Allan Savory: Hogyan tegyük zölddé a sivatagot és fordítsuk vissza a klímaváltozást

Allan Savory visszafogottságában is erőteljes előadásának témája "a dezertifikáció, vagy egyszerű szavakkal: a szárazföld elsivatagosodása". Bármíly ijesztő is, de ez a folyamat a Föld füves pusztáinak kétharmad részét érinti. Amellett, hogy felgyorsítja a klímaváltozást, társadalmi káoszba taszítja a tradicionális állattartó közösségeket. Savory úgy véli -- és igazát eddigi munkássága is alátámasztja --, hogy meglepő módszerével meg lehet óvni a füves térségeket az elsivatagosodástól, sőt, még a lepusztult tájakra is vissza lehet hozni az egykori füves pusztákat.

Masszív "viharzóna" --

"tökéletes vihar" --

közeledik felénk.

Ez a viharzóna

zord valóság, mind zordabb valóság,

és mi azzal a meggyőződéssel nézünk szembe

ezzel a valósággal,

hogy a problémáinkra technológiai megoldást fogunk találni,

ami nagyon is érthető.

Ez a tökéletes vihar, amely bennünket fenyeget,

a népességnövekedés következménye,

azé, hogy közel 10 milliárdan vagyunk már:

a szárazföld sivataggá alakul,

és persze a klíma is változik.

Kétség nem férhet hozzá:

csak úgy tudjuk megoldani a problémát,

ha a fosszilis energiahordozókat technológiával pótoljuk.

De a fosszilis, széntartalmú üzemanyagok -- a kőszén és a földgáz --

messze nem az egyedüli okai

a klímaváltozásnak.

A dezertifikáció,

vagy egyszerű szavakkal: a szárazföld elsivatagosodása

csak akkor következik be,

ha túl nagy kopár területet hozunk létre.

Semmi más oka nincsen.

Azokra a nagy területekre gondolok,

melyek az elsivatagosodás állapotában vannak a Földön.

Nagyon egyszerű hírrel jöttem ide,

mely nagyobb reménnyel kecsegtet, mint gondolnák.

Vannak olyan környezetek,

ahol a nedvesség egész évben garantált.

Azokon a helyeken csaknem lehetetlen

kopár talaj kialakítása igazán nagy területen.

Akármit csinál az ember, a természet hamar betakarja a talajt.

Aztán vannak olyan környezetek,

ahol többhónapos nedves időszak után

több hónapnyi szárazság következik,

és ez az, ahol az elsivatagosodás előfordul.

A mai technológia segítségével

megnézhetjük mindezt az űrből,

ahonnan elég jól lehet látni az arányokat.

Általában véve, ami zöldnek látszik,

ott nincs elsivatagosodás,

ami viszont barna színű --

márpedig ezek messze a legnagyobb területek,

nagyjából a szárazföld egyharmada -- ott elsivatagosodás van.

Ezt a felvételt a Vörös-tenger mentén készítettem,

miközben 25 mm eső hullott.

Számítsuk ezt át vizeshordóra,

200 liter űrtartalommal.

Ez hektáronként több, mint 1000 hordó vizet jelentett

azon a területen és azon a napon.

Másnap a föld így nézett ki.

Hova lett a víz?

Egy része elfolyt máshova,

de a víz nagyrészt a talajba szivárgott,

majd egyszerűen kipárolgott belőle,

pontosan úgy, ahogy a kertben szokott,

ha nem gondoskodunk a talaj takarásáról.

Minthogy a víz és a szén sorsa

a talaj szervesanyag-tartalmától függ,

ha károsítjuk a talajt, szén távozik belőle.

A szén visszakerül a légkörbe.

Folyton azt sulykolják belénk,

hogy az elsivatagosodás csak a Föld

arid és szemiarid területein fordul elő,

és a magas fűvel borított földek mint ez,

a sok csapadék miatt nem érintettek.

De ha nem a füvet nézi az ember, hanem azt, ami alatta van,

azt látjuk, hogy az iménti füves vidék talaja

jobbára kopár, ill. algakéreg fedi,

ami csökkenti a felszívódást és növeli az elpárolgást.

Ez az elsivatagosodás rákfenéje,

amit nem ismerünk fel csak a végső stádiumban.

