Utazások oda, ahová senki más nem menne | Leonyid Paskovszkij | TEDxSadovoeRing

Ha szívből meg tudjuk érteni a többi ember szavát, jó úton járunk afelé, hogy előítéletek nélkül tudjunk közelíteni bárkihez.

Így véli legalábbis Leonyid Paskovszkij minszki újságíró és a „Хочу домой” (Haza akarok menni!) című, utazásokról szóló videóblog szerzője, aki beszámol a világ legveszélyesebbnek tartott helyein szerzett „élményeiről”.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Képzeljék el, hogy hatalmas
folyó partján állnak!

Perzselőn süt a nap,

a vízparton óriási máglya ég,

a máglyán pedig egy emberi test fekszik.

Tucatnyian gyűltek a máglya köré,
hogy elkísérjék az elhunytat utolsó útján.

Mellettük egy meztelen férfi
a koszos vízben ruháit mossa.

De senki sem kergeti el a férfit,
még csak figyelmet sem fordít rá senki,

noha a gyászmenetből senki sem ismeri.

Ez India.

Vagy képzeljenek el

egy kétéves kislányt.

Egy napon a szülei fiúruhákba kezdik
öltöztetni, fiúnéven kezdik szólítani,

és innentől fiús játékokat
hoznak neki a rokonok is.

A kislány hétévesen már kinn focizik,

néha verekszik, fiúnadrágot
és fiús inget hord,

és a környéken mindenki
élénk, csintalan kisfiúként ismeri.

Aztán tizenkét éves korában
az anyja újra lányruhát hoz neki,

közli, hogy mától újra
női néven fogják hívni,

hogy többé nem járhat ki
úgy az utcára, mint eddig,

hogy nem csinálhat olyan dolgokat,
amilyeneket eddig csinált,

és hogy készüljön fel, mert hamarosan
találnak neki vőlegényt.

Ez Pakisztán.

Vagy, ami egészen hihetetlen:

diplomás egykori állami
hivatalnokot képzeljenek el,

most viszont erdőben él
más diplomásokkal.

Kunyhóban laknak, zöldséget termesztenek,
és minden nap lelkesen imádkoznak.

Méghozzá Etiópia néhai császárához.

Várják, hogy visszatérjen a Földre

repülő csészealjakból álló seregével,

és porrá égesse azokat,
akik bőrük alatt viselik az ördög jelét,

egy kis csipet,

melynek segítségével mindenkit
irányít a világkormány.

Ez Jamaica.

Biztos, hogy most sokan
a halántékukat kocogtatják,

vagy legalábbis érzik, hogy valami nagyon
nem stimmel ezekkel a történetekkel.

Pedig mindet a valóság szülte.

Saját szememmel láttam efféle sztorikat,
és ezek csak a jéghegy csúcsa.

Gyűjtöm az ilyen történeteket.

Sokat utazom,

hogy megismerjem az emberi
viselkedés legkülönbözőbb formáit.

Saját videoblogot is indítottam

„Haza akarok menni!” címmel.

Tudom, furcsa cím ez egy
utazásokról szóló sorozatnak,

de amikor...

amikor valakit katonák vezetnek szögesdrót
felé valahol a pakisztáni sivatagban,

vagy éppen feldühödött tömeg elől
menekül Haiti egy nyomornegyedében,

akkor az egyetlen, ami eszébe jut:

a „haza akarok menni!”

Haza az ismert, kényelmes világba,
haza a biztonságba.

Mert sok ijesztő dolgot látni
egy-egy utazás során.

Találkozni a valósággal,

a kőkemény és kegyetlen valósággal,

egy idegen föld valóságával

önmagában is ijesztő.

Olyan, mintha párhuzamos
univerzumba kerülnénk.

Mit tehetünk hát?

Hogyan lehet megérteni
és elfogadni e párhuzamos világokat,

melyekből, mint megtudtam, számtalan van,
és nem is olyan messze az otthonunktól?

