikus közösségi ember?

(Nevetés)

Talán egy üzleti zseni,

mert ha ez olyan egyszerű lenne,
akkor a többi orvos is ezt csinálná.

A Medicaid tarifáira alapozva
a legtöbb államban ezt meg lehet csinálni.

A saját főnököm lehetek,

segítek a szegényeken, és jól keresek.

Egészségügyisek,

biztos beleírták a felvételi esszéjükbe,

hogy segíteni szeretnének a rászorulókon.

Aztán a képzés során hagyták
kiverni a fejükből az idealizmust.

Hagyták kiölni a találékonyságot.

Lehetne másképp is.

Választhatják a nélkülözők
ellátását, mint sajátos életstílust.

Vagy lehetnek olyan szakorvosok,

aki azért faragnak a költségekből,
hogy ellássák a szegényeket.

És a többiek, akik nem
az egészségügyben dolgoznak,

mit írtak a motivációs esszéjükben?

Legtöbbünk meg akarta menteni
a világot, változást akartunk.

Talán sikeres is lett a pályájuk,

de most azt keresik, mi értelme?

Hogyan juthattak el idáig?

Nem pár dollárról
vagy óráról van csupán szó,

hanem hogy használják fel
tapasztalataikat mások szolgálatára.

Talán könnyebb is, mint gondolják.

Az egyetlen módja, hogy áthidaljuk
a szakadékot az orvosi ellátásban,

ha meglátjuk benne az üzleti lehetőséget.

Az egyetlen módja, hogy áthidaljuk
az egyenlőtlenség szakadékát,

ha felismerjük előnyös helyzetünket, és
arra használjuk, hogy másokon segítsünk.

(Taps)