Tudjuk, hogy az elsivatagosodás oka az, hogy a lábasjószág,

főleg a marha, a juh és a kecske,

túlzottan lelegeli a növényzetet,

így a talaj kopárrá lesz, és metán termelődik.

Majdnem mindenki tudja ezt,

a Nobel-díjasoktól a labdaszedőkig,

mert így tanulták, ahogy én is.

A környezetek, mint ez,

porszáraz környezetek Afrikában, ahol felnőttem.

Imádtam a vadállatokat,

és meggyűlöltem a haszonállatokat

a károkért, amit okoztak.

Aztán az ökológiai képzés az egyetemen

megerősítette a vélekedésemet.

Nos, van egy hírem Önöknek.

Valamikor biztosak voltunk abban,

hogy a Föld lapos.

Tévedtünk akkor, és tévedünk most is.

Meghívom Önöket egy utazásra,

legyenek társaim az újratanulás és a felfedezés útján.

Fiatalabb koromban,

fiatal afrikai biológusként,

közreműködtem néhány csodálatos terület

nemzeti parkká alakításában.

Ez az 1950-es években volt,

és alighogy kivontuk onnan a vadászó,

tamtamozó lakosokat, hogy védjük az állatvilágot,

a föld nyomban pusztulni kezdett,

ahogy ezen a parkon is látszik, amit mi hoztunk létre.

Nos, itt nem voltak haszonállatok,

de gyanítván, hogy túl sok az elefánt,

kutatást végeztem, és ki is mutattam, hogy túl sokan vannak,

és azt javasoltam, hogy csökkentsük a létszámukat,

és vigyük le annyira, amennyit a föld el tud tartani.

Ez bizony borzasztó nehéz döntés volt részemről,

és őszintén szólva politikai dinamit is egyben.

Ezért hát a kormány szakértői csoportot állított fel,

hogy értékelje a kutatásaimat.

Megtették. Egyetértettek velem,

és a rákövetkező években

40 000 elefántot lőttünk ki, hogy megállítsuk a pusztulást.

És javulás helyett, a dolgok még rosszabbra fordultak.

Minthogy imádom az elefántokat,

ez lett életem legsajnálatosabb és legsúlyosabb tévedése,

mely a sírig cipelnem kell.

Egyetlen jó származott belőle:

Sziklaszilárdan eltökéltem,

hogy életemet a megoldás keresésének szentelem.

Az Egyesült Államokba érkezve megdöbbentem,

hogy a nemzeti parkokat, mint ez is,

épp úgy sújtja az elsivatagosodás, mint az afrikaiakat.

Márpedig ezek a területek nem láttak lábasjószágot

több mint 70 éve.

És az amerikai kutatók

csak annyit tudtak mondani erre,

hogy a szárazság az oka és hogy természetes dolog.

Erre aztán elkezdtem tanulmányozni

az összes kutatás alá vont területet

az Egyesült Államok nyugati részén,

ahonnan a marhaállományt kivonták,

hogy megmutassák, ez megállítja az elsivatagosodást,

de az ellenkezője történt,

ahogy ezen a kutatóállomáson is látjuk,

ahol a füves terület 1961-ben még zöld volt,

ám 2002-re már itt tartottak.

És a klímaváltozásról szóló helyzetjelentésben,

ahonnan ezek a képek is vannak,

a változásokat "ismeretlen okok" számlájára írják.

Nyilvánvaló, hogy sohasem volt világos eddig,

mi okozza az elsivatagosodást,

amely sok civilizációt elpusztított már,

és most globális fenyegetéssé vált.

Soha nem értettük meg ezt igazán.

Fogjanak egy négyzetméternyi talajt,

csupaszítsák le, amilyen ez itt,

és biztosak lehetnek abban, hogy hajnalban sokkal hidegebbnek,

délben pedig sokkal forróbbnak fogják találni,

mint amikor ugyanazt a területet növényi hulladék,

korhadék fedi.

Megváltoztatták a mikroklímát.

Ha ugyanezt nagyobb léptékben tesszük,

vagyis a csupasz talaj százalékát

a szárazföld több mint felén növeljük meg,

a makroklíma fog megváltozni.