Ez nehéz kérdés;
és éppen erre keresem a választ.

Említettem, hogy az utazások ijesztőek.

Néha annyira ijesztőek, hogy
ki sem merem tenni a lábam a szobából.

Amikor Haiti utcáin sétáltam,

minden harmadik járókelő
erőszakos hangon utánam kiabált:

"Hé te! Te fehér!”

Maga az utca pedig így néz ki.

Mintha fél perce
jött volna el a világvége.

Az odaút előtt megismerkedtem egy
barbadosival, aki azt mondta,

hogy ha órával a karján
sétál az ember Haiti utcáin,

akkor biztosan lelopják róla az órát.

De nem cibálják le az ember karjáról,

inkább macsétével a karjával
együtt levágják az emberről.

Illetve az ember karját vágják le órástól.

Önök mit tudnak Haitiről?

Erre a kérdésre egyesek azt felelik,

hogy borzasztó földrengés
volt ott néhány éve,

mely több százezer emberéletet követelt.

És ennyi.

A világ elfeledte Haitit.

Néhány segélyszervezeti segítőt
leszámítva mindenki elkerüli,

és a természeti katasztrófákon
kívül semmilyen aktuális információt

nem találni róla.

Fehér folt lett a mai utazók térképén.

Amikor ott jártam,

amikor napokig nem mertem

kimenni a szobából,

egyszer csak ráébredtem arra,
hogy a félelmem a tudatlanságomból ered,

semmi másból.

Ez teljesen normális:
félünk az ismeretlentől.

De a félelem erőszakot szül.

Az erőszak pedig gyűlöletet.

Az utazásaim során

világosan megértettem,
hogy bolygónk színültig,

csurig van telve az ilyen gyűlölettel.

Egyszer vendégségeskedtem néhány napig
egy örmény családnál Hegyi-Karabahban.

Megbontottak egy üveg eperpálinkát,
megterítettek, hosszasan elbeszélgettünk.

Elmesélték, hogyan vészelték át
az 1988-as sumqayıti pogromot.

Azerbajdzsánban akkor
még sok örmény élt,

és a pogrom miatt nagyon
furcsa dolog történt:

a lépcsőházban néhány szomszéd,

azeriek,

ennek az örmény családnak
a rosszakaróivá lettek,

míg a többi szomszéd,

szintén azeriek,

otthonaikban ágy alatt rejtegették őket,

hogy az elsők nehogy rájuk találjanak,
és végezzenek velük.

Hogy lehet az, hogy olyan emberek,
akik egymás mellett éltek évekig,

hirtelen ennyire eltérő
álláspontot foglaltak el?

Nagyon egyszerűen:

egyes szomszédjaival az örmény család
szoros kapcsolatot ápolt,

míg másokkal megmaradtak
a köszönés szintjén.

Könnyű kitalálni, kik lettek a család
rosszakarói, és kik bújtatták őket.

Efféle eset nagyon gyakran
játszódik le a világban,

ennél sokkal nagyobb méretekben.

Bármerre is jártam,
a helyiek mindig meséltek arról,

mennyire utálják a szomszédos népeket,
mennyire félnek tőlük.

Az ukrán utálja az oroszt,

a dominikai a haitit,

az iráni az irakit,

és folytathatnám a végtelenségig.

„Jaj! Beludzsisztánba utazol?

De hát ott barbárok élnek, terroristák!”

Ezt egy iráni srác mondta,

amikor megtudta, hogy Beludzsisztánba,
Pakisztán egy tartományába készülök.

Visszakérdeztem: „Beszéltél te
már valaha beludzsokkal?”

„Nem, minek?”

Ebből és ehhez hasonló esetekből
nagyon fontos dologra jöttem rá:

mindannyian információs
rezervátumokban élünk.

A világon már mindenhol,

még Haitin is,

ahol se vízvezeték, se biztos áramellátás
nincs, ahol az emberek éheznek,

még ott is van internet, és vele
korlátlan hozzáférés információkhoz.

