Hatalomváltás a világban

Joseph Nye történész és diplomata átfogó áttekintést nyújt a Kína és az USA közti hatalomváltásról és arról, milyen következményei vannak a világra nézve, ahogy a gazdasági, politikai és a puha hatalom átrendeződik világunkban az egyes államok között.

A 21. századi hatalomról

fogok beszélni,

s alapvetően arról,

hogy a hatalom átrendeződik.

A megtárgyalandó változásnak

két válfaja van.

Az egyik a hatalmi átmenet,

ami az államok közti
hatalomátrendeződést jelenti.

Ez elég egyszerűen megfogalmazható:

nyugatról keletre mozog.

A másik a hatalomdiffúzió,

ahogy a hatalom

a nyugati vagy keleti államoktól

a nem állami szereplők felé mozog.

E két dolog jelzi

a 21. század

nagy hatalmi átalakulásait.

Külön-külön szólok mindkettőről,

a kölcsönhatásukról is,

és végül arról,
milyen jó hírre számíthatunk.

A hatalmi átmenetről szólva

gyakran Ázsia fölemelkedése kerül szóba.

Ezt valójában Ázsia talpra állásának

vagy visszatérésének kell neveznünk.

Ha szemügyre vesszük

az 1800-as évek világát,

kiderül, hogy az emberiség fele

Ázsiában élt,

és a világ termékeinek több mint a felét
ott állították elő.

Előreugrunk 1900-ba:

az emberiségnek több mint a fele
még mindig Ázsiában él,

de ott a világ termékeinek

már csupán ötödét állítják elő.

Mi történt?

Az ipari forradalom,

amely azt hozta, hogy Európa és Amerika

túlsúlyban levő világközponttá vált.

A 21. században azt látjuk,

hogy Ázsia fokozatosan visszatér,

és a világ népességének több mint a felét,

valamint termékeinek is
több mint a felét adja.

Ez fontos változás.

Egy keveset beszélek

a másik átalakulásról,

a hatalomdiffúzióról is.

A hatalomdiffúzió megértéséhez

ezt vegyük tekintetbe:

a számítástechnikai
és távközlési költségek

ezredrészükre csökkentek

1970 és a jelen század

kezdete között.

Ez egy nagy absztrakt szám.

Hogy érzékelhetővé tegyem:

képzeljük el, ha az autóárak

ilyen gyorsan zuhantak volna,

mint a számítástechnikai eszközöké,

már öt dollárért

kocsit vehetnénk.

Ha bármely technológia ára

ilyen rohamosan csökken,

a piacra lépési korlátok lefelé tartanak.

Bárki részt vehet a játékban.

1970-ben,

ha azonnal közölni akartunk valamit

Oxfordból Johannesburgba

vagy Újdelhibe,

Brazíliavárosba

vagy bárhová,

megtehettük.

Megvolt rá a technológia.

De hogy megtehessük,

igen gazdagnak kellett lennünk,

mint a kormányoknak, multiknak

vagy tán a katolikus egyháznak,

tehát elég gazdagnak.

Most mindenkinek megvan a lehetősége,

amely korábban az ár miatt

csak kevesekre korlátozódott.

Ha az internetkávézó
hozzáférési díját megfizetik,

manapság kb. egy fontot,

és ha Skype-juk van, a használat ingyenes.

A lehetőségek,

amelyek egykor szűkre szabottak voltak,

ma bárkinek hozzáférhetők.

Ez nem azt jelenti,

hogy a nemzetállamok kora leáldozott.

A nemzetállamoknak még van jelentőségük.

De nemzetállam nincs egyedül,

rajta kívül is nyüzsögnek a szereplők.

Egyik-másikuk rendes,

pl. az Oxfam nevű

nagy civil szervezet.

Némelyikük rossz,

pl. az al-Káida is civil szervezet.

De gondoljanak bele,

milyen hatása van ennek
hagyományos fogalmainkra.

Háborús fogalmakban

s államok közti háborúban gondolkodunk.

Gondoljunk vissza 1941-re,

amikor a japán kormány

Pearl Harbornál rátámadt az USA-ra.

Figyelemre méltó,

hogy egy civil szervezet,

amely 2001-ben rátámadt az USA-ra,

több amerikait ölt meg,

mint a japán kormány 1941-ben.

Erről azt gondolhatják,

hogy ez a háború privatizálása.

Nagy változást látunk

a hatalomdiffúzió terén.

Az a baj, hogy erről

elmaradott módon gondolkodunk.

Álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzuk:

mi a hatalom?

