Kabuki: Színpadi művészet a hétköznapi embereknek - Amanda Mattes

Itt tekintheted meg a teljes leckét: http://ed.ted.com/lessons/kabuki-the-people-s-dramatic-art-amanda-mattes

Japán tánc- és színpadi művészete, a kabuki a „kabuku” szóból ered, ami „szokatlan” -t jelent. Kiotó utcáin jelent meg először, a 17-ik században.
A kabuki a közembereknek szóló dramatikus művészet, amelyben a maszkok helyett a smink és az arckifejezések játszanak fontos szerepet. A kabuki poénos szemszögből megközelítve mutatja be hétköznapi szituációkat. Amanda Mattes nyomon követi a kabuki fejlődését, valamint helyét Japán gazdag kultúrális örökségei közt.

A tradícionális japán kultúra
számos részét,

mint például a konyháját

és a harcművészetét

világszerte ismerik.

A kabuki klasszikus színházi előadás,

ami lehet, hogy a nyugatiak számára
kevésbé érthető,

de 400 éven keresztül

egészen napjainkig sikerült fenntartania
befolyását és népszerűségét.

Maga a kabuki szó

a japán kabuku igéből származik,

ami azt jelenti,
hogy kilóg a sorból, szokatlan.

Eredete a 17-ik századi
Kiotóra nyúlik vissza,

ahol egy szentélyben dolgozó,
Izumo no Okuni nevű nő

a város Kamo nevű kiszáradt
folyómedrét használta színpadként,

hogy előadhassa nem mindennapi
táncát a járókelőknek,

akik a buddhista imádságok
merész kifigurázását

szórakoztatónak és elbűvölőnek találták.

Ezután más társulatok is kezdtek előadni

ugyanebben a stílusban,

így a kabuki történelmet írt,

mint Japán első olyan
dramatikus előadási formája,

ami a köznépnek szól.

Azzal, hogy a sminkre,
avagy a „keshou”-ra,

és arckifejezésekre alapul
maszkok helyett,

illetve, hogy történelmi eseményekre

és a mindennapi életre fókuszál
a népmesék helyett,

a kabuki elkülönül

a felsőbb rétegnek szóló
táncos színházi formától,

avagy a nó-tól,

és kivételes kritikáját adja

az Edo-korszak társadalmának.

Eleinte a táncot kizárólag nők adták elő,

ezt „onna-kabuki”-nak nevezték.

Nem sokkal később ez
csoportos előadássá fejlődött,

és a teaházak rendszeres műsorává vált,

amely az összes társadalmi rétegből
vonzott látogatókat.

Ekkor már az onna-kabuki előadások
gyakran váltak erkölcstelenné,

mivel a gésák

énekes és táncos tudásuk
bemutatása mellett

testükre is kezdték felhívnia a figyelmét
potenciális klienseiknek.

A konzervatív Tokugava sógunátus

1629-ben betiltotta,

ami a „wakashu-kabuki” megjelenéséhez
vezetett,

amely fiatal fiúkat szerepeltetett.

Amikor hasonló okok miatt
ezt is betiltották,

ezt leváltotta a „yaro-kabuki”,

amelyben férfiak szerepeltek,

akik aprólékosan kidolgozott jelmezeket
és sminket viseltek

amikor női szerepeket,

avagy „onnagata” -t kellett eljátszanak.

A kormány kísérletei
a kabuki szabályozására

nem értek véget a nemre

és korra vonatkozó tiltásoknál.

A Tokugavák katonai kormányzatát,

vagyis a Bakufut,

konfuciánus elvek vezérelték,

és gyakran tett előírásokat

a jelmezek anyagára,

a színpadi fegyverkellékekre,

és a darab témájára vonatkozóan.

Ugyanakkor

a bunraku, a bábművészeti színház

e sajátos, igényes formája

szoros kapcsolatba került a kabukival,
és nagy hatással volt rá.

Ennek a befolyásnak köszönhetően

az egykori spontán,
egyfelvonásos táncelőadás

kidolgozott, ötfelvonásos
előadássá fejlődött,

amely gyakran épült
konfuciánus filozófiai alapokra.

1868 előtt, mielőtt a Tokugava-sógunátus
elbukott volona,

és restaurálták
a Meiji császári hatalmat,

Japán más országoktól elzárkózva,

azaz „sakoku” - ban élt.

Így a kabuki fejlődését

nagyrészt belföldi befolyások formálták.

De még e korszak előtt

európai művészek,
mint például Claude Monet,

kezdtek érdeklődni

és ihletet meríteni a japán művészetből,

például fanyomataikból,

valamint színházi előadásaikból.

1868 után mások, például Vincent van Gogh

vagy a zeneszerző Claude Debussy

kezdtek kabuki-elemeket
használni a műveikben.

Ugyanakkor maga a kabuki

nagyon sok változtatáson,
kísérletezgetésen ment át,

hogy megfeleljen
a modern kor elvárásainak.

Más tradicionális művészi
formákhoz hasonlóan

a kabuki népszerűsége hanyatlásnak indult

a II. világháború kitörésekor.

De az olyan művészek újításai,

mint Tetsuji Takechi

rövidesen újjáélesztették.

A kabuki

népszerű szórakoztatási formává vált

a Japánban állomásozó
amerikai seregek számára,

annak ellenére, hogy kezdetben
az Egyesült Államok

tiltotta őket a japán tradícióktól.

A kabuki a mai napig működik,

mint Japán gazdag kulturális örökségének
szerves része,

kiterjesztve befolyását a színpadon kívül

a televízióra,

a mozifilmekre,

és az animékra.

Ennek az Okuni által bevezetett
művészeti formának

továbbra is sikerül elbűvőlnie közönségét

a színészek profi sminkjével,

extravagáns és finoman hímzett
jelmezeivel,

valamint a színpadi történeteinek

félreérthetetlen melodrámájával.