Kebelbarátság: az egészséges barátság három kelléke | Shasta Nelson | TEDxLaSierraUniversity

Világunkban a kapcsolatteremtés egyre inkább javul. Mégis azt tapasztaljuk, hogy minden korábbinál kevésbé vagyunk egymással kapcsolatban. E rossz jelenség a magányosság. A megoldás a kapcsolatok három kellékének megértésében rejlik; ez vezet a valakihez tartozáshoz és a bizalmi viszonyhoz.

Shasta Nelson szenvedélye a barátságra vonatkozó minden dolog. A női barátságot tanuló közösség honlapja, a GirlFriendCircles.com megalapítójaként és vezérigazgatójaként rendszeresen tart előadásokat és ír e fontos témáról. Shasta két könyvet is (Friendships Don’t Just Happen! The Guide to Creating a Meaningful Circle of Girl és Friends and Frientimacy: How to Deepen Friendships for Lifelong Health and Happiness) magáénak tudhat. Szellemes és lelkes hangjával Friendship blogjában és a The Huffington Post kapcsolati egészségről szóló rovatában is találkozhatunk. Több tévéadásban adott interjút.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Világunkat járványos
magányosság töri darabokra.

Nem az unalomig ismert remeték
és visszahúzódók miatt nyugtalankodom,

akiket a szót hallva magunk elé képzelünk.

Jobban fáj a fejem az itt ülők zöme miatt,

akik bár magányosak,
mégis váltig tagadják,

és tán el sem ismerik,
hogy életükre az jellemző.

Gyakorta úgy vagyunk vele:

"Én, magányos? Annyi ismerősöm van,
hogy elég mindenkire időt szánni."

Mégis az ismeretlenség
érzéséről számolunk be.

Több embert ismerünk,
mint a régi korok embere,

ám mégis úgy érezzük,
hogy senkiben sem bízhatunk.

A közösségi hálónk meg csak egyre nő,

de ez csupán mélyíti kétségünket:

vajon van-e alattunk biztonsági háló,

és tartják-e, ha a szükség úgy hozza?

A mai kor magányossága nem attól van,
mert több társaságra vágyunk,

hanem mert több
bizalmi viszonyra van szükségünk.

Adott esetben

magányosságom egy pillanata –

sülve-főve együtt voltam
öt jó barátnőmmel;

hetente találkoztunk,

pár hetet még szabadságunk
idején is együtt töltöttünk.

Együtt visszatérve úgy döntöttünk,

hogy sorjában mindenki elmondja,

mi történt vele az utóbbi hónapban.

Amikor a negyedikre, a közvetlenül
előttem lévőre került sor,

ő mondott valamit, ami valakinek olyat
idézett fel, amiről korábban olvasott,

az meg az illetőt arra emlékeztette,
amit a testvére mondott neki;

tudják, hogy van ez: így elment a hajó,

és én végül semmit nem meséltem.

Emlékszem, arra gondoltam:

"Valaki majd megszólal:

«Na, vissza a meséléshez, hallgassuk
meg, mi volt Shasta szabadsága alatt.»"

Nyavalyát!

Aztán valaki az órájára pillantott:

"Egek, elfeledkeztem
az időről, mennem kell!"

Én meg: "Kínosan fogják
magukat érezni, ha valaki rájön:

»Várjatok, Shastát még nem hallottuk!«"

Mindenki megölelt, elköszönt,
és ment, ki merre látott.

Beszálltam az autómba, és elhajtottam
a barátnőimmel töltött időtől.

Megszólalt a fejemben...
volt már ez önökkel?

Megszólalt a fejemben
a kétéves lány gúnyos hangja.

A lány copfos volt és durci-murci.

"Nem hiszem el!

Ti találtátok ki, hogy meséljünk,
mivel telt az időnk,

és pont ti nem akartok meghallgatni?

Ilyen barátnők nem kellenek!"

Voltak barátaim.

Magányom nem a hiányuk okozta,

hanem az, hogy nem vettek észre.