A hatalom egyszerűen

mások befolyásolásának képessége

a kívánt eredmény elérése érdekében.

Erre három lehetőségünk van.

Megtehetjük

erőszakkal való fenyegetéssel,
"furkósbottal",

pénzzel,

"mézesmadzaggal"

vagy rávéve másokat,

hogy akarják azt, amit mi akarunk.

A képességet, hogy rávegyünk másokat

hogy akarják azt, amit mi akarunk,

erőszak vagy pénz nélkül –

ezt nevezem puha hatalomnak.

A puha hatalmat sokan elhanyagolják,

sokan félreértik,

pedig elképesztően fontos.

Tényleg, ha megtanulhatjuk

jobban használni a puha hatalmat,

rengeteg mézesmadzagot

és bunkósbotot lehet megspórolni.

Az emberek hagyományosan
a hatalmat elsődlegesen

katonai hatalomnak tekintik.

Pl. a nagy oxfordi történész,
A. J. P. Taylor,

aki ezen az egyetemen tanított,

a nagyhatalmat így határozta meg:

háború esetén fölényben lévő ország.

De új szemléletre van szükség,

ha meg akarjuk érteni
a 21. századi hatalmat.

Nemcsak katonai fölényről van szó,

noha még léteznek háborúk.

Nem arról van szó, kinek a hadserege győz,

hanem arról, kinek az eszméi győznek.

Jobban kell támaszkodnunk
a narratívákra,

és arra, kinek a narratívája hatékony.

Hadd térjek vissza

az államok közötti

hatalmi átmenet kérdéséhez,

s ahhoz,

mi megy végbe eközben.

A ma használt narratívák

a nagyhatalmak keletkezéséhez

és bukásához kapcsolódnak.

A jelenlegi narratíva

Kína fölemelkedéséről

s az USA visszaszorulásáról szól.

Tényleg, a 2008-as pénzügyi válság után

sokan úgy ítélték meg,

hogy akkor kezdődött
az USA hatalmának csökkenése.

A világpolitika tektonikus lemezei

mozgásba jöttek.

Medvegyev orosz elnök

pl. 2008-ban kijelentette:

ez az USA hatalma

végének kezdetét jelenti.

De valójában

a hanyatlás említett metaforája

gyakran igencsak félrevezető.

Ha a jelenlegi történelmet megnézzük,

észrevehetjük,

hogy az USA hanyatlásának hiedelme

10-15 évenként ciklikusan föl-fölbukkan.

1958-ban, miután a szovjetek

fölbocsátották a szputnyikot,

az volt a "Vége Amerikának!" időszak.

1973-ban, az olajembargó

s a Bretton Woods-i rendszer megszűnése

jelentette Amerika végét.

Az 1980-as években, amikor Amerika

a Reagan-időszak átalakulását élte át,

a középnyugat rozsdaövezeti gazdaságáról

a szilícium-völgyi kaliforniai
gazdaságra váltott át:

az volt Amerika vége.

De láttuk,

hogy ebből egy fikarcnyi sem volt igaz.

Sőt, az emberek a fellegekben jártak

a 2000-es évek elején, s azt hitték,

hogy az USA mindent megtehet.

Ez katasztrofális külpolitikai kalandokba

sodort minket,

és most ismét hanyatló korszakban vagyunk.

A történet tanulsága,
hogy a fölemelkedésről,

bukásról s hanyatlásról szőtt elméletek

sokkal többet elárulnak a lélektanról,

mint a valóságról.

Ha a valóságra koncentrálunk,

akkor arra kell figyelnünk,

mi megy végbe Kínában

és az Egyesült Államokban.

A Goldmann Sachs előrejelezte,

hogy Kína, a kínai gazdaság

2027-re lehagyja

az amerikai gazdaságot.

Szerintük kb. 17 évünk van

mielőtt Kína

megelőz bennünket.

Egykor majd

az 1,3 milliárd főnyi népességük
meggazdagodásával

nagyobbak lesznek az USA-nál.

De legyünk nagyon óvatosak

a Goldman Sachs-féle előrejelzésekkel,

hiszen csak látszólag adnak pontos képet

a századunkban folyó
hatalmi átmenetről.

Három okot említek,
amelyek rámutatnak a leegyszerűsítésre.

Először: ez lineáris prognózis.

Felületesen nézve ez látható:

ez Kína fejlődési üteme,
ez meg az USA-é,

egyenes vonalúak.

De a történelem nem az.

Gyakran vannak kátyúk az úton,
balesetek történnek útközben.

A másik tényező,

hogy a kínai gazdaság, mondjuk,

2030-ra hagyja le az amerikait,

ez nem zárható ki.

