A mindennapi hangok váratlan szépsége

A madarak énekén, a kifejező nyelv dallamosságán, egy fedő zörgésén keresztül az énekes és dalszerző Meklit Hadero bemutatja, hogy a mindennapi zajokban és még a csendben is, zene rejlik. "A világ telítve van zenével, mindenütt körbevesz minket a zene." -- mondja.

Mint énekest és dalszerzőt

gyakran megkérdeznek,mi volt rám hatással,
vagy ahogy szívesen hívom,

a hangi eredetemről.

A kézenfekvő válasz lenne,

hogy a jazz, a hiphop,
amivel együtt nőttem fel,

etióp őseim öröksége,

vagy gyerekkorom rádiós popzenéje
az 1980-as években.

De ezen túl van egy másik kérdés:

Hogyan befolyásolják a minden nap
hallott hangok a zenét, amit alkotunk?

Hiszek abban, hogy a mindennapi
hangok és zajok

a legmeglepőbb módon adhatnak
ihletet a dalszerzéshez.

Szeretném körbejárni ezt a gondolatot
kicsit alaposabban,

ezért három dologról fogok beszélni:

a természetről, a nyelvről
és a csendről --

vagy inkább az igazi csend
lehetetlenségéről.

Remélem, hogy ezen keresztül

meg tudok mutatni
egy zenével telített világot,

amelynek kialakításában mindannyian
aktívan részt veszünk,

akár tudunk róla, akár nem.

A természettel kezdem, de előtte

hallgassuk meg ezt a rövid részletet,
ahogy egy operaénekes beénekel.

Íme!

(Éneklés)

(Éneklés vége)

Nem gyönyörű?

Mindenkit átejtettem!

Ez ugyanis nem egy beéneklő
operaénekes hangja volt.

Egy madár hangját hallottuk,

olyan sebességre lelassítva,

hogy tévesen emberi hangnak
véljük hallani.

A részlet Szőke Péter 1987-es magyar
lemezéről származik,

amely „ Az ismeretlen madárzene ”
címmel jelent meg.

A szerző számos madár hangját felvette,
majd lelassítva visszajátszotta,

hogy fölfedje, mit rejtenek a hangok.

Hallgassuk meg a felvételt
eredeti sebességgel.

(Egy madár énekel)

Most hallgassuk meg mindkettőt együtt,

hogy érzékelhessük a kontrasztot.

(Madár éneke lelassítva,majd
eredeti sebességgel)

(Ének vége)

Hihetetlen!

Talán az operaéneklés technikáját is
a madarak éneke ihlette.

Az emberek ösztönösen is zenei
tanítómesterükként tekintenek a madarakra.

Etiópiában a madarakat a zene történetének

kihagyhatatlan szereplőiként
tartják számon.

A történet szerint

1500 évvel ezelőtt született egy fiú
az Akszúmi Királyságban,

az ókor egy fontos
kereskedelmi központjában.

Yarednek hívták.

Amikor Yared hétéves lett,
meghalt az apja,

és az anyja egy nagybátyjához küldte,

aki az Etióp Ortodox Egyház,

a világ egyik legősibb
egyházának papja volt.

Itt hagyományosan hatalmas
mennyiségű tudást kell elsajátítani

és rengeteget tanulni, így
Yarednek is tanulnia és tanulnia kellett.

Egy nap éppen egy fa alatt tanult,

amikor három madár repült oda hozzá.

A madarak egyenként a tanítóivá váltak,

és zenét tanítottak neki,
pontosabban skálákat.

Yared, a későbbi Szent Yared,

ezekre a skálákra alapozva írta meg
ötkötetes ének és himnuszgyűjteményét,

istentiszteleti és ünnepi alkalmakra.

Ezekre a skálákra építve alkotott egy

eredeti kottázási rendszert.

A skálák a ma kiñit-nek nevezett

egyedi, ötfokú, pentaton
modális hangrendszerré fejlődtek,

amely ma is él és virul
és fejlődik Etiópiában.

Nagyon szeretem ezt a történetet,
mert több szinten is igaz.

Szent Yared egy valódi
történelmi személy volt;

a természeti világ pedig
a zenei tanítómesterünk lehet.