A kebelbarátság,

e legbensőbb kapcsolat hiánya,

amely kapcsolatban mindketten biztonságban
és kellemesen érezzük magunkat.

Ezt nem éreztem, és ezzel más is így van.

Több mint 6 000 főnek tettem föl
az utóbbi években a kérdést:

"Tízpontos skálán mennyire bensőségesnek
érzi másokkal fönnálló barátságát,

ha a tízes pont a legjobbat jelenti?

Mennyire érzi közel magához a barátait?"

Maguk is gondolkozzanak el rajta!

Bármilyen kutatásban, bárhol,

50–70%-unk legfeljebb ötöst adott.

Nemcsak hajlamosak
vagyunk elégedetlenségre

legbensőbb kapcsolatainkat illetően,

hanem kétszer-négyszer valószínűbb,
hogy egyest vagy kettest adunk rá,

semmint kilencessel vagy tízessel
fejeznénk ki elégedettségünket.

Sok kapcsolattal elégedetlenek vagyunk.

Ki vagyunk éhezve bensőséges kapcsolatra.

A közkeletű tanáccsal ellentétben,

mikor magányosak vagyunk,

nem az rá a válasz: "Menj társaságba,
lépj be klubba, szerezz új barátokat!"

A válasz a jobb barátkozás eltanulása.

Többségünk sosem tanulta,
hogyan kell kapcsolatot építeni.

Akkor fogtam magam, és összeállítottam –

mint társadalomtudósaink szokták,

mikor tanulmányozzák,

mi kapcsol össze két személyt,
mikor bíznak egymásban,

mitől lesznek jó barátok,

mitől válik jóvá a házasságuk,

mitől épül ki a bizalom.

Három közös nevező merül föl.

Olyan, mint egy képlet:
mindháromra szükség van.

Kettő nem elég közülük,
ezért mind a hármat kifejtem,

ezt a kebelbarátság háromszögének hívom,

és majd látjuk, hogy illeszkednek össze.

Minden kapcsolatunk kezdetén
az első kellék a P betű,

a pozitivitás.

Mert ugyan ki ébred úgy reggelente:

"Bárcsak lenne egypár zsémbes, nyafogó,
másokat kihasználó ember az életemben,

aki azt érezteti velem,
milyen senki vagyok!"?

(Nevetés)

Mikor barátságot szeretnénk,

jutalmat várunk el érte:
örömet, kellemes érzést.

Ezek mosolyból, nevetésből, kedvességből,

szívességekből, együttérzésből, hálából,
jóváhagyásból, megerősítésből állnak;

e dolgok éreztetik,
hogy elfogadnak minket.

Ne értsenek félre!

Ez nem azt jelenti,
hogy mi legyünk Pollyanna.

Attól még sírhatunk egymás válltömésén,

attól még kiönthetjük a lelkünket.

De a társadalomtudomány szerint

minden tartós, egészséges
kapcsolathoz az kell,

hogy meglegyen a kellemes
és kellemetlen élmények 5:1-es aránya.

Ez azt jelenti,

hogy minden nyafogásra és panaszkodásra

öt örömteli eseménynek
és jutalomnak kell jutnia.

Ez minden egészséges kapcsolat kelléke.

A másik kellék az Á betűs állandóság.

Mert van, akinek élvezzük a társaságát,

jól érezzük magunkat vele,

de ha többé nem kerül elő,
az nem a barátság jele.

Az állandóság a számontartott
órák mennyisége.

Ezt a történetet építjük.

Ez az együtt töltött idő.

Itt hozunk létre rítusokat és szokásokat.

Javítjuk az egymásra hatást.

Itt kell megismernünk egymást.

Azzal, hogy állandóan együtt vagyunk,

azzal építjük az állandóságot,

kezdjük megérteni, mit jelent
a viselkedés állandósága.

Itt jut szerephez a bizalom.

Mikor azt mondjuk:
"Bízni szeretnék valakiben",

nem azt akarjuk érezni,
hogy aknamezőn járkálunk,

azaz latolgassuk, ki hogyan reagál.

