Ezért rajzolok robotokkal

Mi történik, amikor emberek és robotok együtt teremtenek művészetet? Ebben a lenyűgöző beszédben Sougwen Chung művésznő bemutatja, hogyan "tanított meg" az ő stílusában alkotni egy gépet - illetve szemlélteti az együttműködéseikből született eredményeit egy váratlan felfedezést követően: A robotok is hibázhatnak. "Egy része az emberek és robotok rendszere szépségének az a megosztó és veleszületett esendőségük," állítja.

Sokan használunk műszaki
eszközöket mindennapjainkban.

És jó néhányan munkánk
elvégzéséhez is.

Egy ideig úgy tekintettem a gépekre
és az őket vezérlő technológiákra,

mint tökéletes eszközökre munkám
hatékonysága növelésére.

Azonban a gépesítés terjedésével
megannyi iparágon keresztül

eltűnődtem:

ha a robotok egyre alkalmasabbak

az emberi munkák elvégzésére,

mivé lesz az emberi kéz?

Milyen hatással lesz a tökéletesség,
precizitás és automatizálás iránti vágyunk

a kreativitásunkra?

Művészként és kutatóként robotokat
és a mesterséges intelligenciát vizsgálom,

hogy új eljárásokat fejlesszek
az emberi kreativitásra.

Az elmúlt néhány évben gépek,
statisztikai adatok

és fejlődő technológiák
kísérték munkámat.

Ez egy életre szóló rajongás

az egyének, rendszereknek dinamikája

és minden kuszaság iránt, ami ezzel jár.

Így keresek választ arra,
hol ér véget az MI és hol nyílunk meg mi,

és így fejlesztek műveleteket,

melyek a jövő potenciális
érzékszervi kavarodásaival foglalkoznak.

Úgy gondolom, itt talákozik
a filozófia és a technológia.

Ez a munka megtanított néhány dologra.

Megtanított arra,
hogy a tökéletlenség elfogadásával

miként tanulunk meg valamit
saját magunkról.

Megtanította, hogy a művészet kutatása

igazából segíthet formálni
a technológiát, amely minket formál.

Illetve megtanította,
hogy vegyíteni az MI-t és a robotokat

a hagyományos kreativitással
- az én esetemben vizuális művészetekkel -

segíthet nekünk
kicsit mélyebben gondolkozni azon,

hogy mi az, ami emberi, és mi a gép.

Ez pedig ráébresztett,

hogy az együttműködés a kulcsa
mindkettő terének megalkotására,

ahogy haladunk előre.

Szóval az egész egy egyszerű
kísérletezéssel indult gépekkel,

"Drawing Operations
Unit: Generation 1." néven

A gépet röviden "D.O.U.G."-nak hívom.

Mielőtt megépítettem D.O.U.G-ot,

semmit se tudtam a robotok építéséről.

Fogtam néhány nyílt forráskódú
robotkartervet,

összehekkeltem egy rendszerrel, hogy
a robot lemásolja a gesztusaimat

és kövesse azokat valós időben.

Az elképzelés egyszerű volt:

Én vezetek, az pedig követ.

Rajzolok egy vonalat, ő lemásolja.

Úgyhogy 2015-ben, ott és akkor
először rajzoltunk

egy kisebb közönség előtt
New York Cityben.

Az eljárás meglehetősen szerény volt -

se fények, se hangok,
semmi, ami eltakart volna,

csak az izzadó tenyereim
és a robot új, melegedő szervói.

(Nevet) Egyértelműen
nem erre lettünk teremtve.

De történt valami érdekes,
amit nem láttam előre.

Nézzék, D.O.U.G, amilyen primitív,
nem követte tökéletesen a vonalaimat.

A szimulációban,
mely a képernyőn zajlott

pixel pontossággal tökéletes volt,

a fizikai valóságban pedig
egészen más történt.

Csúszkált, meg-megszakadt,
akadozott,

én meg kénytelen voltam reagálni.

Semmi ősi eredetiség nem volt ebben.

És mégis valahogy a hibák
még érdekesebbé tették az alkotást.

A gép utánozta a vonalaimat,
csakhogy nem hibátlanul.

Én pedig reagáltam rá.

Egymáshoz alkalmazkodtunk
folyamatosan, valós időben.

És ezt látva megtanultam néhány dolgot.

Megmutatta, hogy tulajdonképpen
a hibáink tették a munkát érdekessé.

Ráébredtem,
hogy a gép tökéletlenségei által

a mi tökéletlenségeink váltak azzá,
ami az interakcióban csodálatos volt.

Izgatott voltam,
mert rávezetett a felismerésre,

hogy talán egy része az emberek
és robotok rendszere szépségének

az a megosztó
és veleszületett esendőségük.

Tudtam, hogy D.O.U.G.
második generációjához

ezt a gondolatot szeretném továbbvinni.

De egy baleset helyett, ami egy robotkar
határainak feszegetésével született volna,

Egy olyan rendszert
szerettem kivitelezni,

mely teljesen váratlan módon
reagál a rajzaimra.

Szóval egy vizuális algoritmust használtam
a vizuális információ kivonására

az évtizedek alatt készített digitális
és analóg rajzaimból.

Egy neurális hálót tanítottam be
ezekre a rajzokra,

hogy visszatérő mintákat gyártson
a munkák alapján,

amik aztán visszakerültek a gépbe
egy szoftver segítségével.