Erre számtalan példa van:

a pigmeusok Kongóban hangszereiket
a környékbeli erdőkben élő madarak

énekének hangmagasságához hangolják.

A zenész és természetes hangképekkel
foglalkozó szakértő, Bernie Krause leírja,

hogy egészséges környezetben
az állatok és a rovarok

alacsony, közepes és magas
frekvenciájú hangsávokat foglalják el,

ugyanúgy, mint egy szimfóniában.

Az erdő hangjai és a madarak éneke
számtalan darabot ihletett.

Igen, a természet kulturális
tanítónk is lehet.

Most térjünk át a nyelv
egyedülállóan emberi világára.

Különböző mértékben minden nyelv
kommunikál a hangmagasság segítségével is,

legyen szó a kínai mandarinról,

ahol egy fonetikusan azonos szótagnak
a hanglejtés megváltoztatása

teljesen más jelentést ad,

vagy az angolról,

ahol az emelkedő hanglejtés
a mondat végén...

(Emelkedő hanglejtéssel) kérdést jelent?

(Nevetés)

Etióp - amerikai nőként

amhara nyelven,
az amhariña-n nőttem fel.

Ez volt az első nyelvem, a szüleim nyelve,

egyben Etiópia egyik legnagyobb nyelve.

Ezer oka van, amiért beleszerettem
ebbe a nyelvbe:

költői mélysége, sikamlós kétértelműségei,

ahogy megmutatja a nyilvánvalót
és a rejtettet, humora,

az élet bölcsességét és véletlenszerűségét
felvillantó közmondásai.

Nem is beszélve zeneiségéről
és dallamosságáról.

Ez a legtisztábban az általam csak

kifejező nyelvnek nevezett jelenségben
testesül meg.

A nyelv, amellyel nyomatékosítunk
vagy kiemelünk valamit,

amely a meglepetésből születik.

Vegyük például az „indey” szót.

Ha most vannak etiópok
a közönség soraiban,

valószínűleg magukban nevetgélnek,

mert a szó valami ilyesmit jelent „Nem!”

vagy „Hogy tehette? ”,
„Nem, nem ő volt.”

a helyzettől függően.

Amikor gyerek voltam,
ez volt a kedvenc szavam,

azt hiszem azért, mert van egy lejtése,

dallama.

Szinte látni lehet a formáját,
ahogy kiröppen valaki szájából.

„Indey”-- először ereszkedik,
aztán megint emelkedik.

Ha zenészként és zeneszerzőként
meghallom ezt a szót,

valami ilyesmi suhan át a fejemen:

(Zene és éneklés: „Indey”)

(Zene vége)

Vagy vegyük például ezt a mondatot:
„ Ez igaz.” vagy „Helyes.”

„Lickih nehu ... Lickih nehu."

Ez egy megerősítés, egyetértés.

„Lickih nehu."

Ha ezt a mondatot hallom,

valami ilyesmi jut eszembe:

(Zene és éneklés „Lickih nehu")

(Zene vége)

Mindkét esetben alapul vettem a dallamot,

a szavak és mondatok hangzását,

és zenei egységekké alakítottam,
hogy e rövid kompozíciókban használjam.

Szeretek basszust írni,

úgyhogy mindegyikből basszus lett.

Ez Jason Moran és mások
munkájára alapozódik,

akik alaposan ismerik
a zenét és a nyelvet,

de bennem már gyerekkoromban felmerült,

mennyire dallamosan hangzott

a szüleim beszéde, amikor egymáshoz
vagy hozzánk szóltak.

Tőlük és az amhariña nyelvből
tanultam meg,

hogy eláraszt minket a zene

minden szóval és mondattal,
amit kimondunk,

és minden szóval és mondattal,
amit hallunk.

Talán kihallják a szavaimból is,
ahogy beszélek.

Végül nézzük az Egyesült Államokat
az 1950-es években,

és a XX. századi avantgárd zene
legnagyobb hatású művét

John Cage „4:33" című darabját,

amelyet tetszőleges hangszerre
vagy hangszerösszeállításra írt.

A zenész vagy a zenészek
bejönnek a pódiumra

egy stopperrel, és kinyitják a kottát,

amelyet egyébként megvett
a Modern Művészetek Múzeuma,

szóval ezt a bizonyos kottát.

