Eric X. Li: Mese két politikai rendszerről

Nyugaton él egy általánosan elfogadott elképzelés: egy társadalom fejlődése mindig kapitalista, többpárti demokráciák kialakulásához vezet. Igaz ez? Eric X. Li kínai befektető és politológus szemléletváltást sürget. Ebben a provokatív, határfeszegető beszédében megkéri a közönségét: vegyék észre, hogy egy modern nemzet sikeres vezetéséhez egynél több út is vezethet.

Jó reggelt!

A nevem Eric Li és itt születtem.

De nem, én mégsem itt jöttem a világra.

Ez az a hely, ahol születtem.

Sanghaj, a kulturális forradalom tetőfokán.

A nagymamám úgy meséli, hogy

egyszerre hallotta meg a lövések hangját és azt,
amikor először felsírtam.

Amikor nagyobb lettem,
elmeséltek nekem egy történetet

ami mindent elmagyarázott,
amit az emberiségről tudnom kellett.

Így hangzott:

Minden emberi társadalom lineárisan fejlődik,

ez a fejlődés a kezdetleges társadalmakkal kezdődik,
amit rabszolgatartó társadalom követ,

majd jön a feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus

és végül... Találják ki, hová vezet mindez?

A kommunizmushoz!

Előbb vagy utóbb az egész emberiség

kultúrától, anyanyelvtől és nemzetiségtől függetlenül

erre a legmagasabb szintre fog eljutni,

politikai és társadalmi szempontból egyaránt.

A világon élő összes ember egyesül majd

ebben a földi paradicsomban,

és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

De mielőtt erre a szintre jutnánk,
részt kell vállalnunk

a jó és a rossz harcában,

melyben a jó szocializmus
harcot vív az ördögi kapitalizmussal,

és végül a jó győzedelmeskedik.

Ez, természetesen a marxista elvek

"átszűrt leve", magyarázata.

És a kínaiak bevették.

Nap mint nap ezt a történetet tanították nekünk.

A részünkké vált, és mi hittünk benne.

Úgy is lehetne mondani,
hogy a történet egy bestseller volt.

Körülbelül a világ népességének egyharmada

élt e metanarratíva szerint.

De aztán a világ egyik pillanatról a másikra megváltozott.

Én, ifjúságom bukott vallásából
teljesen kiábrándulva

Amerikába mentem tanulni
a Berkeley Egyetemre, és hippi lettem.

(Nevetés)

Ezután, ahogy egyre jobban megkomolyodtam,
valami más is történt.

Ha egy történet nem lett volna elég,

elmeséltek nekem egy másikat is.

Ez is ugyanolyan jelentőséggel bírt.

Ez szintén azt állítja, hogy minden emberi társadalom

egyenletesen fejlődik, egyetlen cél felé.

Ez a sztori így hangzott:

Minden társadalom, kultúrától függetlenül,

legyen az keresztény, muszlim vagy konfuciánus,

hagyományos társadalmakból,

ahol a csoport az alapvető egység,

modern társadalmakká kell fejlődnie,

ahol az önálló egység az egyén,

ezek az egyének pedig, nyilvánvalóan,
mind ésszerűen gondolkodnak.

És van valami, amit mindannyian akarnak:

szavazni.

Mivel minden egyén racionális, ezért mikor
megkapják a szavazati jogot

egy jól működő kormányt hoznak létre

és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Ez is egy földi paradicsom.

Előbb vagy utóbb, a demokrácia lesz

az egyetlen elfogadható politikai rendszer
a világon,

ahol a szabad piac mindenkit gazdaggá tesz.

De mielőtt mindezt elérhetnénk,
részt kell vennünk

a jó és a rossz harcában.

(Nevetés)

A jót a demokratikus országok képviselik,

küldetésük pedig az,
hogy a demokráciát elterjesszék

az egész világon,
időnként akár erővel is,

azokon az "ördögi" helyeken,
ahol nem tartanak választásokat.

(Videó) George H.W. Bush: Az új világrend...

(Videó) George W. Bush: ...a zsarnokság leszámolása a világban...

(videó) Barack Obama: ...az egyetlen követelmény

azokkal szemben, akinek hatalom van a kezében.

Eric X. Li: Most...

(Nevetés) (Taps)

Ez a történet is bestseller lett.

