A mongol nomádok ősi, környezetbarát bölcsessége

Sok olyat tanulhatunk a mongol nomádoktól, ami segíthet túlélni az elkövetkező években – mondja Khulan Batkhuyag környezetvédelmi aktivista. Átkalauzol minket az ország lenyűgöző tájain, és bemutatja, hogy a mongol nomádok hogyan maradtak fenn évezredekig az elszigetelt területeken néhány hihetetlen, környezetbarát, hulladékmentes újítás révén. Mindannyiunknak szól ez a bölcsesség, hogy megtudjuk, hogyan tudunk minimalistábban, fenntarthatóbban és a természettel nagyobb harmóniában élni.

Vicces, hogy a külföldiek
mindig ugyanazokat kérdezik,

amikor először találkozunk.

Olyasmiket mint:

"Jé, mongol vagy?"

"Lóval szoktál dolgozni járni?"

"Tudod, hogy mi az a kóla?"

Vagy: "Van Mongóliában csoki?"

És hogyha szórakozni akarok,

olyanokat mondok, mint:

"Te jó ég,

még sosem hallottam ezekről!

Mi az a kóla és a csoki?

Tudnál többet mondani róluk?"

Ez mindig bejön,

és utána jót nevetünk ezen.

Valójában a fővárosunk,
Ulánbátor, nagyon is városias.

Vannak kereskedelmi épületeink,

híres hoteleink

és művészeti tereink is.

De nagyon gyakran
a külföldiek arra fókuszálnak,

hogy mi hiányzik Mongóliából.

A hatalmas, érintetlen tájat

és a hagyományos nomád életmódot

a szegénység jeleinek tekintik.

Nem értek ezzel egyet.

Úgy vélem,

sok olyat tanulhatunk
az ősi mongol nomádoktól,

ami segíthet életben maradni

az elkövetkező években és évtizedekben.

Ez egy kép rólam, ahogy Mongólia
legünnepeltebb hangszerén,

a morin khuuron,

vagyis a lófejes hegedűn játszom.

Kilencéves voltam,
mikor elkezdtem tanulni játszani rajta,

és tizenegy éves koromra
már a világot jártam,

és Mongóliát képviseltem
nemzetközi fesztiválokon.

Éltem és tanultam Japánban, Kínában,
Finn-, Német- és Svédországban.

De amikor huszonegy éves lettem,

váratlanul elvesztettem
drága édesanyámat,

és csupán két évvel később

elvesztettem apámat is.

Egyedüli gyerekként

ez nagyon megviselt, és magányos voltam.

Ebben az időben,
csak az országom maradt nekem,

így elhatároztam, hogy hazamegyek.

Mély szomorúságomban

a hazám a biztonság
és a valahova tartozás érzését adta.

Elképzeltem, hogy Mongólia
végtelen kék ege az apám,

és az érintetlen, káprázatos táj az anyám.

Mivel több mint egy évtizedet
éltem fejlett országokban,

nagyon eltávolodtam a nomád életmódtól,

így újra közel akartam kerülni hozzá,
és személyesen is megtapasztalni.

Gyakran utaztam Mongólia-szerte,
távol a várostól,

azokba a tartományokba,
ahol a nagyszüleim éltek,

hogy lássam, a szüleim
és én honnan jövünk,

és hogy jobban megértsem
a saját identitásomat.

Gyerekként sokszor hallottam
történeteket arról,

hogy a mongol nomádok
a legszívélyesebb emberek a földön,

és látni akartam a saját szememmel,

hogy tényleg adnak-e ételt
és szállást egy idegennek.

Így elindultam vidékre,

órák hosszat utazva földutakon.

A leghihetetlenebb a mongol
nomádokkal kapcsolatban az,

hogy a szomszédok gyakran
40 kilométerre laknak egymástól,

és hogy Mongóliában
a legelő nem magántulajdon.

Bizonyos értelemben

a mongol nomádok teljes
szabadsággal rendelkeznek,

úgy járják a varázslatos tájat,
ahogy csak akarják.