Még ott is.

Ennek ellenére semmit sem tudunk
a bolygó másik részein élő emberekről.

Ez nem függ sem a vagyoni helyzettől,
sem pedig a végzettségtől.

Ami még rosszabb: a szomszédos népekről
valószínűtlenül keveset tudunk.

Emiatt mindenfélét kigondolunk róluk,

előítélek alakulnak ki,

és az eredmény: gyűlölet születik.

Bizonyára tudják,

hogy Donald Trump falat készül húzni
az USA és Mexikó közé,

de azt csak kevesen, hogy már 1993-ban
elkezdték megépíteni a falat,

és a kérdéses határ harmadán már áll.

Nem is igazán falról van szó,
hanem több méter magas kerítésről,

melynek tartóoszlopai közt
hatalmas hézagok vannak.

Arizona államban álltam a kerítésnél,

illegálisan átnyúltam Mexikó területére,

vásároltam a túloldalról harapnivalót,

és illegálisan beemeltem
az USA területére.

A réseken át mexikóiakkal beszélgettem.

Kérdezősködtem munkáról, családról,
egyéb hétköznapi témákról,

és arra gondoltam,

hogy mindannyiunknak érdemes
lenne néha ilyesmivel foglalkozni:

információs rezervátumunk határán

találkozni a szomszédainkkal,

és beszédbe elegyedni
velük a hétköznapi életről.

Az internetnek hála, ehhez már
el sem kell mennünk otthonról.

Mikor Ukrajnába utazom,
mindig közel ugyanaz játszódik le:

a helyiek meghallva, hogy oroszul
beszélek, orosznak gondolnak,

és nagyon barátságtalanul, sőt,
durván kezdenek beszélni hozzám.

Én pedig azonnal közlöm:
„belarusz vagyok, szóval nyugi.”

Egyből megváltozik minden:

úgy fogadnak, mint édestestvérüket,
még meg is ölelgetnek.

De mi történt ez alatt a pillanat alatt?

Hisz én ugyanaz az ember maradtam...

Szokásunkká vált, hogy külsőségek
alapján osztályozzuk az embereket.

Talán egyszerűbb megértenünk
és rendszereznünk a világot,

ha mindenkit egyből besorolunk
a "mieink" vagy az "idegenek" közé:

pl. „a muszlimok veszélyesek
de a buddhisták nem".

Egyből tudjuk, kivel állunk szemben.

Én viszont nem így gondoltam,

amikor kelet-tibeti buddhista szerzetesek

minden ok nélkül elkezdtek megkövezni.

Más szerzetesek ököllel támadtak rám,
pénzt követelve az autóstopért.

Nyilvánvaló,

hogy a „minden buddhista
kedves”

éppen annyira nevetséges és ostoba,
mint a „minden szőke nő hülye”.

Mégis efféle abszurd
és logikátlan elv alapján

ítélünk meg ismeretlen embereket.

Meglehet, hogy érthetetlen
vagy nem tetszik a pakisztáni kultúra,

de ez nem jelentheti azt,
hogy a pakisztániak ellenszenvesek.

Pláne, ha nem ismerünk egyet sem.

Egyszer levideóztam egy pakisztáni diákot

imádkozás közben.

Miután befejezte az imát,

rögtön arról kezdett beszélni,

hogy melyik a kedvenc pornóoldala.

Elképesztően érdekes volt ezt végignézni:

az egyik pillanatban még egy
muszlim állt előttem,

a másikban meg már egy hétköznapi srác.

Pármondatos beszélgetés elég ahhoz,
hogy a változást észrevegyük.

Mindegy, mennyit olvasunk más kultúrákról,

mindegy, hány filmet nézünk meg róluk,

mindegy, mennyire mélyülünk el bennük,

nem lesz olyan szintű érzelmi
belelátásunk, mint a beszélgetéstől.

Amikor nem logikával értékelünk másokat,
hanem érezzük őket,

akkor annyit tudunk csak mondani:

„annyira értelek téged, haver”.