A Freedom House szerint

a demokráciák száma
az 1970-es 45-ről

2010-re 115-re emelkedett.

Az elmúlt 20 évben
a nyugati vezetők fáradhatatlanul

járták a világot,
hogy eladják a következő életformát:

Azt, hogy több párt
harcoljon a politikai hatalomért,

és mindenki rájuk szavaz.

Ez az egyetlen út,
ami a régóta szenvedő

fejlődő világ
megmeneküléséhez vezethet.

Azok, akik ezt az életformát követik,
sikerre számíthatnak.

Azok pedig, akik más utat választanak,
elbuknak.

De ez egyszer a kínaiak nem dőltek be ennek.

Akit egyszer átvernek...

(Nevetés)

A többi történelem.

Csupán 30 év alatt Kínából,

a világ egyik legszegényebb
mezőgazdasági országából,

a Föld második legnagyobb
gazdasága lett.

650 millió ember emelkedett fel

a mélyszegénységből.

Ha az egész emberiséget vizsgáljuk,
a szegénységből kiemelkedők

80%-a ebben az időszakban
Kínában élt.

Más szóval,
az összes régi és új demokrácia

együttesen is
csak a töredékét tudta annak

elvégezni, amit egy egypártrendszerű
állam vitt véghez.

Én jegyrendszeren nőttem fel.

Volt idő, amikor egy hónapra
csak pár száz gramm húst

kaphattunk személyenként.

Talán mondanom sem kell, hogy
mindig én ettem meg nagymamám adagját is.

Egyszer csak megkérdeztem magamtól,
mi a gond ezzel az egésszel?

Itt vagyok a szülővárosomban,

az üzletem lépten-nyomon növekszik.

A vállalkozók minden nap
újabb és újabb céget hoznak létre.

A középosztály a világtörténelemben
még soha nem látott

ütemben növekszik.

Mégis, a "nagy" történet szerint, ennek

nem így kellene történnie.

Így azt az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem:
elkezdtem tanulmányozni a helyzetet.

Igen, Kína egypártrendszerű,

amit a Kínai Kommunista Párt -- "a" párt -- vezet,

és nincsenek választások.

A ma uralkodó politikai elméletek szerint

ez a három állítás biztosan igaz,
ha egypártrendszerről beszélünk:

Az ilyen rendszerek mereven működnek,

politikailag zártak,
morálisan pedig elfogadhatatlanok.

Nos, ezek a felvetések hibásak.

Ezeknek éppen az ellentéte az igaz.

Az alakíthatóság, a teljesítményelvűség
és a törvényesség

a három meghatározó tulajdonsága

Kína egypártrendszerének.

Na már most,
a legtöbb politológus azt mondja nekünk,

hogy az ilyen egypártrendszer
természeténél fogva képtelen arra, hogy

saját hibáit kijavítsa.
Azt mondják, hogy huzamosabb ideig

fenntarthatatlan, hiszen
képtelen az alkalmazkodásra.

Most pedig bemutatom a tényeket.

Az elmúlt 64 évben,
miközben Kínát a párt vezette

az intézkedések száma és mérete
nagyobb volt,

mint bármely másik általunk ismert
ország esetében.

Ezen intézkedések között volt
a föld radikális kollektivizálása, a "nagy ugrás",

a gazdaságok privatizálása,

majd a kulturális forradalom,

később Teng Hsziao-ping piacreformja,

ezt pedig utódjának, Csiang Cö-minnek
az a fontos politikai lépése követte, amikor

megnyitotta a párttagságot
az üzletemberek előtt.

Ez az intézkedés elképzelhetetlen lett volna
Mao uralma alatt.

Láthatjuk, hogy a párt képes az önjavításra,
mégpedig igen drámai módszerekkel teszi ezt.

Új törvényeket iktatnak be, hogy

a korábbi működési hibákat kijavítsák.

Példaként lehetne említeni
az "elévülési határidőt".

A politikai vezetők valaha egész életükön keresztül
megtarthatták pozícióikat,

eközben megszilárdították hatalmukat, és

állandósították szabályozásaikat.

Mao a modern Kína alapító atyja volt,

mégis, túl hosszúra nyúlt uralma
katasztrofális hibákhoz vezetett.

Így a párt bevezette
az "elévülési határidőt", ami

magával hozta a 68-70 évesek
kötelező nyugdíjazását.

