Nathaniel Kahn "Az én építészem"-ről

Nathaniel Kahn bemutat néhány részletet "Az én építészem" c. dokumentumfilmjéből, ami az útról szól, hogy megértse édesapját, a legendás építész Louis Kahnt. Ez a film mindenkihez szól, aki meg akarja érteni a kapcsolatot a művészet és a szeretet között.

Valami, amit el akarok mondani a filmezésről -- erről a filmről --

visszagondolva a csodálatos előadásokra, amiket hallottunk,

Michael Moschen-é és néhány előadás a zenéről,

a gondolat, hogy van egy narratív fonal,

és hogy a zene az időben létezik.

A film is az időben létezik, egy élmény,

amit érzelmileg kell átélni.

Forgatás közben arra gondoltam, hogy olyan sok

dokumentumfilmet láttam, ami a tanulásról szólt

vagy a tudásról, vagy interjúalanyokról és nagy gondolatokról.

Azt akartam, hogy ezt a filmet az érzelmek vezéreljék,

hogy igazán végigkövesse az utam.

Tehát interjúalanyok helyett jelenetekből áll,

és út közben találkozunk emberekkel.

De csak egyszer.

Nem térnek vissza újra meg újra, így valóban egy utazás krónikája.

Kicsit olyan, mint az élet, ha egyszer belekezdtél,

nem tudsz kiszállni.

Két részletet szeretnék megmutatni,

az első egy kicsit össze-vissza,

csak három kis pillanat, négy kis pillanat,

három emberrel, akik itt vannak ma este.

Nem így szerepelnek a filmben,

mert sokkal nagyobb jelenetek részei.

De remekül kiegészítik egymást.

És a végén egy kis klip apámmal, Louval,

amiben egy neki nagyon kedves témáról beszél,

a véletlenekről az életben.

Azt hiszem úgy érezte, hogy a legjobb dolgok az életben véletlenek,

és talán egyáltalán nem tervezettek.

A három klipet egy jelenet követi, az épületről

ami számomra talán a legnagyszerűbb munkája,

az épület Dakkában, Bangladesben.

Ő építette ott a fővárost.

Azt hiszem, tetszeni fog ez a még soha sem látott épület,

készültek már róla fotók, de mozgókép még soha.

Mi voltunk ott az első filmstáb.

Látni fognak felvételeket erről a csodás épületről.

Néhány dolog, amit érdemes közben észben tartani:

teljesen kézi erővel épült,

talán az utolsó évben hoztak egy darut.

Teljesen kézi erővel épült bambusz állványokról,

az emberek a fejükön hordták kosarakban a betont,

amit formákba öntöttek.

Ez az ország fővárosa,

és 23 évig építették,

amire látszólag nagyon büszkék.

Olyan sokáig tartott, mint a Taj Mahal.

Sajnos olyan sokáig tartott, hogy Lou soha nem látta befejezve.

1974-ben halt meg.

Az épület 1983-ban készült el.

Szóval évekig folytatódott

a halála után.

Gondoljanak arra a film közben,

hogy néha azt, amiért annyit küzdünk életünkben, soha nem látjuk beteljesülni.

És ez igazán megfogott apámmal kapcsolatban,

abban az értelemben, hogy annyira hitt abban,

hogy valahogy, ezek a tettek,

adni, ahogy ő adott, valami jóra fognak vezetni,

még egy háború közepén is - egy időben háborúban álltak Pakisztánnal,

az építkezés teljesen leállt és ő tovább dolgozott,

mert úgy érezte, “Amikor a háborúnak vége

szükségük lesz erre az épületre.”

Szóval ez a két klip, amit meg fogok mutatni.

Jöjjön a film!

(Taps)

Richard Saul Wurman: Emlékszem, hallottam beszélni a Penn-ben.

Hazamentem és azt mondtam apámnak és anyámnak

“Találkoztam ezzel az emberrel, nincs sok munkája,

kicsit csúnya, vicces hanggal,

és tanár az iskolában.

Tudom, hogy soha nem hallottatok róla, de jegyezzétek meg,

egy nap hallani fogtok róla,

mert egy igazán bámulatos ember.”

Frank Gehry: Hallottam, hogy volt egy afférja Ingrid Bergmannal. Ez igaz?