Végtelen lelkiismerettel gyűjtögettem
rajzokat, amennyit csak találtam -

befejezett munkákat, félkész kísérleteket,
véletlenszerű vázlatokat -

hogy kitegyem őket az MI rendszernek.

Mivel művész vagyok,
több mint 20 éve alkotok.

Ennyi munkát hónapokba telt összegyűjteni,

ez egy külön dolog volt.

És itt a lényeg
az MI rendszerek tanításában:

rengeteg kemény munkával jár.

Nagyon sok munka zajlik a háttérben.

De mindeközben
egy kicsit jobban beleláthattam

az MI felépítésébe.

Rájöttem, nem csupán
a neurális hálózat

modelljeiből és minősítéseiből áll.

Hanem ez egy alapjába véve kezelhető
és formálható rendszer,

melyben az ember keze
folyamatosan jelen van.

Messze van attól a mindenható MI-tól,
melyben hinni ösztönöztek minket.

Szóval összegyűjtöttem ezeket a rajzokat
a neurális háló részére

és felismertünk valamit, ami
korábban nem volt lehetséges.

Az én D.O.U.G. robotom lett
a valós idős interaktív imitátora

pályafutásom munkáinak.

Az adatok személyesek voltak,
de az eredmény nagyszerű volt.

És olyan izgatott lettem,
mert elkezdtem azon gondolkozni,

hogy talán... talán a gépek
nem csak eszközként működhetnek,

hanem alkalmazhatóak
nem humán együttműködőként is.

Sőt mi több,

arra gondoltam, esetleg
az emberi kreativitás jövője

nem abban rejlik, mit hoz létre,

hanem hogy hogyan kapcsolhatóak össze
új létrehozási mód felfedezése érdekében.

Szóval ha D.O.U.G_1 volt az izom,

és D.O.U.G_2 az agy,

akkor szeretnék úgy gondolni
D.O.U.G_3-ra, mint a család.

Tudtam, hogy ezt az eszmét
szeretném továbbvinni

az emberi - nem emberi kollaborációról
egy bizonyos szinten.

Úgyhogy az elmúlt pár hónapban

20 testreszabott robot fejlesztésével
voltunk elfoglalva csapatommal,

melyek együtt dolgoznának velem.

Csoportként dolgoznának,

És közösen egész New York Cityvel
kollaborálhatnánk.

Nagyon inspiráló volt számomra
Fei-Fei Li stanfordi kutató,

aki azt mondta, "ha gépeket
szeretnénk gondolkozni tanítani,

először a látást kell velük
elsajátíttatni."

Eszembe juttatta a New Yorkban
töltött elmúlt évtizedem,

hogy mennyire végig voltam figyelve
ezek a biztonsági kamerák által a városban

és arra gondoltam, érdekes lenne,

ha ezeket fel tudnám használni arra,
hogy megtanítsák a robotjaimat látni.

Szóval ezzel a projekttel

a gép tekintetére gondoltam

és magára a látásra
többdimenziós értelemben,

mint külső figyelők.

Videókat gyűjtöttünk össze

nyilvánosság számára elérhető
kamera felvételekből az interneten

járdán sétáló gyalogosokról,

úttesten közlekedő autókról és taxikról,

mindenféle városi mozgásról.

Kialakítottunk egy látási algoritmust
ezeken a csatornákon

az "optical flow" nevezetű
technika alapján,

hogy kielemezze a kollektív sűrűségét,

irányát, nyugalmi állapotát és
sebességeit a városi mozgásnak.

A rendszerünk kivonta ezeket a
megállapításokat, mint pozícióadat,

és a robot egységem részére
amolyan jegyzőtömbbé alakultak.

Egy "egy az egyhez" kollaboráció helyett

egy "több a többhöz" kollaborációt
hoztunk létre.

Azzal, hogy vegyítettük az ember
és a gép látását a városban,

újragondoltuk egy tájkép festését.

Mind közül egyik D.O.U.G-gal való
kísérletezésem során se született

két egyforma teljesítmény.

És az együttműködés alatt

olyat alkotunk, melyet egyikőnk se
tudott volna egyedül létrehozni:

Felkutatjuk kreativitásunk határait,

emberi és nem emberi egyidejűleg alkot.

Szerintem ez csak a kezdet.

Ebben az évben megnyitottam Scilicet-et,

az ember és emberközi együttműködést
feltáró, új laboratóriumomat.

Rendkívül érdekelnek minket
a visszajelzések,

melyek az egyéni, a mesterséges és az
ökológiai rendszereket firtatják.

Emberi és gépi teljesítményeket
kötünk össze

biometrikus és egyéb
környezeti adatokkal.

Meghívunk mindenkit, akik érdekeltek
a munka, a rendszerek

és emberek közötti
együttműködés jövőjében,

hogy kutasson velünk.

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez
nem csak technológusok feladata,

és hogy mindenkinek szerepe van
ebben a munkában.

Szerintünk ha megtanítjuk a robotokat

a hagyományosan
ember által végzett munkákra,

továbbfejleszthetjük
azokat a feltételeket,

melyeket az emberi kéz tett lehetővé.

Része ennek az utazásnak az is, hogy
megragadjuk a tökéletlenségeket

és felismerjük az esendőségét
úgy az embernek, mint a gépnek

mindkettő lehetőségei
kiterjesztése érdekében.

Arra törekszem ma,

hogy megtaláljam az emberi
és nem emberi kreativitás szépségét.

Ami a jövőt illeti, fogalmam sincsen,
hogy fog kinézni,

de kíváncsian várom, hogy kiderítsem.

Köszönöm.

(Taps)