De ez a teljes gazdaságra nézve lesz igaz,

nem az egy főre eső GDP-re.

Ez semmit nem árul el
a gazdaság szerkezetéről.

Kínának még mindig

óriási fejletlen területei vannak,

és az egy főre eső GDP jobb mércéje

a gazdaság fejlettségi állapotának.

Ezért a kínaiak nem érik utol,
és nem előzik meg az amerikaiakat

a század első felében,

csak valamikor 2050 után.

Arról se feledkezzünk meg,

hogy az előrejelzés

mennyire egydimenziós.

A GDP-vel mért

gazdasági hatalmat figyeli.

Nem mond sokat a katonai hatalomról,

nem mond sokat a puha hatalomról;

minden nagyon egydimenziós.

S amikor Ázsia fölemelkedéséről

vagy visszatéréséről beszélünk,

ahogy korábban neveztem,

érdemes tekintetbe vennünk,
hogy Ázsia nem egységes.

Japánból,

Újdelhiből

vagy Hanoiból nézve

Kína fölemelkedésének képe

kissé másnak látszik, mint Pekingből.

Az amerikaiak egyik előnye lesz,

hogy amikor az ázsiai hatalomról van szó,

a kérdéses országok mind

amerikai típusú

biztonságpolitikát szeretnének

Kína fölemelkedésének ellensúlyozására.

Ez olyan, mintha Mexikó és Kanada

az USA ellenséges szomszédjai lennének,

noha nem azok.

Úgyhogy ezek az egyszerű,

Goldman Sachs-féle előrejelzések

nem mondják meg, mit kell tudnunk

a hatalmi átmenetről.

Kérdezhetik: jó, és akkor mi van?

Van jelentősége? Nem mindegy?

Nem csupán játszma,

amellyel diplomaták és tudósok molyolnak?

A válasz: nagyon is számít,

mert ha hisznek a visszaesésben,

és rossz választ adnak rá,

– a tényekre, nem a hiedelmekre –,

nagyon veszélyes politikát választhatnak.

Mondok egy történelmi példát.

A peloponnészoszi háború

olyan drámai konfliktus volt,

amely során a görög városállami rendszer

a darabjaira hullott szét

két és félezer évvel ezelőtt.

Mi volt az oka?

Thuküdidész, a peloponnészoszi
háború nagy történetírója szerint

az ok Athén hatalmának megerősödése

és Spárta ettől való félelme volt.

Figyeljünk a magyarázat mindkét felére!

Sokan állítják,

hogy a 21. században

megismétlődik a 20. század,

amelyben az 1. világháború,

a nagy világégés

folyamán az európai államok rendszere

összeomlott,

és világközponti szerepe megszűnt;

a háború oka

Németország hatalmának megerősödése

s Nagy-Britannia ettől való félelme volt.

Vannak, akik azt mondják,

hogy ez készül megismétlődni ma is,

ugyanezt fogjuk tapasztalni

a jelen században is.

Nem, azt hiszem, ez tévedés.

Ez rossz irány.

Németország 1900-ra

csak ipari teljesítményben
tett túl Nagy-Britannián.

Korábban már mondtam,

hogy Kína nem hagyta le az USA-t.

De ha az a meggyőződésünk, hogy igen,

akkor ez félelemérzetet

és belőle fakadó túlzott reakciót vált ki.

A hatalom keletre való átrendeződésének

kezeléséből keletkező legnagyobb veszély

a félelem.

Franklin Roosevelt más szövegkörnyezetben

elhangzott szavaival élve:

az egyetlen, amitől félnünk kell,
maga a félelem.

Nem Kína fölemelkedésétől

vagy Ázsia visszatérésétől kell félnünk.

Ha olyan a politikánk,

amellyel a jelenséget

szélesebb történelmi távlatban szemléljük,

képesek leszünk

e folyamatot kezelni.

Most rátérek

a hatalommegosztásra, s arra,

miként kapcsolódik ez
a hatalom diffúziójához,

majd aztán összevonom e két típust.

Ha az a kérdés, hogyan oszlik meg
világunkban ma a hatalom,

erre az a válaszom, hogy valahogy úgy,

mint a háromdimenziós sakkjáték.

A felső tábla

az államok közötti katonai hatalom.

Az USA az egyetlen szuperhatalom,

és valószínűleg két-három évtizedig

így is marad.

Kína nem fogja fölváltani
az USA-t a katonai táblán.

A háromdimenziós sakkjáték középső táblája

az államok közti gazdasági hatalom.

A hatalom multipoláris.