Az teszi az egészet varázslatossá,
hogy ez az érzés

bolygónk bármely részén,

bárkivel megtapasztalható.

Panama őserdeiben,

ahol a nők félmeztelenül járnak,
és a házaknak nincsenek falaik,

helyiekkel arról beszélgettem,
milyen a tetoválásdivat nálunk és náluk.

Gyönyörűen kidíszítik magukat!

Egyszer csak megéreztem ezt
az ember-ember közötti kontaktust.

Vagy amikor a jamaicai Kingston gettójában
azt vitattam meg egy szabadult elítélttel,

hogyan készül a legjobb káposztás süti.

Akkor is éreztem ezt
a kultúrák feletti kontaktust.

És a haitiek, akiktől halálosan féltem...

Megismerkedtem egy gengszterbandával

a szörnyű gettó legmélyén,

a nyomornegyedben.

Ötpercnyi beszélgetés alatt kiderült,
hogy szeretik a sült csirkét,

Rihannát hallgatnak,

idegesek, ha nem kapnak elég lájkot,

és hogy őszintén hisznek
a zombik létezésében.

Halálosan félnek a vudu papoktól.

De kiderült,

hogy amíg nem politikáról,

nem vallásról,

nem a saját meggyőződésünkről
csevegünk velük,

addig semmi okunk rá, hogy féljünk tőlük,

vagy hogy utáljuk őket,

mert ők is pont olyanok, mint mi.

Valahogy úgy alakult,
hogy a videók a blogomban

egyáltalán nem utazásról szólnak,

sokkal inkább a helyiekkel való
beszélgetésekből épülnek fel.

Valószínűleg azért,

mert szerintem ez a legjobb fegyver
az ismeretlentől való félelem ellen.

A legfontosabb felfedezésem,

hogy az alapvető emberi értékeket tekintve

minden ember gyakorlatilag ugyanolyan.

Bármely kultúrában,
bármely körülmények közt éljünk is,

mindenki ugyanúgy szeret nevetni,

finomakat enni,

zenét hallgatni,

jól kinézni,

és szeretve lenni, mint bárki más.
Nem szeretjük a magányt.

Létezik ez az univerzális nyelv,

melyben elmosódnak
a különbségek és a határok.

Az élet nyelve,

a hétköznapi nehézségek
és érdeklődések nyelve.

Csak le kell szaggatni az emberekről
a vallási és nemzetiségi címkéket,

és máris közvetlenebbé, érthetőbbé
válik számunkra mindenki.

Nem teljesen értettem meg mindent,
amit az utazásaim során láttam,

de megtanultam normának
venni az érthetetlenséget.

Pontosabban, rájöttem arra,
hogy normák nem is léteznek.

Igen, vannak jó és rossz emberek,

de nincsenek jó és rossz kultúrák,

sem pedig helyes és helytelen életmód.

Eltérő van csak.

Amint erre rájöttem,
könnyebb lett az életem,

mert belső feszültségtől szabadultam meg:

megítélés nélkül nincs konfliktus.

Persze, továbbra is megítélem,

hogy ki rokonszenves nekem, és ki nem.

De egy adott embert a tulajdonságai

és tettei alapján ítélek meg.

Szilárd meggyőződésem,

hogy a globális gyűlölet legyőzéséhez,

és akár hatalmas konfliktusok
megszüntetéséhez

elég megtanulnunk
emberi hangon szólni egymáshoz.

Ne emelkedett, érzékelhetetlen
témákról beszéljünk,

hanem az életünkről,

ami nyugtalanító nap mint nap,

és persze családunkról,
a szerelemről, álmainkról.

Nagyon boldog lennék,

ha mindenki szóba állna olyanokkal,

akiket valami miatt nem kedvel:

egyszerűen az életről beszélgetnének.

Biztos vagyok benne, hogy pár perc alatt

a kapcsolatuk örökre megváltozik.

Köszönöm.

(Taps)