Zaj az óceánban: a láthatatlan veszély | Kristin Westdal | TEDxVancouver

Kristin Westdal északi-sarki tengeri emlősökre szakosodott tengerbiológus. Egész életében szenvedélyesen foglalkoztatták ezek az állatok és természetes élőhelyeik. Előadásban elmondja, hogy az óceánok mélyét egyre inkább szennyező zaj milyen jelentős fenyegetést jelent a beluga, a narvál, és a gyilkos bálna populációkra.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Köszönöm.

Imádom a munkám.

Tengerbiológus vagyok,
és az Északi-sarkon dolgozom.

Inuit vadászokkal és a kormány által
delegált biológusokkal közösen

belugákat, narválokat, gyilkos bálnákat
és más tengeri emlősöket tanulmányozunk.

Ma azonban elsősorban
a hangokról szeretnék beszélni önöknek:

arról, hogyan befolyásolják a hangok
a tengeri emlősök életét a messzi északon.

Munkám talán legnagyszerűbb része,

hogy egy átlagos pénteki munkanapon

egészen mást viselek, mint önök.

Egy tipikus, terepen töltött munkanapom
minden, csak nem tipikus.

A szárazruha túl nagy rám.

Azok, akik a sarkkörön túl
vízben dolgoznak, jól tudják,

hogy nincs annál rosszabb,

mint mikor nem passzol a szárazruha.

Ha csak megmozdulok, érzem,
hogy egy kis víz végigcsorog a karomon,

végigfut a lábamon,
vagy meggyűlik a talpam alatt.

Itt épp derékig érő fagyos vízben állok.

Egyik kollégámra támaszkodom,

egyik kezemben fogó,
a számban egy kesztyű –

ha leteszem, elviszi a víz.

A másik kezem pedig egy beluga hátán.

Épp egy műholdas adóvevő vezetékeit
próbálom az állatra erősíteni,

ahogy itt mögöttem a képen látható.

Azt próbáljuk megtudni,
merre vonulnak ezek az állatok,

és élőhelyeik mely területei
a legfontosabbak számukra.

Tesszük ezt azért, hogy ezeket a helyeket
fokozottan védhessük a jövőben.

Az állat befogásától az elengedéséig

mindössze 20 percet vesz igénybe mindez,

de azt egészen biztosan
nem tudnám megmondani,

mi zajlik ilyenkor körülöttem:

mit mondanak a többiek, mit csinálnak.

Csak arra tudok figyelni, ami előttem van,

erre a gyönyörű, fényes,
gumitapintású állatra,

aki olykor-olykor jelzi,
hogy minden rendben:

érzem, ahogy hozzám nyomódik a teste,

érzem nedves,
halszagú leheletét az arcomon.

Azt viszont határozottan állíthatom,
hogy az egyetemen nem készítenek fel arra,

hogy munkánk során hogyan fogjunk be
egy bálnát, és hogyan bánjunk vele.

Ezeken a fotókon belugákat látnak.

Valószínűleg láttak már róluk képet.
Csodálatos állatok.

Most inkább azt szeretném megmutatni,

hogy milyen hangot adnak ki a víz alatt,

hogy ezzel is érzékeltessem,
mennyire veszélyezteti őket a zaj.

(Belugák hangja)

Annak, aki még nem hallott ilyet,
fantasztikus élmény ez.

Természetes élőhelyükön, közelről
figyelhetem meg ezeket az állatokat,

de amire leginkább kíváncsi vagyok,
az a hang:

hogyan befolyásolják a hangok
az állatok természetes viselkedését.

A probléma a következő:

ha azt mondom önöknek,

hogy a nyári tengerjég mennyisége
rekord alacsony,

valószínűleg nem lepődnek meg –
ezzel vannak tele az újságok.

Ami viszont meglepő az az,
hogy hogyan érinti mindez

ezeket az állatokat és az életüket most,

még mielőtt teljesen eltűnik a jég –
ami önmagában egy másik nagy probléma.

