Eve Ensler: És akkor hirtelen a testem...

Eve Ensler, a költő, író, aktivista a fejében élt. Ebben az erőteljes TEDWomen beszédben arról mesél, hogy ezidáig külön élt a testétől -- és hogy két sokkoló esemény hogyan segített neki abban, hogy össze tudjon kapcsolódni a valósággal, az emberi létezés fizikális aspektusával.

Hosszú időn át

voltam én és a testem.

Az én történetekből,

vágyakból, törekvésekből

és jövőre vonatkozó kívánságokból tevődött össze.

Az én próbált

nem az erőszakos múltam eredményeképpen élni,

ám a testem és az énem

eddigre bekövetkezett különválása

egy elég jelentőségteljes következmény lett.

Az énem próbált valakivé, valamivé válni.

Az én csak a törekvés által létezett!

A testem pedig sokszor útjában állt.

Az énem egy sodródó fej volt.

Éveken át gyakorlatilag csak kalapot viseltem.

Gyakorlatilag ez volt az, ami a fejemet a helyén tartotta.

Tulajdonképpen ezáltal lokalizáltam magam.

Aggódtam amiatt, hogy ha leveszem a kalapomat,

eltűnök!

Volt egy terapeutám, aki egyszer azt mondta nekem, hogy

"Eve, már két éve jársz hozzám,

és hogy őszinte legyek, sose tűnt fel nekem, hogy tested is volna!"

Mindez idő alatt a városban éltem,

mert, hogy őszinte legyek,

féltem a fáktól.

Sosem volt gyermekem,

mivelhogy nem a fej az, ami szül.

A babák nem éppen a szájon keresztül bukkannak elő.

Mivel a testemnek nem volt referenciapontja,

elkezdtem más nőket kérdezni az ő testükről --

különös tekintettel a vagináikra,

mert azt gondoltam, hogy a vagina egy fontos dolog.

Ez vezetett a Vagina monológok megírásához,

és oda, hogy megszállottan és szüntelenül

a vaginákról beszéltem, ahol csak tudtam.

Rengeteg ismeretlen előtt tettem ezt persze.

Aztán egy nap a színpadon,

gyakorlatilag "beléptem a vaginámba".

Eksztatikus élmény volt!

Megijesztett, feltöltött,

s onnantól fogva űzött emberré váltam,

akit a vaginája hajt!

Elkezdtem a testemre egy "dologként" tekinteni,

egy olyan dologként, ami képes gyorsan mozogni,

ami képes más dolgokat megvalósítani,

sok dolgot, akár egyszerre is.

Elkezdtem a testemre úgy tekinteni, mint valami iPad-re vagy kocsira.

Amit képes vagyok irányítani és követelhetek tőle dolgokat.

Nem volt korlát. Legyőzhetetlen volt.

Ott volt, hogy legyőzzem és uralkodjak rajta, ahogy magán a Földön is tesszük!

Nem törődtem vele;

azt nem, hanem szerveztem és irányítottam őt.

Türelmem sem volt iránta;

formát adtam neki.

Önző voltam vele.

Többet vettem el, mint amennyit felkínált volna.

Ha fáradt voltam, több kávét ittam.

Ha féltem, még veszélyesebb helyekre mentem.

Persze, persze, voltak pillanatok, amikor hálás voltam neki,

mint ahogy egy erőszakos szülőnek is

lehetnek olyan pillanatai, amikor kedves tud lenni.

Az apám például nagyon kedves volt velem

a 16. szülinapomon.

Hallottam embereket arról sutymorogni néha,

hogy szeretnem kéne a testemet,

úgyhogy ezt is megtanultam.

Vegetárius lettem, nem ittam alkoholt, nem cigiztem.

De mindez csak egy kifinomultabb módja volt annak,

hogy a testemet manipuláljam --

egy további leválás,

mintha az autópályán akarnánk zöldségeskertet létrehozni.

Amiatt, hogy annyit beszéltem a vaginámról,

sok más nő is elkezdett beszélni a sajátjáról --

elmesélték a saját történeteiket a saját testükről.

Valójában ezek a történetek késztettek arra, hogy körbejárjam a világot,

és több, mint 60 országban jártam.

Többezer történetet halottam.

És el kell, hogy mondjam Önöknek, hogy mindig bekövetkezett az a pillanat,

amikor ezek a nők megosztották velem

azt a bizonyos eseményt, ahogy a testükről leváltak --

amikor "hátrahagyták otthonaikat".

Hallottam olyan nőkről, akiket a saját ágyukban molesztáltak,

burkán át megkorbácsoltak,

otthagytak meghalni parkolókban,

savval leöntöttek a saját konyhájukban.

Némelyik nő elnémult és eltűnt.

Mások hozzám hasonlóan őrülten, gépi vezérléssel kezdtek működni.

Az utazásom felénél

betöltöttem a negyvenet, és akkor kezdtem el gyűlölni a testemet,

ami egyébként haladás volt,

hiszen legalább annyira létezővé vált a testem, hogy utálni lehessen!

Nos, a hasam -- a hasam volt az, amit különösképpen utáltam.