Vannak ellensúlyok:

az USA, Európa,

Kína, Japán

kiegyensúlyozhatják egymást.

Az alsó tábla

határokon átnyúló nemzetközi ügyek,

amelyeket kormányok
nem tudnak befolyásolni,

pl. a klímaváltozás, a drogkereskedelem,

pénzmozgások,

világjárványok;

minden ügy, amely átnyúlik a határokon,

s kívül esik kormányok irányításán,

senki sem vonható értük felelősségre.

Ezeket nincs értelme unipolárisnak

vagy multipolárisnak nevezni.

A hatalom kaotikusan oszlik meg.

E problémák megoldásának egyetlen módja

– századunkban sok nagy feladat is

ekként merül föl –,

az együttes cselekvés,

az együttműködés,

azaz a puha hatalom fontosabbá válik,

a hálózatba szervezés képessége

az efféle kérdések kezelése érdekében

és az együttműködés képessége.

Másként fogalmazva:

amikor a 21. századi hatalomról beszélünk,

el akarunk távolodni a fölfogástól,

hogy az mindig zérusösszegű játék,

azaz az én nyereségem
a másik vesztesége s fordítva.

A hatalom pozitív összegű játék is lehet,

a másik nyeresége az enyém is lehet.

Ha Kína nagyobb energiabiztonságot

és nagyobb kapacitást teremt,

hogy megbirkózzon a CO₂-kibocsátással,

az jó nekünk,

és Kínának nemkülönben,

mint ahogy minden egyes embernek.

Ha képessé tesszük Kínát,

hogy megoldja CO₂-problémáját,

az mindenkinek jó,

és nem zérusösszegű, nem nyerek–veszítesz.

E játékban mindannyian nyerhetünk.

Ha az e századi

hatalomról gondolkodunk,

föl akarunk hagyni a nézettel,

hogy az az "én nyerek –
te veszítesz" helyzet.

Nem tartom magam hurrá-optimistának.

A háborúk folytatódnak.
A hatalom nem szűnik.

A katonai hatalomnak jelentősége van.

Az egyensúly megőrzése fontos.

Mindezek továbbra is fennállnak.

A kemény hatalom megvan,

és nem szűnik meg.

De csak ha megtanuljuk,

hogyan kell ötvözni
a kemény s a puha hatalmat

olyan stratégiákká,
amelyet okos hatalomnak nevezek,

akkor nem kell majd foglalkoznunk

újonnan fölmerülő problémákkal.

A kulcskérdés, amit át kell gondolnunk:

hogyan működjünk együtt

hogy elérjük az egész világnak a közjót,

amely valamennyiünk hasznára válik?

Hogyan fogalmazzuk meg
nemzeti érdekeinket úgy,

hogy az ne csak zérusösszegű,

hanem pozitív összegű játék legyen.

Ebben az értelemben,
ha érdekeinket határozzuk meg,

pl. az USA érdekeit,

ahogy Nagy-Britannia
a 19. században tette:

a szabadkereskedelmi rendszer

a pénzügyi stabilitás fönntartása,
a nyílt tenger elve –,

ezek jók voltak Nagy-Britanniának,

más államoknak szintén.

A 21. században valami
hasonlóra van szükség.

Hogyan teremtsük meg a közjót,

ami jó nekünk,

de egyben jó az egész világnak?

Ez lesz az újdonság,

amelyről el kell gondolkoznunk,

amikor a 21. századi
hatalommal foglalkozunk.

Van mód érdekeink megfogalmazására,

melynek során ugyan kemény
hatalommal védjük magunkat,

másokkal szövetkezhetünk,

nemcsak a közjó megteremtésére,

de vannak módszerek
a puha hatalmunk javítására is.

Ha az erről szóló

nyilatkozatokat nézzük,

mély benyomást tett rám,

ahogy Hillary Clinton jellemezte

az Obama-kormány külpolitikáját:

az Obama-kormány külpolitikája

az okos hatalom filozófiáját követi,

mint mondta: "a külpolitikai
eszköztárunkban lévő

minden eszköz alkalmazásával".

Ha foglalkozni akarunk

az említett két nagy
hatalomátrendeződéssel,

a hatalomnak az államok
közötti áthelyeződésével,

illetve a hatalomnak az államoktól történő
eltolódásával jellemezhető

hatalomátrendeződéssel,

a hatalom új fölfogását kell kidolgoznunk,

amelyben ötvözzük
a kemény és a puha hatalmat

az okos hatalom stratégiáiba.

Ez a jó hírem. Meg tudjuk tenni.

Köszönöm szépen.

(Taps)