Amikor előre látunk,
biztonságban érezzük magunkat,

s úgy látunk előre,
hogy már kész mintánk van,

és több időt töltünk együtt.

Ez tette a barátságot

gyerekkorunkban automatikussá,

mert az iskola állandó volt.

Még mindig így jutunk el
a kapcsolatépítésig

munkahelyen, iskolában,
egyházban és egyesületekben,

mert állandóságunk automatikus.

Nem találomra választunk barátot,

ha 20 más lehetőségünk is van.

Az a barátunk,
akivel megvan az állandóság,

és sor kerül a másik
két összetevő beépítésére is.

Sokunknak van örömteli kapcsolata
a pozitivitás talaján,

és mert jelen van a rendszeresség is.

De a harmadik kellék nélkül
a barátság nem egészséges.

A harmadik kellék a sebezhetőség.

A sebezhetőség annyit tesz,
hogy kitárulkozunk,

közel engedjük a másikat,
többet láttatunk magunkból.

A sebezhetőség öt fajtájáról
írok a könyvemben,

de most elég annyi:

ez nemcsak a szégyenek, a bizonytalanságok

és a szennyes kiteregetése,

hanem hogy szólunk a sikerekről,

még ha azzal felvágunk is.

Arról is, hogy elmondjuk
történetünket, álmainkat,

hogy képesek vagyunk
kifejezni érzéseinket,

és képesek vagyunk kérni a másiktól.

Ez hatalmas sebezhetőség!

Hiszen végtére is,

szeretnénk, ha szeretnének,

s ezt akkor érezzük,
ha érezzük, hogy ismernek,

ezt pedig akkor érezzük, ha kitárulkozunk.

Ez a három eddig érthető?

Ezek minden egyes kapcsolat alapja.

Sosem alakított ki senki egészséges
kapcsolatot e hármas nélkül.

Részletezhetném e hármast napokig,

de időm szűkre szabott.

A mai beszélgetésünk tárgya pedig,

hogy miért vagyunk mégis magányosak,
amikor annyi embert ismerünk?

Ennek oka, hogy minden
kapcsolat lentről indul,

a pozitivitás talajáról.

Nem számít, mennyire gondoljuk,
hogy valakit kedvelünk,

vagy mennyire szeretnénk
a legjobb barátja lenni,

mindenkivel a háromszög alján kezdünk.

Aztán kapcsolatunk fejlődik,

ahogy lassacskán nő
az állandóságunk és sebezhetőségünk.

Azaz, minél többet vagyunk együtt,
annál jobban megismerjük a másikat.

Ezért egyes kapcsolataink

végigjárják az utat a háromszög csúcsáig,

de csak lassacskán.

Észrevehetik, hogy kapcsolataink zöme

föl-lejár a háromszögön.

A csúcson lévők esetében,

azaz mikor magányosságról beszélünk,

kiderül, hogy nem alakították ki
a háromszög csúcsát.

Mikor magányosak vagyunk,

az nem a miatt van, hogy még több
embert kell a háromszöghöz adnunk.

Noha lehet, hogy néhányunk
ebben a helyzetben van,

de zömünknek nem kell
újabb emberekkel ismerkednünk;

a meglévőket kell följebb juttatnunk.

Mert tartsák észben: a barátság
nem fölfedezendő dolog.

Nem mondhatjuk: "Üresedés
van a háromszögem csúcsán!"

Megjátszhatjuk az álláskeresést

és az interjút:

"Két gyereked van? Nekem csak három..."

Végigvehetjük ezeket a játszmákat:
"Szteppeljünk egy kicsit",

"Kedves volt a nő, tetszik.
Jó barátok leszünk."

Nem azért kerül valaki
a csúcsra, mert megkedveljük.

A háromszög nem valaki kedveléséről szól,

hanem hogy mennyire gyakoroljuk valakivel
a barátság három kellékét.

Hogy bárkit is a háromszög
csúcsára juttassunk,

annak egyedüli módja
a kapcsolatok fejlesztése

e három kellék gyakorlása révén.