Bizonyítéka volt annak, hogy nem feleltem meg az elvárásoknak,

mennyire megöregedtem, és egyáltalán nem nézek ki mesésen, főleg nem tökéletesen,

de még csak az előre meghatározott, a köz által elfogadott képbe sem passzolok a formámmal!

A hasam volt a bizonyíték arra, hogy felsültem,

hogy lebuktatott, hogy tönkrement.

Az életem elkezdett arról szólni, hogy megszabaduljak tőle, mígnem teljesen ennek a megszállottja lettem!

Végül annyira túlzásba vittem,

hogy arról még darabot is írtam.

De minél többet beszéltem erről,

a testem annál inkább eltárgyiasodott és darabokra szakadt.

Szórakozássá vált számomra; egyfajta új árucikk lett belőle,

valami, amit eladok.

Aztán valahova máshova mentem.

Kimentem

oda, amiről azt hittem, ismerem.

Elutaztam a Kongói Demokratikus Köztársaságba.

És ott aztán hallottam olyan történeteket,

amelyek elhomályosítottak minden addig hallott történetet.

Olyan történeteket hallottam,

amelyek behatoltak a testembe.

Hallottam egy kislányról,

aki egyszerűen nem bírta abbahagyni a bepisilést,

annyi felnőtt katona

hatolt már belé.

Hallottam egy nyolcvanéves asszonyról,

akinek a lábait eltörték, hogy a helyéből kihúzva őket

a feje köré csavarhassák,

és úgy erőszakolhassák meg a katonák!

Sokezer ilyen történet létezik!

Sok ilyen asszonynak keletkeztek a testén --

lukak, sipolyok --

amik a háborús erőszak nyomai --

lukak a lelkük szövedékén.

Ezek a történetek mélyen behatoltak a sejtjeimbe és idegeimbe.

És őszintén szólva

nem tudtam többé aludni, 3 éven át.

Az összes történet egy sebből kezdett vérezni.

A Föld megszentségtelenítése,

az ásványi anyagok kifosztása,

a vaginák tönkretétele --

ezek többé nem különállóak voltak számomra,

sem egymástól, sem tőlem!

A milíciák hathónapos kisbabákat erőszakoltak meg

azért, hogy a messzi országoknak

hozzáférése legyen az aranyukhoz és a koltánjukhoz,

ami az iPhone-jaikhoz és számítógépeikhez kell!

A testem nemcsak munkagéppé vált,

hanem most már felelősséget is éreztem

amiatt, hogy más nők teste így roncsolódik,

ebben az őrült hajtásban, hogy még több gép készülhessen,

hogy a gépem sebességét és hatékonyságát növelni lehessen!

Majd rákos lettem --

vagyis rájöttem, hogy rákos vagyok.

Úgy ért, mint amikor egy épp szárnyrakapó madár

nekicsapódik egy ablaküvegnek!

Hirtelen lett testem,

egy olyan testem, ami

meg lett szurkálva, böködve, ki lett lyuggatva,

olyan testem, amit jó szélesen felvágtak,

amiből szerveket távolítottak el,

ás áthelyeztek, újrarendeztek és újraépítettek,

olyan, amit átvilágítottak,

és amibe csöveket dugdostak,

egy test, ami égett a kemikáliáktól.

A rák szétrobbantotta

a kapcsolódástól elválasztó falamat!

Hirtelen felfogtam, hogy a testemben zajló krízis

a világ krízise is egyben,

és nem később történt,

hanem most történik!

Hirtelen úgy láttam, hogy a saját rákom van jelen mindenütt,

a kegyetlenség rákja, a mohóság rákja,

az a rák, ami olyan emberek belsejében telepszik meg,

akik a vegyi üzemekhez közeli utcákban laknak -- és általában szegények --

a szénbányász tüdejében lévő rák,

a stressz miatti rák, hogy nem teljesítünk eleget,

az eltemetett traumák miatti rák,

a ketrecben senyvedő csirkék és szennyezett halak rákja,

a megerőszakolás következtében a nők méhében kialakult rák,

a rák, ami a nemtörődömségünk miatt mindenütt jelen van.

Új, látnoki könyvében, melynek címe:

Új Én, új világ,

Philip Shepherd, az író azt mondja, hogy:

"Ha el vagy válva a testedtől,

akkor el vagy válva a világ testétől is,

ami ilymódon úgy tűnik, mintha eltérő lenne tőled,

illetve tőled különállóként létezne,

az élő kontinuum helyett,

amelyhez valójában tartozunk!"

A rákom előtt

a világ valami egész másról szólt.

Olyan volt, mintha valami állóvízben éltem volna,

és a rák szétrobbantotta volna azokat a nagy sziklákat,

amik elválasztottak engem a nagyobb víztől, a tengertől.

Most viszont abban úszkálok!

Most, ha lefekszem a fűbe

és beledörgölöm a testemet,

imádom, hogy saras lesz a lábam és a talpam.

Ma mindennapos sétát teszek

egy Szajna parti szomorúfűzhöz,

és éhezem a zöld mezők látványára

a Bukavu melletti cserjésben.

