Hogyan lesz az ördög gyermekéből ünnepelt balett-táncos?

Michaela DePrince , aki 1995-ben Mabinty Bangura néven született, sok nehézségen ment keresztül. Története egyszerre szól a kemény munkáról, a szenvedésről, a fájdalomról és a veszteségről, de a sikerről, a szeretetről, az örömről és arról is, hogy bátran kell küzdenünk az álmainkért. Az előadás üzenete egyértelmű és világos: Hozzunk ki magunkból mindent, hogy megvalósíthassuk az álmainkat, és mindig bátran hagyjunk helyet az életünkben a szeretetnek. Soha ne féljünk élni, és soha ne féljünk szeretni.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx-rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

A nevem Michaela DePrince.

Mikor elkezdtem írni
az előadásom szövegét,

arra gondoltam, úgy is elmondhatnám,
mint egy tündérmesét.

Azért jutott ez eszembe, mert az életem
sokak szerint olyan, mint egy mese.

De én ezt egyáltalán nem így gondolom.

Igen, megkaptam, amiről álmodtam,
de meg kellett küzdenem érte.

A nevem nem volt mindig Michaela DePrince.

Eredeti nevem Mabinty Bangura.

Sierra Leonéban, Nyugat-Afrikában
születtem 1995-ben,

négy évvel a véres polgárháború után.

A háború idején több ezer ember
kényszerült elhagyni az otthonát,

nők és gyermekek ezreit erőszakolták meg.

Több mint 50 000 embert öltek meg:

köztük a szüleimet is.

Egy vitiligo nevű
bőrbetegséggel születtem:

emiatt a testemen
sok helyen fehér foltok vannak.

Más voltam, mint a többiek.

Sierra Leonéban nem értették,

hogy azért vannak rajtam fehér foltok,

mert így születtem.

Úgy gondolták, el vagyok átkozva.

Úgy kezdtek szólítani:
"az ördög gyermeke",

hiszen aki így néz ki,
csak az ördög gyermeke lehet.

Kigúnyoltak és zaklattak azért,

mert máshogy néztem ki.

A szüleim próbáltak megvédeni,
amennyire csak tudtak,

de tudták azt is,
hogy sosem fogok férjhez menni,

a kinézetem miatt.

Próbáltak tanítani, megtanítottak olvasni,

és pénzt tettek félre a taníttatásomra.

Mikor azonban a szüleim meghaltak,
egyedül maradtam, védtelenül.

Soha életemben nem féltem még annyira.

A nagybátyám elvitt az árvaházba,

mivel tudta, hogy menyasszonyként
sosem kaphat jó árat értem,

és nem is jött vissza értem többé.

Az árvaházban "nénik" gondoskodtak rólunk.

Persze nem úgy, mint a családtagjaink,
akik szeretnek bennünket,

akik mindig gondunkat viselik,
bármi történjen.

Ezek a "nénik" tanulatlan
asszonyok voltak,

akik csak azért foglalkoztak velünk,
hogy etetni tudják a saját gyerekeiket.

Kimosták a ruháinkat és ételt adtak elénk.

De ezeknek a "néniknek"
megvoltak a maguk kedvencei.

27-en voltunk az árvaházban.

Az 1-es kapta a legnagyobb adag ételt,
és ő választhatott elsőnek ruhát.

A 27-es kapta a legkisebb adagot,
és azt a ruhát, ami megmaradt.

Én voltam a 27-es.

Az árvaházban minden nap éheztem.

Soha azelőtt nem éreztem
magam ennyire egyedül.

Hogy történhetett ez velem?

Ekkor jöttem rá, hogy sokkal jobb,
ha nem kötődöm senkihez,

mert végül úgyis elhagy mindenki.

De aztán lett az árvaházban egy barátom.

Mabinty volt a neve, Mabinty Suma.

Ő volt a 26-os. Mindig betegeskedett,
de mindig jószívű volt,

mindig jókedvű volt.

A 26-ossal megoszthattam
minden félelmem és minden álmom.

Mikor féltem, énekelt nekem.

Ha nem tudtam elaludni, mesét mondott.