Nathaniel Kahn: Ha igaz, akkor nagyon szerencsés volt.

(Nevetés)

NK: tényleg ezt hallottad?

FG: Igen, amikor Rómában volt.

Moshe Safdie: Egy igazi nomád volt.

És tudod, amikor ismertem, amikor az irodában voltam,

megérkezett egy útról, két-három napig bent volt intenzíven

az irodában, aztán összecsomagolt és elment megint.

Bent volt tudod az irodában és hajnali háromig dolgozott velünk

és valahogy ez a nomád érzés vette körül.

Úgy értem, bármilyen tragikus, hogy egy állomáson halt meg,

ez annyira illik az egész életéhez, tudod?

Gyakran gondolok arra, hogy egy repülőn

fogok meghalni vagy egy repülőtéren,

vagy futás közben azonosító papírok nélkül.

Nem tudom, miért hordozom ezt

az emlékből, hogy hogyan halt meg.

De a lelke mélyén egyfajta nomád volt.

Louis Kahn: Mennyire véletlenszerű igazából a létezésünk

és mennyire befolyásolják a körülmények.

Férfi: Mi a reggeli munkások vagyunk, mindig idejövünk

és élvezzük a sétát, a város szépségét és a hangulatot

és ez a legszebb hely Bangladesben.

Büszkék vagyunk rá.

NK: Büszkék rá?

Férfi: Igen, ez Banglades nemzeti arculata.

NK: Tudnak valamit az építészről?

Férfi: Építész? Hallottam róla, egy híres építész.

NK: Igazából azért vagyok itt, mert az építész fia vagyok,

az apám volt.

Férfi: Ó! Az apja Louis Farrakhan?

NK: Igen. Nem Louis Farrakhan, Louis Kahn.

Férfi: Igen, Louis Kahn!

(Nevetés)

Férfi: Az apja, él még?

NK: Nem, már 25 éve halott.

Férfi: Nagyon örölünk, hogy újra itt van!

NK: Köszönöm.

NK: Soha nem látta készen, apa.

Nem, soha nem látta ezt.

Shamsul Wares: Majdnem lehetetlen volt megépíteni egy országnak, mint a mienk.

50 éve még semmi sem volt itt, csak rizsföldek,

és mivel meghívtuk ide

úgy érezte, felelőséggel tartozik.

Egy Mózes akart lenni, demokráciát adott nekünk.

Nem volt egy politikus ember,

de ebben a formában megadta nekünk

a demokrácia intézményét, ahonnan felemelkedhetünk.

Ezért annyira lényeges.

Nem érdekelte, hogy mennyi pénze van az országnak,

vagy hogy be tudja-e fejezni valaha is ezt az épületet,

de valahogy meg tudta csinálni, megépíteni, itt.

És ez a legnagyobb projektje, itt, a világ legszegényebb országában.

NK: Az életébe került.

SW: Igen, fizetett. Az életével fizetett érte,

ezért bámulatos és nem fogjuk soha elfelejteni.

De ő is csak ember volt,

és a kudarca, hogy jó családapa legyen

megkerülhetetlen tulajdonsága a nagy embereknek.

De azt hiszem, a fia meg fogja érteni,

és nem fog neheztelni,

vagy mellőzöttséget érezni, szerintem.

Ő egy nagyon más módon törődött,

de sok időbe telik ezt megérteni.

A magánéletében olyan volt,

mint egy gyerek, egyáltalán nem volt érett.

Nem tudott semmire nemet mondani,

és ezért, amiért nem tudott nemet mondani,

létezik ma ez az épületünk.

Látod, csak így tudod megérteni őt.

Nincs rövidebb út,

nincs más mód igazán megérteni őt.

De azt hiszem, nekünk adta ezt az épületet,

és mi mindig gondolunk rá,

ezért, szeretetet ajándékozott nekünk.

Talán neked nem tudta a megfelelő szeretetet adni,

de nekünk, az embereknek a megfelelő szeretetet adta,

és ez a fontos.

Ezt meg kell értened!

Hatalmas szeretettel bírt,

mindenkit szeretett.

Hogy mindenkit szeressen, néha nem látta

a hozzá legközelebb állókat

és ez elkerülhetetlen, az ilyen kaliberű embereknél.

(Taps)