Mire valaki a csúcsra kerül,

addigra már sebezhetők vagyunk,
már kitárulkoztunk,

kimutattuk érzelmeinket,
és elmeséltük történeteinket.

Megteremtettük az állandóságot,
és történelmet írtunk.

Remélhetőleg még életünk
némi változását is együtt éltük át,

és tovább keressük
az együttlét új formáit.

Annyira fokoztuk pozitivitásunkat,

hogy már tudjuk, miként szeressük egymást
mindkettőnk számára tartalmasan.

Ez a háromszög csúcsa, ez volt a célunk.

Mert mikor eljutunk odáig,
mikor erősen sebezhetők vagyunk,

akkor érezzük, hogy látszódunk.

Mikor tartós az állandóság,
biztonságot érzünk,

és elégedettek vagyunk,
mikor erős a pozitivitásunk.

Mindenki erre törekszik,

mind erre sóvárgunk,

mert nélküle testünk haldoklik.

Testi-lelki egészségünk
erősen függ kapcsolatainktól.

Dr. Ornish szerint nincs
az orvoslásban bármely egyéb tényező,

mint a meghittség és a szeretet:

nem az étrend – nem számít,
ittak-e reggel zöld turmixot –,

nem a dohányzás, nem a testmozgás,
a stressz, gének, drogok, műtétek

vannak nagyobb hatással életminőségünkre,

betegségeinkre és idő előtti halálunkra."

Hány esetből?

Minden esetben.

Ha magányosnak érezzük magunkat,

az annyira rombolja egészségünket,
mint napi 15 cigaretta,

egyenértékű azzal, mint ha valaki
egész életében iszákos,

és károsabb, mint a testmozgás hiánya,

és az elhízásnál kétszer károsabb.

Mélyedjünk el ebben!

Amit e kérdésre felelünk:

"Mennyire érzi,
hogy szeretik és támogatják?",

a válasz többet mond el
egészségéről 10–20–30 év távlatában,

mint bármely más tényező.

Korábbi tisztifőorvosunk nemrég
közleményt jelentetett meg

a Harvard Business Review-ban:

"A magányosság a szív-érrendszeri kórok,

a demencia, a depresszió

s a szorongás nagyobb kockázatával is jár.

Betegek gyógyításával töltött éveim alatt

a leggyakoribb kóreset nem
a szívbaj vagy a cukorbetegség volt."

Hanem mi? A magányosság.

Csatlakozik az orvoslásban,

a pszichológiában és a szociális
ellátásban dolgozók kórusához,

és mind ugyanazt mondja: ez járványos.

Valóban járványos.

Most nem túlzok,
bár korábban erről voltam hírhedt.

Nem túlzás, amit mondok.

Van, aki ezt korunk

első számú közegészségi ügyének nevezi.

Ha belegondolunk, már elég,

ha a milliónyi magányosra gondolunk,

azokra, akikre hatással van a magányosság,

akik nem annyira boldogok,
egészségesek és hosszú életűek,

immunrendszerük
nem olyan erős, mint lehetne,

de ez azt is jelenti,
hogy milliónyi embertársunk

nem annyira gyakorlott e készségekben,

mint szeretnénk,

hogy részt vehessenek
a világ bajainak megoldásában,

és megálmodhassák
a hőn áhított megoldásokat.

Egész napba telne végigmenni a listán.

De végigmegyek rajta, minden tételén,

a függéstől kezdve – az ellentéte
nem a józanság, hanem a kötöttség –,

a hajléktalanságig, terrorista tettekig.

Minden nagy probléma gyökere
a kapcsolatok hiányából ered.

Majdnem minden álmunk
és megvalósítandó elképzelésünk

az üzlet és a politika világában –

nézzük csak a politikát és a vallást!

E két entitás mindegyike

össze akarja hozni az embereket,
és egységet akar teremteni.

De mindketten tönkretették
kapcsolatukat a tömegek zömével,

mert nincs meg a sebezhetőségük
és a pozitivitásuk.

Nem bízunk bennük,
inkább félünk és szorongunk tőlük.