A 26-os ma, 15 év múltán is ezt teszi.
Ma már a testvérem, a neve Mia.

Egy napon a viharos szél

egy képes újságot sodort
az árvaház kapujához.

Kinyúltam érte és behúztam.

És megláttam valamit:

egy csodálatos lényt,
olyat, amilyet sosem láttam azelőtt:

lábujjhegyen állt és egy gyönyörű
rózsaszín ruha volt rajta.

De ami a leginkább feltűnt rajta, az volt,
hogy mennyire boldog.

Én akkor rég nem voltam már boldog.

Azt gondoltam hát, ha olyan
boldoggá teszi az, amit csinál,

akkor talán én is boldog lehetek egy nap.

Olyan akartam lenni, mint ő!

Ő akartam lenni,
hogy legyen belőlem valami.

Így hát letéptem a címlapot,
és beledugtam a bugyimba,

mivel sehova máshova nem tudtam tenni.

Én voltam a 27-es, nekem nem volt semmim,

nekem nem adtak se játékot, se ruhát.

Hová tehettem volna?

Aztán jött egy tanár az árvaházba,
angolt tanított nekünk.

Várandós volt akkor.

Megmutattam a tanárunknak,
Sarah néninek a címlapot,

ő pedig elmagyarázta,
hogy a nő a képen balett-táncos –

egy balerina.

Ilyen balerina akartam lenni én is.
Ezt akartam!

Minden nap lábujjhegyen jártam,
és gyakoroltam, mint a balerina a képen.

Arra gondoltam, hogy egy nap,
ha minden jól megy,

lesz majd valaki, aki foglalkozik velem;

egy nap talán belőlem is lehet balerina.

Sarah néni sokat foglalkozott velem.

Tudta, milyen fontos
számomra a jó oktatás,

ezért különórákat is adott nekem.

Néhány különóra után
Sarah néni és én a kapu felé sétáltunk,

közben forogtam-pörögtem,
mintha én lennék a címlap-balerina.

Hirtelen két lázadó jött a kapunk felé,

mögöttük jött egy fiatalabb,

aztán a sarkon megjelent
egy teherautó – tele lázadókkal.

Nevettek és kurjongattak.

Valószínűleg rengeteget ittak,
vagy valamilyen drog hatása alatt voltak.

És megláttak minket.

Látták, hogy Sarah néni várandós.

Elkezdtek fogadásokat tenni,
hogy vajon fiú-e a baba vagy lány.

Aztán úgy döntöttek, megnézik.

Elővették a macsétájukat,
és felvágták a hasát.

Kislány volt.

Ha fiú lett volna, talán életben hagyják,

kiképezték volna lázadónak,
mikor nagyobb lesz.

De kislány volt, így ott előttem,
levágták a karjait és a lábait.

Meg akartam menteni, ezért
megpróbáltam átbújni a kapu alatt.

A fiatal lázadó úgy gondolta,
neki is utánoznia kell az idősebbeket,

így ő is fogta a macsétáját,
és felvágta a hasamat.

Most hogy hallották,
hogyan is kezdődött az életem,

eszükbe jutnának-e a tündérmesék?

Az életem viszont
hamarosan új fordulatot vett.

Nemsokára megjelentek
az életemben a jó dolgok is.

Megtudtam, hogy örökbe fogad
egy amerikai család.

Eltartott egy ideig,
míg eljutottam hozzájuk.

Minden árvának gyalog kellett
megtennie az utat az árvaházakból:

Makeniből, Sierra Leonéból
egészen Guineáig,

aztán Guineából repülővel mentünk
Accrába, Ghánába.

Nagyon rosszul éreztem magam,
mikor leszálltunk a repülőről.

Hogyan is lehetne jobb az életem?

Végül is az ördög gyermeke voltam;
hogy is történhetne velem bármi jó?

Az is elkeserített, hogy úgy gondoltam,
sosem látom viszont a legjobb barátomat.

De aztán megláttam őt:
a hölgyet élénkvörös cipőben:

a csillogó hófehér haját,
amilyet azelőtt nem láttam még soha.

Ő volt az új anyukám.

Kinyújtotta felém a kezét és azt mondta:
"Én vagyok az új anyukád."