És amikor zuhog az eső,

visongva rohangálok körbe-körbe.

Tudom, hogy minden kapcsolatban áll egymással,

és hogy az a vágás, ami végighalad a torzómon

a földrengések nyoma.

És ott vagyok a 3 millió emberrel Port-au-Prince utcáin.

És a fájdalom, ami a kemo hat napjából

a harmadik napon lángol bennem

az a tűz,

ami a világ erdeiben lángol.

Tudom, hogy a tályog,

ami az operáció után a sebem körül keletkezett,

az a 3/4 kg genny pedig

a szennyezett Mexikói-öböl,

és voltak bennem olajáztatta pelikánok

és sodródó döglött halak.

És a megfelelő gyógyszerezés nélkül belémtolt katéterek miatt

ordítanom kellett,

ahogy a Föld ordít az őt ért fúrások miatt.

A második kemom során

édesanyám is nagyon beteg lett,

úgyhogy elmentem meglátogatni.

És az összeköttetésben levés nevében,

az egyetlen dolog, amit halála előtt még kért tőlem,

az volt, hogy vigyem haza

szeretett Mexikói-öblébe.

Így hazavittük,

és imádkoztam, hogy az olaj ne mossa el a kedvenc partját

halála előtt.

És hál' Istennek, nem tette.

Csendben halhatott meg, a kedvenc helyén.

Néhány héttel később New Orleansben jártam,

és egy kedves, spirituális beállítottságú barátom

azt mondta, hogy elvégezne rajtam egy gyógyítást.

Nagyon megtisztelve éreztem magam.

Elmentem a házába, reggel volt,

és a reggeli new orleans-i nap átszűrődött a függönyökön.

A barátom előkészített egy nagy edényt,

megkérdeztem, hogy "Hát ez mi?"

Mire ő: "Ezt neked készítettem.

A virágok feldíszítik,

a méz pedig megédesíti."

Én azt kérdeztem: "De mi az a víz benne?"

És az összekapcsoltság jegyében

azt válaszolta: "Hát az a Mexikói-öböl!"

Mire én: "Hát persze."

Megérkezett a többi hölgy is,és körbeültünk,

Michaela a fejemre öntött a szentelt vízből.

Közben énekelt -- illetve az egész teste énekelt.

És a többi nő is vele együtt énekelt,

imádkoztak értem és az édesanyámért.

És ahogy a langyos Öbölvíz a fejbőrömhöz ért,

rájöttem, hogy ez a víz tartalmazza

lényünk legjavát és legrosszabb részét egyaránt.

Benne volt a mohóság és a nemtörődömség,

ami a fúrás közbeni robbanáshoz vezetett.

Benne volt az összes hazugság,

amiket előtte és utána mondtak.

Benne volt a méz, amitől édes lett,

és benne volt az olaj, amitől megbetegedett.

Benne volt a kopasz fejem,

amit már kényelmesen viseltem kalap nélkül is.

Benne volt az egész lényem,

ami elolvadt Michaela ölében.

Benne voltak az orcámon lecsorduló könnyeim,

melyeket nem lehetett különválasztani az Öböltől.

Benne volt az is, hogy végül megérkeztem a testembe.

Benne volt a bánat,

hogy ez ilyen sokáig eltartott.

Benne volt az, hogy megtaláltam a helyemet

és azt az óriási felelősséget,

ami a kapcsolódásból fakad.

Benne volt a folyamatban lévő pusztító kongói háború

és a világ közömbössége.

Benne voltak a kongói nők,

akik most kezdenek talpraállni.

Benne volt az éppen abban a pillanatban

elmenő édesanyám,

amikor én újjászülettem.

Benne volt a felismerés,

hogy nagyon közel kellett kerülnöm a halálhoz --

éppúgy, ahogy Föld Anya

alig tud már kitartani,

ugyanúgy, ahogy a bolygó 75 %-a

épp csak tengődik,

ugyanakkor

van recept a túlélésre!

Amit tanultam,

az, hogy a figyelemhez és az erőforrásokhoz van köze,

amelyekhez mindenkinek joga van.

Benne voltak a barátok a tanácsaikkal,

és egy majomszeretettel rajtam csüngő nővér.

Benne voltak bölcs orvosok és a fejlett orvostudomány,

valamint sebészek, akik tudták, mit kezdjenek a kezükkel.

Benne voltak az alulfizetett, de nagyon szeretetteljes nővérkék.

Voltak benne mágikus gyógyítók és aromaolajak.

Voltak benne olyanok, akik varázslatokkal és rituálékkal tettek hozzá.

Benne volt, hogy van jövőképem

ami tartalmaz olyat, amiért érdemes küzdeni,

hiszen tisztában vagyok azzal, hogy ez a küszködés nem csupán az én küzdelmem.

Benne volt sok millió ima.

Benne volt sokezer halleluja

és millió "OM".

Benne volt egy csomó harag,

egy adag feketehumor,

egy csomó odafigyelés és felháborodás.

Benne volt az energia, a szeretet és az öröm.

Benne volt mindez.

Benne volt mindez!

Benne volt mindez

a vízben, a világban, a testemben.

(Taps)