Végül megláttam két szerény jurtát,

és lehúzódtam az útról.

A jurták, vagy gerek

hagyományos mongol lakóhelyek.

Teljes mértékben természetes
anyagokból készülnek:

faváz és fapadló,

bőr kötelek

és nemezelt birkagyapjúból
készült vastag takarók.

Csupán három-négy óra alatt
fel lehet állítani,

vagy szét lehet szedni,

és a téli mínusz 50 Celsius-fokban
is melegen tart.

A jurta előtt

a gyerekek birkákkal
és kecskékkel játszottak,

és mikor köszöntem nekik,

a szülők beinvitáltak.

A feleség meleg tejes teát töltött nekem,

a férj pedig étellel kínált,

ami már ki volt készítve az asztalra.

Némi csevegés után

a férj udvariasan a látogatásom
céljáról kérdezett,

én pedig nyíltan azt válaszoltam,

hogy csak utazgatok,

felfedezem a nagyszüleim gyökereit,

és hogy szállásra lenne szükségem,

mivel a nap már lemenőben volt.

És tudják mit?

Azt mondta, hogy addig maradhatok,
ameddig csak szükségem van rá,

egyetlen feltétellel.

Megkérdezte, hogy játszanék-e
a morin khuuron,

a hagyományos mongol lófejes hegedűn.

El se tudtam hinni,
hogy valóban ez történik.

A lófejes hegedű olyan volt,
mint egy belépőjegy.

Amikor a mongolok rájönnek,
hogy tudsz játszani a morin khuuron,

azonnal tisztelnek érte.

Úgy tartják,

a két húrján a világ összes
eseményét ki lehet fejezni.

Végül kilenc napig maradtam a családnál,

és egyszer sem kérték, hogy távozzak.

Azt hiszem, azt is megengedték volna,
hogy két hónapig maradjak.

És itt a lényeg:

mielőtt találkoztam velük,

azt hittem, hogy a mongol nomádok
kedvességből olyan szívélyesek,

mint mindenki más.

De rájöttem, hogy ennél többről van szó.

A közösség túlélése a lényeg.

Mivel a nomádok rendkívül
távoli területeken élnek,

teljesen ki vannak téve
a természet szeszélyeinek.

Erős havazás,

egy hirtelen áradás

vagy egy tomboló vihar

tönkre tehet egy nomád családot.

Ma egy idegennek van szüksége segítségre,

de lehet, hogy holnap
te leszel a helyében.

Ezért vigyáznak egymásra,

és segítenek minden rászorulón.

Ez nagyon mélyen megérintett,

mert úgy érzem, mi emberek
egyre önzőbbek leszünk.

A nomád családnál való
tartózkodás felébresztett.

Soha nem láttam hasonlót
a fejlett országokban.

A nomád feleség megmutatta,

hogyan készítik el
az alapanyagokból a tejtermékeiket:

pl. fehér sajtot, joghurtot, tsegeet,

sőt még a hagyományos,
tehéntejből készült vodkát is.

Minden eszközt, amit használnak,
kézzel készítenek természetes anyagokból.

A jurtában tüzelőanyag helyett

szárított tehéntrágyával fűtöttek.

Minden élesen szemben állt

a műanyaggal és acéllal teli
városi életemmel.

Ez egy mindent átfogó
élmény volt számomra,

a kifinomultság egy teljesen más formája.

Ahogy minél többet utaztam
Mongólia félreeső területein,

egyre inkább megértettem,

hogyan táplálja a természet
az ősi nomád életmódot.

A nomád élet valóban hulladékmentes.

Hat év alatt

több mint húsz családot látogattam meg,

és mindenhol ugyanazt tapasztaltam.

Beinvitáltak, étellel kínáltak,

és szállást adtak, ha szükségem volt rá.

Meglepett, hogy milyen
kevés tulajdonuk volt.

Először azt hittem, azért van, mert
évente akár négyszer is költöztek.