Megfogta a kezem
és a legjobb barátom kezét is,

majd elsétált velünk.

Együtt fogadtak minket örökbe:
engem és a legjobb barátomat.

Egy szállodába mentünk.

Amint az anyukám letette a csomagját,
mindent átvizsgáltam,

az utolsó kis zsebecskébe is benéztem.

A spicc-cipőmet kerestem,
a tiarámat és a tütüt,

mert hát, nem így kellene lenni
egy tündérmesében?

De nem találtam semmi ilyesmit.

Angolul egyáltalán nem tudtam.

Arra gondoltam, csak úgy magyarázhatom el
anyukámnak, ha megmutatom a címlapot.

Elő is vettem a bugyimból,
és megmutattam neki.

Azonnal meg is értette.

Azt mondta: "Fogsz táncolni."

Mikor megérkeztem az Államokba,
elkezdtem balettórákra járni.

Anyukám minden nap elvitt kocsival.

Csak az első balettóra előtt
volt egy kis gond:

nagyon féltem, hogy a többi gyerek
kicsúfol majd a foltjaim miatt.

Könyörögtem anyukámnak, hogy vegyen
olyan dresszt, ami eltakarja a foltokat.

Egy magas nyakú,
hosszú ujjú dresszt kaptam.

Olyan melegem volt benne,
hogy azonnal le is kellett vetnem.

Felvettem a rózsaszín dresszem
és a harisnyám.

Elkezdtem órákra járni:
hetente egyszer, aztán kétszer,

aztán végül, mire tízéves lettem,

már hetente öt táncórám volt.

A lehető legkeményebben dolgoztam:
olyan akartam lenni, mint az a balerina.

Csak így lehettem boldog.

De miközben ezen dolgoztam szorgalmasan,
valakit megint elveszítettem:

a 24 éves bátyámat, Teddyt.

Neki köszönhettem, hogy újra
megtanultam bízni a férfiakban,

hogy nem féltem már
sem a kiabáló fekete férfiaktól,

sem a férfiaktól általában;
hogy nem féltem a saját apámtól.

És hát mindig ez történik,
ha fontos nekem valaki:

meghal és itt hagy.

Elhatároztam, eltaszítom
magamtól a családom,

mert ha ők is meghalnak és itt hagynak,
akkor tényleg nem tudom, mihez kezdek.

Nem akartam, hogy meghaljanak,
fontosak voltak nekem.

A szüleimnek viszont
sikerült meggyőzniük arról,

hogy bár az emberek, akiket szeretek,
meghalhatnak,

a szeretetük mindig velem marad.

Részben az ő szeretetük miatt
vagyok ma az, aki.

Sok-sok évig keményen dolgoztam,
és a munka végül meghozta gyümölcsét:

felvettek egy hivatásos balett-társulatba.

Balerina lettem, amiről mindig álmodtam.

El sem akartam hinni.

Hogy történhetett ez meg velem?
Velem, aki az ördög gyermeke!

A sok kemény munka ellenére
sem akartam elhinni,

hogy egy ilyen álom valóra válhat.

Nagyon boldog voltam. Végre.

Az ok pedig, amiért ma itt vagyok,
és elmondom önöknek a történetem,

az, hogy megerősítsem a fiatalokat abban,
hogy ne adják fel az álmaikat.

Azt szeretném, ha az emberek megértenék:

nincs azzal semmi baj, ha valaki más,
ha kitűnik valamivel a többiek közül.

Én más vagyok.

Szeretném, ha önök is megértenék,
milyen fontos, hogy bízzanak magukban,

hogy bízzanak a tehetségükben
még akkor is, ha úgy gondolják, nincs.

Mindegy milyenek a körülmények,

mindegy, milyen szegény vagy milyen
szomorú az ember egy adott pillanatban,

hinni kell!

Merni kell álmodni,
merni kell feszegetni a határainkat,

merni kell másnak lenni,
merni kell kitűnni; ezt mind merni kell!

És végül, de nem utolsó sorban: nem szabad
félnünk az élettől és a szeretettől.

Én ezt így tudom legjobban kifejezni.

(Balett)

(Taps)