Gyakran halljuk, hogy

a "politikai reformok lemaradnak
a gazdasági reformoktól", és hogy

"Kína már kiéhezett
a politikai változásokra."

Ez az állítás egy retorikai csapda,

politikai elfogultság mögé rejtve.

Vannak, akik már a tények
vizsgálatát megelőzően eldöntötték, hogy

milyen változásokat akarnak látni,

és csak az ilyen változtatásokat hajlandók
politikai reformnak nevezni.

Az igazság az, hogy a politikai reformok
sosem álltak le.

A 30, 20 vagy 10 évvel ezelőtti állapotokhoz képest

mára a kínai társadalom minden aspektusa:

az például, ahogyan az országot kormányozzák,

-- mind a helyi testületek,
mind a legfontosabb központi hivatalok tekintetében --

a felismerhetetlenségig megváltozott.

Azt pedig el kell ismernünk, hogy
lehetetlen ilyen mértékű változtatásokat előidézni

alapvető kérdéseket érintő
politikai reformok nélkül.

Azt is megkockáztatnám,
hogy a párt a világ vezető

"politikai reformszakértője".

A második feltételezés szerint
ha egy egypártrendszerben

a hatalom néhány ember kezében
összpontosul,

akkor az csak korrupciót és
rossz vezetést hozhat magával.

A korrupció tényleg óriási probléma, de

most vizsgáljuk meg a dolgokat
tágabb összefüggésükben.

Lehet, hogy ez Önöknek
ellentmondásosnak tűnik, de

a párt a világ azon kevés
politikai intézményei közé tartozik, amelyek

a legnagyobb hangsúlyt fektetik arra, hogy
rátermettségük alapján alkalmazzák ez embereket.

Kína legfelsőbb vezetői testületének,
a Politbürónak, 25 tagja van.

A mostani tagok közül
csupán ötnek volt olyan családi háttere,

amelynek alapján úgymond természetesnek vehető,
hogy privilégiumokat élvez.

A többi húsz,
köztük az elnök és a miniszterelnök is,

teljesen hétköznapi családból származnak.

Az ennél is nagyobb, kb. 300 tagú
Központi Bizottságban

azoknak az aránya,
akik beleszülettek a hatalomba,

még kisebb.

A kínai vezetők többsége

sokat dolgozott és versenyzett másokkal azért,
hogy a csúcsra jusson.

Hasonlítsák ezt össze a

fejlett és fejlődő országokban élő
politikai elit életútjával.

Szerintem úgy találják majd,
hogy a Kínai Kommunista Pártban

az egyik legkönnyebb
feljebb jutni a ranglétrán.

A kérdés az, hogyan lehetséges ez

egy olyan rendszerben,
amelyet egyetlen párt irányít?

Most jött el az ideje,
hogy megvizsgáljunk egy igen erős, talán

a nyugatiak által kevéssé ismert
politikai intézményt:

a Szervezeti Osztályt.

Ez a szerv úgy működik, mint egy óriási

emberi erőforrás "motor",
amit még a legsikeresebb vállalatok

is megirigyelnének.

Valahogy úgy működik,
mint egy forgó piramis,

ami három részből épül fel:

közigazgatás, az állami vállalatok és a

különböző közintézmények,
mint például egy egyetem

vagy egy közösségi program.

Ezek eltérő, mégis egytől egyig
"feltörő" utak lehetőségét biztosítják

a kínai hivatalnokok számára.

Ez a szerv mind a három irányból
friss diplomásokat toboroz,

akik a ranglétra legalján kezdik, és

úgynevezett "kojüan"-nak,
[írnok] hívják őket.

Ezután előléptethetik őket, négy

különböző elit pozícióba:

"fuko" [osztályvezető-helyettes], "ko" [osztályvezető],
"fucsu" [részlegvezető-helyettes] és "csu" [részlegvezető].

Ezek nem a "Karate Kid"-ből vett kifejezések, rendben?

Ez komoly üzlet.

A pozíciók sokszínűek,

egy falusi egészségház vezetésétől

egy városi körzet külföldi befektetéseinek szervezésén át,

egészen akár egy vállalat vezetőségében vállalt
tisztségig is húzódhatnak.

A részleg évente áttekinti a teljesítményüket.