Semmilyen szervezet sem képes
megfelelni rendeltetésének,

ha nem tudja, hogyan építsen
fontos kapcsolatokat.

Részt kell vennünk benne.

A világnak szörnyen szüksége van ránk,

hogy megtudja, hogyan növelje
rendszeresen a pozitivitást

vezetőink, ügyfeleink,
csoportjaink, diákjaink,

gyerekeink, minden egyes személy számára,

hogy mindenki érezze: látható
és meg van becsülve azért, amilyen.

Unos-untalan ismételjük.

Ezek gyakorlására hívunk föl mindenkit.

Ezt az izomzatot fejleszthetjük.

A világ érdekében szeretném.

Mielőtt ezt fölmutatnám:

"A dolgunk, hogy szeretettel és tartalmas
kapcsolatokkal jobbítsunk a világon",

saját életemben kell ezt gyakorolnom.

Ahogy aznap hazafelé hajtottam,

és kétéves lányom sajnáltatta
magát, átfutott rajtam:

"Ne feledd, ilyen barátnők nem kellenek!
Túl jó vagy a mostaniakhoz",

de egy másik halk és jaj de bölcs hang is
igyekezett magára vonni a figyelmem.

Végül áttörte kicsinyke érzelgős
történetemet, és azt mondta:

"Tudod, Shasta,

ezt másként is kezelhetted volna."

Én meg: "Tessék? Komolyan?
Én vagyok a hunyó?

Nem az én hibám."

Erre ő: "Nem hibáról beszélünk.

Kapcsolatokról van szó.

Lazán mondhattad volna:

»Na, mielőtt X-ről beszélnénk,

biztos akarok lenni benne,
hogy Y is szóba kerül.«

Barátnőid biztosan
ráálltak volna: 'Hát persze.'

Egészen más, ha ilyenek lettek volna:

'Direkt nem hagyunk mesélni.'

De egyetértettek volna vele,

aztán, Shasta, hazahajthattál volna,
érezve, hogy kapcsolódtál,

ahelyett hogy képzelt
sebeidet nyalogatnád."

Barátnőim hibáztak; az ilyesmi előfordul.

A pozitivitás egyetlen tette
nem látszik olyan súlyos dolognak.

De végtére is, az, hogy valaki
az életemről kérdez,

nem tartozik a kapcsolat
három kelléke közé.

Ami viszont igen, hogy mindketten
láthatónak érezzék magukat,

de én nem törődtem vele.

Végtére is, az már a sebezhetőség tere,

hogy kimondjam: "Szükségem
van az igényeim kielégítésére."

De ama izomzat fejlesztését
gyakorolnom kellett volna.

Biztosíthatom önöket,

hogy életük bármely nem
kielégítő kapcsolata azért olyan,

mert a három kellék közül
legalább egy hiányzik.

Megvizsgálhatják bármely kapcsolatukat,

és arra jutnak: "Igen, ez az.

Alig látjuk egymást.

Mindig jó érzés,
mikor megvan a pozitivitás,

de itt nincs meg az állandóság."

Gyorsan ráébredhetnek,

a három közül melyik hozhat változást

kapcsolatuk javításában,

a rengeteg embert magában
foglaló hálózatukban.

Nem emberek hiánya miatt magányosak,

hanem a meghittség hiánya miatt,

a kebelbarátság hiánya miatt.

Megvan a hatalmunk
a kapcsolatok javítására.

A magányosságban testünk azt mondja:
"Több kapcsolatot szeretnék",

s ez az egyik legszebb üzenet,
amelyet valaha kaphattunk.

Azon igyekszünk változtatni,
hogy ne szégyelljük magunkat.

Legyünk ilyenek: "Hűha!
Ez az! Még többet szeretnék belőle!

Több jelentőséget szeretnék."

Ez csodálatos.

Remélem, hogy ma pontosan
megtanulták e három kelléket:

pozitivitás, állandóság és sebezhetőség,

hogy gyakorolhassák annak érdekében,

hogy jobb kebelbarátság felé tartsanak

saját érdekükben és a világ érdekében.

(Taps és ujjongás)