Ahogy változik a tengerjég,
úgy változik a régió fejlődése.

Az északi-sarkvidéki iparágak miatt
sok pénz forog kockán.

Vegyük például a kereskedelmi hajózást
vagy az olaj- és gázkitermelést.

Hogy milyen hatással van mindez
a tenger élővilágára, nyilvánvaló.

Úgy gondolom azonban, hogy az,
amivel kapcsolatban azonnal lépnünk kell,

nem látható.

Mindaz a környezeti terhelés,
amit a zaj okoz,

talán veszélyesebb a tengeri emlősökre,

mint ahogy azt el tudnánk képzelni.

(Egy jégtörő hangja)

Az imént egy jégtörőt hallottak,
ami a felszíni jeget töri.

Rettenetesen hangos.

Ehhez adjuk még hozzá a jeges-tengeri
szeizmikus mérőberendezések

és fúrások zaját.

Jelenleg az Északi-sarkon nagyobb
az emberi tevékenység keltette zaj,

mint eddig bármikor.

Nemcsak hulladékokkal
szennyezzük a környezetünket,

hanem zajjal is.

Hadd mondjak önöknek egy példát,
ami segít ezt jobban megérteni.

Engem most valószínűleg az előadóterem
hátuljában ülők is jól hallanak,

még akkor is, ha nem mindig
értik tisztán, amit mondok.

Valószínűleg kint is vannak,
akik hallják, hogy beszélek,

amennyiben a hallásuk jó.

Abban viszont szinte biztos vagyok,
hogy az utcán, tőlünk 100-200 méterre

senki nem hall már engem –
akár vannak köztünk ajtók, akár nincsenek.

Igaz, hogy a hang teljesen másként
terjed a levegőben, mint a vízben,

de az emberi hallást,
a fejletlen emberi hallást

sem lehet összehasonlítani
a belugák és narválok hallásával.

Ezek az állatok arra is képesek,

hogy több tíz kilométer távolból
kommunikáljanak egymással a víz alatt.

A hangok nélkülözhetetlenek számukra
a túlélés szempontjából.

Hangokkal kommunikálnak,

hangok segítségével határozzák meg
a mélyben a táplálék helyzetét,

és hangok segítségével találják meg
a lélegzőnyílásokat is.

Az elmúlt időszakban azonban
megváltozott az állatok viselkedése.

Megfigyeltük,

hogy messziről kerülik
a kereskedelmi jégtörőket.

A belugák például

több mint 50 kilométerre
kerülik el ezeket a hajókat.

Innen tudjuk, hogy hatással vannak rájuk.

Nagy távolságot tartanak
ezektől a hajóktól.

Azt viszont nem tudjuk,
milyen mélységben érinti őket mindez.

Annyit tudunk,

ami az eddigi kutatásokból kiderült:

a zaj megzavarja azt a képességüket,

amivel egymással kapcsolatot tartanak.

Ezen a képen egy jégcsapdát látunk.

Kicsit véres a jelenet,

de szerettem volna megmutatni,
hogy is néz ez ki a valóságban.

Bal oldalon a jégtáblán megmaradt
apró lélegzőnyílást látjuk,

jobb oldalon pedig egy csapat belugát,

akik azért verekszenek egymással,
hogy levegőhöz jussanak.

Az északi-sarki jégcsapdák
természetes képződmények.

Akkor alakulnak ki, mikor hirtelen
támad fel a szél, a víz befagy,

és az állatoknak nincs idejük
nyílt vizekre úszni.

Mostanában azonban olyan helyeken is
találkozunk ezzel a jelenséggel,

ahol azelőtt nem fordult elő ilyesmi,

olyan területeken, melyeket jó eséllyel
minden évben jég borít.

2008-ban megváltozott
az állatok a viselkedése.

Több mint ezer bálnát láttunk elpusztulni
egyetlen jégcsapdában.

Több mint ezer bálna,
főleg nőstények és a borjaik.

Próbálják meg elképzelni ezt:

1000 bálna.