Meginterjúvolják
a dolgozók feletteseit, kollégáit,

és alárendeltjeiket.
Megvizsgálják a magaviseletüket is.

Közvélemény-kutatást végeznek,
megkérdezik, mit gondolnak róluk mások.

Ezután előléptetik a "nyerteseket".

A karrierjük során ezek a káderek

a három részleg között válthatnak is.

Egy bizonyos idő után a tehetségesek
továbbléphetnek a négy alappozícióból

a "fucsü"-be (iroda vezető helyettes) és
a "csü"-be (iroda vezető).

Itt magas hivatalnoki
posztokat foglalhatnak el.

Ebben a szakaszban feladatuk az lesz, hogy

egy több milliós népességű kerületet

vagy egy több százmillió dollár bevételű
céget igazgassanak.

Most felsorolnék pár tényt,
hogy ábrázoljam a rendszer versenyszerűségét:

2012-ben 900.000-en dolgoztak
"fuko" és "ko" szinten,

600.000 "fucsu" és "csu" volt,

és csak 40.000-en
tölthettek be "fucsü" és "csü" pozíciót.

A "csü" szintek után,

a legjobbak még feljebb
emelkedhetnek a ranglétrán

és akár a Központi Bizottságba is
bekerülhetnek.

Ez a folyamat akár két vagy három
évtizedig is eltarthat.

Van szerepe a pártfogoltságnak?
Természetesen van.

De így is a kiválóság mértéke
az alapvető döntési szempont.

Lényegében a Szervezeti Osztály

egy Kínában több száz éve fellelhető

"tanácsadó rendszer"
modernizált verzióját irányítja.

Kína új főtitkára, Hszi Csin-ping,

az előző vezető fia,
ami igen szokatlan,

hiszen ő az első,
aki így ért fel a csúcsra.

De még az ő főtitkári tisztséghez vezető útja is
30 évig tartott.

Egy falu vezetőjeként kezdte,

majd mikor már a Politbüró tagja lett,

olyan területeket irányított, melyeknek

népessége meghaladta a 150 millió főt,

és GDP-jük az 1,5 billió amerikai dollárt.

Kérem, ne értsenek félre!

Itt senkit sem akarok megszégyeníteni.
Csupán közlöm a tényeket.

Emlékeztek még George W. Bush-ra?

Ez nem megszégyenítés.

(Nevetés)

Mielőtt Texas kormányzója lett,

vagy mielőtt Barack Obama
elkezdett versenyezni az elnökségért,

még egy kisebb megye
vezetője sem lehetett volna

a kínai rendszerben.

Winston Churchill egyszer azt mondta, hogy
a demokrácia a kormányzat rossz formája,

amely azonban még mindig
jobb az összes többinél.

Hát, ő valószínűleg nem hallott a
Politikai Bizottságról.

Na már most, a nyugatiak mindig
azt gondolják, hogy

általános választójog és a
többpárti választások

a politikai törvényesség
kizárólagos forrásai.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy
"a párt nem választások során került hatalomra.

Hol van itt a politikai törvényesség?"

Én erre azt válaszoltam:
"És ha a szakértelem oldaláról nézzük?"

Mindnyájan ismerjük a tényeket.

1949-ben, amikor a párt átvette a hatalmat,

Kínát szétszaggatta a polgárháború,
feldarabolta a külföldi agresszió,

és az átlagos várható élettartam 41 év volt.

Ma a világon Kínának van
a második legnagyobb gazdasága.

Az ország egy ipari erőmű,
melynek népe

egyre nagyobb jólétben él.

A Pew Research Center
vizsgálja a kínai közvéleményt,

és íme az eredmények az elmúlt évekből.

Elégedett az ország vezetésével:
85 százalék.

Azok, akik úgy gondolják, hogy jobban élnek,
mint 5 éve:

70 százalék.

Azok, akik bíznak egy jobb jövőben:

egy biztató 82 százalék.

A Financial Times világszerte
méri a fiatalok helyzetét, hozzáállását.

Ezek a számok teljesen frissek,
a múlt heti mérés eredményét mutatják:

a kínai Y-generáció 94%-a

optimista az ország jövőjét illetően.

Ha ez nem azt mutatja, hogy ennek a politikának
helye van, nem tudom, mit mondjak.

Ezzel ellentétben
a világ legtöbb demokráciájában

gyászos eredmények születtek.