De ebben a kottában
egyetlen hangjegy sincs,

és a zenészek egyetlen hangot
sem játszanak

négy perc, harminchárom másodpercig.

Egyszerre dühítő és elragadó módon

Cage megmutatja, hogy ha nincs húr,

amelyet megpendítenek,
zongorabillentyű, amelyet leütnek,

akkor is van zene,
a zene akkor is van,

mégis ott van a zene .

Mi ez a zene?

Az tüsszentés volt ott hátul.

(Nevetés)

A mindennapi zajok, amelyek
a közönségtől származnak:

ahogy köhögnek, sóhajtanak,sugdosnak,
sugdolóznak, tüsszentenek,

a terem, a parketta fája és a falak

nyikorogása,recsegése,
ahogy tágulnak és összemennek

a meleg és hideg hatására,

kiegészítve a vezetékek zörejével.

Akármennyire ellentmondásos
volt és maradt,

Cage szerint nem létezik valódi csend.

Még a legcsendesebb környezetben is
halljuk és érezzük

saját szívverésünk hangját.

A világ át van itatva zenével,

a zene mindenütt körülvesz minket.

Számomra is elérkezett a -- mondjuk így --
John Cage remix pillanata,

amikor néhány hónappal ezelőtt

a konyhában lencsét főztem a tűzhelyen.

Késő éjszaka volt,
meg kellett keverni a lencsét,

ezért felemeltem a fedőt a lábasról,

és letettem magam mellé a konyhapultra.

A fedő elkezdett ide-oda görögni,

ilyen hangot produkálva.

(Fém fedő hangja,
ahogy a pultnak ütközik.)

(Csörömpölés vége)

Megdermedtem,
és bevillant, hogy

eszméletlenül klassz hangja
van ennek a fedőnek.

Szóval amikor a lencse megfőtt
és megettük,

kirobogtam az udvari stúdiómba,

és ezt hoztam össze.

(Éneklés, zene, belekomponálva
a fedő zörgése)

(Zene vége)

John Cage nem írta elő a zenészeknek,

hogy a hétköznapi zajokból és hangokból
merítsék zenéjük alapanyagát.

A maga részéről annyit állított,

hogy teremtő zenei környezetünk van,

amely bőséges és termékeny,

és amelyben már benne élünk.

A zenész, zenekutató, sebész és
hallásspecialista Charles Limb,

aki a Johns Hopkins Egyetem professzora,

a zene-- és agykutatással foglalkozik.

Van egy elmélete,

mely szerint lehetséges, elképzelhető,

hogy az emberi hallórendszer
tulajdonképpen a zene miatt fejlődött ki,

annyival összetettebb annál,mint ami
csak a nyelvi megértéshez szükséges.

Ha ez igaz,

ez azt jelenti, hogy mindannyian
a zenére vagyunk huzalozva.

Bárhol meg tudjuk találni,

és nem egy zenei sivatagban élünk

ahonnét csak rövid időre
tudunk visszahúzódni egy oázisba

-- és ez csodálatos.

Hozzátehetünk az előadáshoz,
de az már folyik.

Ez nem azt jelenti,
hogy ne tanuljunk zenét.

Tanuljunk zenét, fedezzük fel saját zenei
származásunkat és leljünk ebben örömet.

De van egy olyan ősi zene,
amely mindannyiunké.

Szóval ha legközelebb ütőhangszeres
ihletre vágytok,

nem kell mást tenni, mint fülelni,
ahogy az autógumink átgördül

egy szokatlan útburkolaton az autópályán,

vagy a tűzhely jobb felső csapjára,

ahogy furi módon kattan,

mielőtt meggyullad.

Ha egy dallamot keresünk,

itt a a madarak hajnali
vagy alkonyati füttykoncertje,

vagy a kifejező nyelv
természetes dallamossága.

Hallgatók és a zenészek is vagyunk,

elfogadjuk a darabokat,

amiket kapunk.

És alkotunk, komponálunk, csináljuk,

megértve, hogy a természet,
a nyelv vagy zajok és hangok esetében

az ihlet kimeríthetetlen,

ha odafigyelünk.

Köszönöm.

(Taps)