De egyszerűen nem tudtunk rájönni eddig,

mért kezdődött el mindez 10 000 éve,

és mitől gyorsult fel mostanában.

Fogalmunk sem volt róla.

Amit nem vettünk figyelembe az az,

hogy ezekben az évszakosan változó nedvességű környezetekben

a talaj és a növényzet

igen nagy egyedszámú legelő állatokkal együtt fejlődött ki,

ezek a legelésző állatok pedig

olyan vérszomjas ragadozókkal együtt, amelyek falkában vadásztak.

Nos, a fő védekezési taktika falkavadász ragadozókkal szemben

csordák kialakítása:

minél nagyobb a csorda, annál nagyobb az egyedek biztonsága.

A nagy csordák trágyával és vizelettel szórják be a saját táplálékukat,

és állandó mozgásban vannak,

és ez a mozgás volt az,

ami megakadályozta a növényzet túlzott lelegelését,

a periodikus taposás pedig

a talaj borítottságáról gondoskodott,

ahogy itt is látjuk, ahol egy csorda haladt át.

Ez a kép egy tipikus, szezonális füves vidéket mutat.

Épp most vagyunk túl egy több hónapos esős időszakon,

előttünk egy 8 hónapos száraz időszakkal.

Figyeljék meg a változásokat a száraz évszak előrehaladtával.

A fű talaj feletti részének

biológiailag kell lebomlania

a következő tenyészidőszak előtt, mert ha nem,

a füves terület és a talaj pusztulni kezd.

Ha nem bomlik le biológiailag,

akkor csak oxidálódik, ami lassú folyamat,

ezért a fű fulladozik és pusztul,

ami a fásszárú vegetációnak kedvez,

csupasz talajt és szénkibocsátást eredményezve.

A tradicionális módszer ez ellen a tűz bevetése.

De a tűz is csupasz talajt hagy hátra, és szénveszteséget okoz,

és ami még rosszabb,

egy hektár füves terület felégetése

több káros szennyezőt termel,

mint 6 000 gépkocsi.

Márpedig Afrikában minden egyes évben

több mint egymilliárd hektárnyi füves területet égetünk fel,

amiről senki sem beszél.

Tudósként azzal igazoljuk az égetést,

hogy az eltávolítja az elhalt anyagokat,

és lehetővé teszi, hogy a növények fejlődjenek.

Nézzük meg tehát ezt a kiszáradt füves területet.

Mit tehetünk azért, hogy jó állapotban maradjon?

Ne feledjük, hogy a szárazföld nagyobbik része ilyen.

Nos, nem csökkenthetjük az állatállományt anélkül,

hogy elsivatagosodást és klímaváltozást okoznánk.

Nem égethetjük fel a területet anélkül,

hogy elsivatagosodást és klímaváltozást okoznánk.

Mit tegyünk hát?

Csak egyetlen választásunk marad,

hangsúlyozom, egyetlen választás maradt

a klimatológusok és kutatók számára,

mégpedig az, hogy tegyék az elképzelhetetlent,

és használják a lábasjószágot --

csordában terelve --

a hajdani csordák és és ragadozók helyett,

így utánozva a természetet.

Nincs más alternatíva az emberiség számára.

Akkor hát tegyük ezt.

Ezen a kis füves részen ezt fogjuk tenni tehát, de csak az előtérben.

Marhákkal fogjuk erősen letapostatni, utánozva a természetet,

majd megnézzük, mi történik vele.

A letaposott fű befedi a talajt,

a trágya, a vizelet és a száraz fű mulcsot képez --

és akik kertészkednek önök között, azok értik, mit jelent ez --

és a talaj készen áll arra, hogy magába szívja és megtartsa az esővizet,

visszatartsa a szént, és lebontsa a metánt.

És ezt

tűz nélkül értük el, amely kárt tett volna a talajban,

és most a növények szabadon fejlődhetnek.

Amikor rájöttem arra,

hogy tudósként nincs más választásunk,

mint hogy a sokat kárhoztatott lábasjószágok

segítségével szálljunk szembe a klímaváltozással és az elsivatagosodással,

igazi dilemma elé kerültem.

Hogyan fogjunk hozzá?

10 000 év hozzáértő állattartói jártak előttünk,

akik csordában terelték jószágaikat,

hatalmas ember által teremtett sivatagokat hagyva hátra a Földön.