Ennek a közönségnek nem kell bemutatnom,

milyen buktatói vannak a rendszernek
Washingtontól az európai fővárosokig.

Néhány kivételtől eltekintve a legtöbb

fejlődő ország,
amelyek bevezették a választási rendzert,

még mindig a szegénységtől szenvednek,
és a polgári zavargások melegágyai.

A megválasztott kormányok sorra el is buknak,

hiszen néhány hónap alatt
50% alá esik a támogatottságuk,

és alacsonyan marad, sőt,
tovább romlik a következő választásokig.

A demokrácia a választás és a megbánás

állandó körforgásává válik.

Ezen a ponton attól félek,
a demokráciát,

és nem a kínai egypártrendszert fenyegeti

a legitimitásának elvesztése.

Most nem akarom, hogy félreértsenek,
és azt gondolják,

hogy Kína egy klassz ország, amely

szuperhatalmi babérokra tör.

Az országnak óriási kihívásokkal
kell szembenéznie.

A szociális és gazdasági problémák

amelyeket az efféle hirtelen változások
magukkal hoznak, hihetetlen mértékűek.

Környezetszennyezés, élelmiszer-biztonság, népesedési problémák. Mind megoldásért kiáltanak.

A politikai fronton
a legégetőbb probléma a korrupció,

mely széles körben elterjedt és
aláássa a rendszert,

és annak erkölcsi törvényességét.

De a legtöbb elemző
félrediagnosztizálja a betegséget.

Azt mondják, hogy a korrupció
az egypártrendszer eredménye,

és ezért az egész rendszer
felszámolása és lecserélése

szükséges annak leküzdéséhez.

De egy figyelmesebb vizsgálat mást mutat.

A Transparency International 170 országot érintő
rangsorában Kína az elmúlt években

rendre a 70. és a 80. hely között foglal helyet.

Az ország évről évre lépeget felfelé a listán.

India, a világ legnagyobb demokráciája

a 94., és lefelé tendál.

A majdnem 100 ország,
amely Kína mögött áll a listán,

több mint a felének államformája
demokrácia.

Tehát, ha a választások
csodaszerként működnek a korrupció ellen,

hogy lehet, hogy ezek az országok
nem tudják megoldani problémáikat?

Most én vagyok a kockázati tőkés.
Megteszem tétjeimet.

Nem érezném igazságosnak,
ha anélkül fejezném be előadásomat,

hogy jóslásba ne bocsátkoznék.

Tessék:

A következő 10 évben Kína
túlnövi majd az USA-t,

és a világ legnagyobb gazdaságává válik.

Az egy főre jutó jövedelem tekintetében

a fejlődő országok élvonalában jár majd.

A korrupciót megfékezik,
de nem tudják teljesen kivédeni,

és Kína legalább 10-20 hellyel előrébb

ugrik majd a T. I. listáján,
egészen a 60. hely fölé.

Felgyorsul a gazdasági reform,
a politikai változások folytatódnak,

és az egypártrendszer
tartósan megmarad.

Egy korszak alkonyán élünk.

A nagy történetek, amelyek
általános érvényű állításokat hangoztatnak

félrevezettek minket a 20. században,

és ezt teszik a 21. században is.

Ezek a metanarratívák
úgy viselkednek, mint a rák:

belülről őrlik fel és
pusztítják el a demokráciát.

Most szeretnék tisztázni valamit.

Nem azért vagyok itt,
hogy a demokráciát hibáztassam.

Épp ellenkezőleg, azt hiszem, a
demokrácia hozzájárult

a Nyugat felemelkedéséhez,
és a modern világ megteremtéséhez..

Az, ahogyan Nyugaton
az elit számos tagja

saját politikai rendszeréről vall, a gőg,

a nyugati világ
mai problémáinak a kulcsa.

Ha csak egy kicsit
kevesebb időt töltenének azzal,

hogy próbálják másokra is rákényszeríteni,
amit ők már megéltek és jónak titulálnak,

és jobban szorgoskodnának
politikai rendszerük megreformálásán,

nagyobb esélyt adnának
saját demokráciájuknak a túlélésre.

Kína politikai modellje
soha nem fogja kiszorítani

a választási demokráciát,
mert ellentétben azzal,

nem állítja,
hogy ez az egyetlen helyes út.

Nem lehet exportálni.
De a lényeg pontosan ebben rejlik.