Jó, ezt elég egyszerű megérteni.

Csak azt cipeled, amire szükséged van.

De aztán megtudtam,

hogy mélyebb gondolat van e mögött.

A nomádok mindig is úgy gondolták,

hogy csak áthaladunk ezen az életen,

az emberek üres kézzel jönnek és távoznak,

ezért úgy vélik, semmi értelme olyat
építeni, ami tönkreteszi a természetet,

vagy anyagi dolgok után sóvárogni,

amikor a várható élettartamunk
kevesebb mint száz év.

Ehelyett a hagyományokat
tartják fontosnak,

a szokásokat, a történelmet,

és ezeket továbbadják
nemzedékről nemzedékre.

Ez az ősi nomád filozófia ráébresztett,

hogy többre kéne gondolnom,
mint csupán a saját kényelmemre.

Mongólia tájait járva
valódi szabadságot éreztem,

és valahányszor visszajöttem a városba,

kerestem a minimalista
életmód lehetőségeit.

Digitalizáltam a cégem
összes dokumentumát.

Ami ezelőtt húsz csomag
A4-es papírt vett igénybe,

most ráfér egyre.

Kisebb lakásba költöztem,
csökkentettem a karbonlábnyomom,

és szokássá tettem, hogy kétszer is
meggondolok sok életmódbeli kérdést,

például, hogy mit veszek, mivel utazom –

otthon és a munkában egyaránt.

De a legfontosabb,
hogy már nem foglalkozom

gyorsan változó fogyasztói
cikkek marketingprojektjeivel,

hanem olyan szervezetekkel dolgozom,
amelyek a fenntarthatóságot segítik elő.

De a legnagyobb változás,

hogy teljesen új szemmel
kezdtem nézni a fejlődésre.

A városiak

a hagyományos jurtában

kevesebb tulajdonnal élő nomádokat

gyakran szegénynek tekintik.

Nemcsak külföldön,

hanem otthon, Mongóliában is.

Úgy gondoljuk, hogy minden
fejlődő ország célja,

hogy ott legyen
az új Tokió vagy New York

felhőkarcolókkal, bevásárló-
központokkal és fizetős utakkal.

A világ társadalmai sorra
hagyják el a hagyományaikat

az anyagi javak üldözésében.

De ne felejtsük el,

hogy a fejlett országokat

terheli leginkább
a felelősség a klímaváltozásért.

Meg kell kérdezzük magunktól,

hogy miért követünk olyan mintát,

amiről tudjuk, hogy árt a világnak.

Mindannyian megtapasztaltuk
a döntéseink következményeit

az elmúlt nyolc hónapban.

Tisztességesen bánni a természettel

és a környezetbarát, hulladékmentes
szokásokra figyelni

már nem csak egy lehetőség.

És ki ismerné ennek a legfontosabb
elemeit jobban, mint az őseink,

akik a média és technológia nélkül,

csak saját bölcsességükre hallgatva éltek.

Mongolként

azt hallva nőttem fel,

hogy a fejlődő országok alsóbbrendűek,

és ezt nagyon magamra vettem.

De ma már tisztán kimondhatom,

hogy nem látom hátrányos helyzetűnek
a fejlődő országokat.

Pont ellenkezőleg,

olyan országokat látok, amelyeknek
a legnagyobb lehetőségük van arra,

hogy jót tegyenek és jól.

Olyan országok ezek, amelyek képesek
meghatározni a fejlődésük irányát,

és amelyeknek előnyük van egy jobb
és biztonságosabb környezet kiépítésére

mindenki számára.

Ami évezredek óta bevált az őseinknek,

beválhat nekünk most

és a jövőben is,

ha a legfrissebb újításokkal
társítjuk ezeket.

Végül is, mind vendégek
vagyunk csupán ezen a földön,

hát bánjunk tisztességesen
a földdel és egymással,

ahogy azt az ősi mongol nomádok is tették.

Köszönöm.