Aztán jöttünk mi, 100 év modern "esőtudománnyal",

és ezzel csak felgyorsítottuk az elsivatagosodást --

ez derült ki először Afrikában,

majd az Egyesült Államokban is bebizonyosodott,

ahogy ezen a képen is látjuk

a szövetségi kormány által kezelt területen.

Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet elég

az állatcsordák puszta terelgetése,

és hogy az ember az évezredek során

sohasem volt képes kezelni a természet komplexitását.

De a biológusok és az ökológusok

sem találták még szembe magukat ekkora komplexitással.

Így, ahelyett, hogy megpróbáltam volna feltalálni a spanyolviaszt,

elkezdtem más szakmákat tanulmányozni, hátha volt, aki feltalálta már.

És rájöttem, hogy léteznek olyan tervezési technikák,

amelyek adaptálhatók a mi biológiai problémáinkhoz is,

amelyekből aztán kifejlesztettem azt, amit úgy hívunk,

hogy holisztikus földkezelés és tervezett legeltetés,

egy olyan tervezési eljárás,

mely a természet teljes komplexitását figyelembe veszi

a társadalmi, környezeti és gazdasági komplexitással egyetemben.

Ma már a bemutatotthoz hasonló ifjú nők

tanítják falvak lakosságát Afrikában arra,

hogyan egyesítsék állatállományukat nagyobb csordákká,

megtervezzük a legeltetést a természetet utánozva,

és azt, hogy hol álljanak meg állataikkal éjszakára --

a ragadozóbarát körülmények között fenntartott területeinken,

mert rengeteg területünk van, és így tovább --

és ahol az éjszakázó jószágok ily módon

előkészítik a termőföldet,

ott nagyon nagy hozamnövekedést érünk el.

Lássunk néhány eredményt.

Ez a terület közel van ahhoz a földhöz, amelyet mi kezelünk Zimbabwéban.

Épp most ért véget egy négy hónapos időszak jó esőkkel,

és kezdődik egy nagyon hosszú száraz időszak.

De ahogy látják, csaknem az összes esővíz

elpárolgott a talajfelszínről.

A folyó kiszáradt annak ellenére, hogy csak most ért véget az eső.

150 000 ember él itt

csaknem állandó élelmiszersegélyből.

És most lássuk a közeli területünket ugyanezen a napon,

egyazon esőzés után.

A mi folyónk egészséges, tiszta vízzel telt.

Jó állapotban van.

A fű, a bokrok, a fák, a vadak,

minden jobb állapotban van,

és gyakorlatilag nem kell tartanunk száraz évektől.

És mindezt azzal értük el, hogy a marha- és kecskeállományt

400%-kal növeltük,

a legeltetést a természetet utánozva terveztük meg,

számolva az elefántokkal, a bivalyokkal,

zsiráfokkal és a többi itt élő állattal.

De mielőtt belevágtunk, a földünk így nézett ki.

Ez a terület több mint 30 éven át kopár volt és erodálódott,

akármennyi esőt kapott is.

És most figyeljük meg a bejelölt fát, és azt a változást,

amit a lábasjószágok segítségével értünk el a természetet utánozva.

Ez itt egy másik helyszín,

amely kopár volt és erodálódott,

és a bejelölt kis fa tövében

30 cm vastagságú talaj tűnt el. Látják?

És most lássuk a változást

amit a lábasjószág hozott a természet utánzásával.

És kidőlt fák is vannak már itt,

mert a termékenyebb föld idevonzza az elefántokat, stb.

Ez a mexikói terület szörnyű állapotban volt --

meg kellett jelölnöm a dombot,

annyira megváltozott minden.

(Taps)

Az 1970-es években kezdtem el segíteni egy családnak a Karoo sivatagban,

hogy a jobbra látható sivatag visszaváltozzon

füves vidékké,

és ma már az unokáik élnek azon a területen,

bizalommal nézve a jövőbe.

És nézzék az elképesztő változást itt,

ahol ez a vízmosás teljesen begyógyult,

pusztán a lábasjószágnak és a természet utánzásának köszönhetően,

és ahol már a harmadik generációja él egyazon családnak,

mely sikerrel vetette meg ott a lábát.