A kínai példa jelentősége

nem abban áll,
hogy alternatívát ad,

hanem abban, hogy példázza:
alternatívák léteznek.

Vonjuk le a tanulságot
a metanarratívák korszakából:

A kommunizmus és a demokrácia
is ideális megoldás lehet,

de az ellentmondást nem tűrő
egyeduralomnak vége.

Ne mondjuk többé az embereknek,
a gyermekeinknek,

hogy a kormányzás csak
egyféleképpen lehetséges,

és egy bizonyos jövő vár mindenkire,

ami felé minden társadalom fejlődik.

Ez nem igaz.
Felelőtlenség ilyesmiket állítani.

És ami a legrosszabb,
még unalmas is.

Hagyják, hogy a különböző eszmék
egymás mellett fejlődhessenek.

Talán egy érdekesebb kor vár ránk.

Elég bátrak vagyunk ahhoz,
hogy ezt elfogadjuk?

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Köszi.

Bruno Giussani: Eric, itt tudna velem maradni pár percre,

szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést .

Azt hiszem, a teremben sokan,
és általában a nyugati országokban élők

egyetértenek azzal a kijelentéssel,

hogy a demokratikus rendszerek egyre
kevésbé felelnek meg funkcióiknak.

Ugyanakkor sokan nyugtalanítónak
találják azt a gondolatot,

hogy van egy nem választott hatalom,

amely bármiféle konzultáció
és felülvizsgálat nélkül,

szabadon eldöntheti,
mi szolgálja a nemzet érdekét.

Milyen lehetőséget nyújt
a kínai modell arra, hogy

az emberek elmondhassák:
valójában

hibásan hatásozták meg
a nemzeti érdeket?

EXL: Tudja, Frank Fukuyama,
a politológus

a kínai rendszert "érzékeny tekintélyelvűség"-nek nevezte.

Nem tökéletesen működik,
de közel jár hozzá.

Közelebbről is ismerem
a legnagyobb kínai

közvélemény-kutató céget.

Tudja, ki a cég legnagyobb ügyfele?

A kínai kormány.

Nemcsak a központi kormányzat,

a városi kormányzat, a tartományi kormány,

de a legkisebb helyi önkormányzatok is.

Ők folyamatos felméréseket végeznek.

Elégedett Ön a hulladékgyűjtéssel?

Elégedett Ön az ország irányításával?

Így Kínában egy
másfajta mechanizmus felelős

az igények kielégítéséért és
az emberek gondolkodásáért.

A lényeg véleményem szerint az,
hogy verjük ki a fejünkből

azokat a gondolatokat,
amelyekben csak egy politikai rendszer létezhet

választások, választások, választások.

Nem csak így lehet visszajelzést adni.

Nem vagyok benne biztos, hogy
a választások bárhol a világon vezetnek-e egyáltalán

[választóik igényeire] fogékony
kormányok megválasztásához.

(Taps)

BG: Úgy látszik,
sokan egyetértenek az elhangzottakkal.

A demokratikus rendszer
egyik jellemzője,

hogy a civil társadalom
kifejezheti gondolatait.

Mutatott adatokat a
Kínai kormány és vezetőség

támogatottságáról.

Viszont említett más elemeket,

például amikor kihívásokról beszélt,

amelyek ezekkel
ellentétes irányba mutatnak:

több tízezer tüntetésről lehet hallani,
zavargásokról,

környezetvédelmi témájú
felvonulásokról, stb.

Tehát ebből arra enged következtetni,

hogy a kínai modell szerint a
párton kívül nincs helye

a civil társadalom önkifejezésének.

EXL: Kínában létezik egy
aktív civil társadalom,

legyen szó a környezetről,
vagy tudom is én miről.

De ez más. Ön nem venné észre.

Mert nyugati meghatározás szerint
egy úgynevezett civil társadalom

a politikai rendszertől elkülönül,

néha egyenesen szemben áll vele.

Ez a koncepció azonban
idegen a kínai kultúrától.

Már több ezer éve
megjelent a civil társadalom,

mégis egységes és összetartozó,

része a politikai rendnek. És azt hiszem,

itt egy nagy kulturális különbséggel
állunk szemben.

BG: Eric, köszönöm, hogy ezt
megosztotta a TED közönségével!
EXL: Köszönöm!