Patagónia hatalmas füves pusztái

sivataggá válnak, amint itt is látható.

A középen látható férfi egy argentin kutató,

aki dokumentálta a vidék fokozatos hanyatlását

az évek során, miközben fogyott a juhállomány.

Aztán 25 000 állatból álló nyájat hoztak létre,

mellyel jól utánozható a természet; tervezett legeltetésbe fogtak,

és már az első évben 50%-os növekedést mutattak ki

a terület termőképességében.

A nyugtalan Szomáli-félszigeten is vannak már állattartók,

akik természetutánzó tervezett legeltetést folytatnak.

Ők azt mondják, hogy ez az egyetlen reményük

a családjaik és kultúrájuk megmentésére.

Annak a vidéknek 95%-a

csak állatok révén képes az emberek eltartására.

Ne feledjék, amiről beszélek,

az a Föld legtöbb olyan vidékét érinti, mely meghatározza a sorsunkat,

beleértve a legnyugtalanabb, harcok dúlta területeket,

ahol csak állattartásból lehet megélni

a terület 95 százalékán.

Amit a világban művelünk, az klímaváltozást okoz,

épp úgy, gondolom én, mint a fosszilis energiahordozók,

vagy talán még inkább, mint azok.

És ami még rosszabb, éhezést, nyomort,

erőszakot, társadalmi összeomlást és háborút okoz.

És miközben önökhöz beszélek,

emberek milliói -- nők és gyerekek is --

szenvednek és haldokolnak.

És ha ez így megy tovább,

aligha leszünk képesek megállítani a klímaváltozást,

még ha beszüntetjük is a fosszilis energiahordozók felhasználását.

Remélem, sikerült megmutatnom önöknek, hogyan működhetünk együtt a természettel,

nagyon kis költséggel,

hogy visszafordítsuk mindezt.

Már most is ezt tesszük

kb. 15 milló hektáron

a világ öt kontinensén,

és azok,

akik jobban értenek a szénhez, mint én,

könnyen igazolhatják számítással,

hogy ha azt tesszük, amit itt javaslok,

akkor elegendő szént tudunk kivonni a légkörből,

biztonságba helyezve azt a füves puszták talajába,

ahol évezredekig el lesz,

és ha csak a Föld füves területének felét érinti is mindaz,

amit mutattam,

már akkor is vissza tudunk térni az iparosodás előtti szintekig,

és még enni is adtunk az embereknek.

Nem tudok semmi mást elképzelni,

ami ennél több reményt adhatna bolygónknak,

gyermekeiknek,

azok gyermekeinek és az egész emberiségnek.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. (Taps)

Köszönöm, Chris.

Chris Anderson: Köszönöm.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki

A) tele van kérdéssel, B) legszívesebben megölelne.

De csak egy gyors kérdést teszek fel.

Amikor elkezdődik egy ilyen projekt, a csorda egy sivatagba kerül.

Mit esznek az állatok? Hogy működik a dolog az elején?

Hogy fognak bele?

Allan Savory: Nos, már régóta csináljuk ezt,

és csak akkor volt eddig szükség takarmányra,

amikor külszíni bányák rehabilitációjáról volt szó,

ami 100%-os kopárságot jelent.

Sok évvel ezelőtt Zimbabwében vettük kezelésbe a legrosszabb földet,

amikor is egy ötfontost ajánlottam fel

egy 160 kilométeres autózás során

annak, aki egyetlen fűszálat talál

a bejárt szakaszon,

ahol pedig megtripláztuk az állatállományt

az első évben takarmányozás nélkül,

a természetet utánozva, az állatok terelésével,

szigmoid-görbe mentén mozgatva őket.

Ez túl technikai, hogy itt elmagyarázzam, de csak ennyi volt.

CA: Szívesen folytatnám -- érdekes és fontos elgondolás.

No majd a blogunkon feltehetnek az érdeklők további kérdéseket is,

mert azt szeretném,

ha a párbeszédet az előadáshoz társíthatnánk. AS: Remek!

CA: Elképesztő előadás volt, igazán bámulatos,

ez nyilvánvaló a hallgatóság megnyilvánulásaiból is.

Nagyon köszönöm. AS: Köszönöm én is. Köszönöm. Köszönöm Chris.

(Taps)