3-5 méter hosszú állatokról beszélünk –
a kicsinyeik természetesen kisebbek –

akkora a súlyuk,
mint egy családi kisbuszé.

Ezek az állatok mind egyetlen lyuknál
próbáltak levegőhöz jutni.

Elég nyomasztó belegondolni ebbe.

Anyaállatok és borjaik.

Nyilvánvalóan azért történt így,
mert a borjaknak

nem elég nagy a tüdőkapacitásuk ahhoz,
hogy ki tudjanak úszni a nyílt vízre,

ami ebben az esetben
40-50 km távolságra volt.

Az anyaállatok pedig
nem hagyták magukra a kicsinyeiket.

2009-ben 100 állat pusztult el
Nyugat-Grönland partjainál.

2010-ben 50-100 bálna veszett oda.

Ennek egyszerűen nincs így semmi értelme.

Az állatok általában minden év
szeptember végén, október elején

elhagyják nyári élőhelyüket,
most viszont ott maradnak –

egy olyan területen,
amelyet teljesen beborít a jég.

Képzeljék el az a pánikot és káoszt,

ami miatt egy állat
olyan helyre vonul vissza,

ahol nem kap levegőt.

Milyen zajterhelésnek
vannak kitéve ezek az állatok?

Milyen hangos lehet az a zaj?

Mi változott?
Mert valaminek változna kellett.

Mikor az állatok megkezdték a vonulást,

ismét csak szeptember végén,
október elején járunk,

földmozgásokat észleltek
a Baffin-öböl északi részén.

Nem észleltek még szeizmikus tevékenységet
az évnek ebben a késői szakában –

pont akkor, mikor az állatok vonulnak.

Azok a tudósok, akik ennek a problémának
próbálnak utánajárni, felvetették,

hogy a földmozgások

megváltoztatták az állatok vonulásának
szokásos irányát,

ezért tértek vissza nyári élőhelyeikre.

Ismétlem, olyan területről van szó,
amit teljesen beborít a jég.

A zaj mindenkire rossz hatással van.
Ez egész biztos.

Képzeljék el, hogy autóval
vagy biciklivel éppen munkába mennek,

meghallják egy mentőautó szirénáját,

és ekkor az összes autó
egyszerre kezdi el nyomni a dudát.

Próbáljuk meg elképzelni,
hogyan tudnánk beazonosítani,

hogy ebben az óriási zajban
merről jön a mentő hangja.

Képzeljük el, hogy tudnánk kiválasztani
az egyetlen fontos hangot a többi közül,

hogy megtudjuk, merre haladhatunk tovább.

Egy másik példa:

Tételezzük fel, hogy az asztalunknál
ülünk az irodánkban;

az egyik ablak alatt
épp egy cölöpverő géppel dolgoznak,

a másik ablak alatt
egy teherautó jön-megy,

egyik kollégánk pedig nagy hangon
vitázik valakivel telefonon.

Képzeljék el, hogy eközben önöknek is
fontos beszélgetést kell lebonyolítaniuk,

vagy egy rendkívül fontos emailt
szeretnének megírni.

Kicsit nehéz lenne koncentrálni, igaz?

Most pedig képzeljék el,
hogy a hangok segítségével

élelmet kellene találniuk
vagy a helyes útvonalat.

A téma jeles kutatója
Mads Peter Heide-Jørgensen,

más kollégáim
és én magam is úgy gondoljuk,

hogy a zaj új és meglehetősen súlyos
gondokkal szembesít minket.

Véleményünk szerint a zaj felelős azért,

hogy ősszel a narválok új területeken
jégcsapdákba kerülnek.

A hang hihetetlen távolságokat
képes megtenni a víz alatt.

Azok, akik könnyűbúvárkodtak már,
megtapasztalhatták, milyen ez:

meghallunk egy hajócsavart,

felnézünk, mert azt hisszük,
pont fölöttünk van, olyan közeli a hang;

pedig a valóságban
nagyon messze van tőlünk.

A hajókra telepített szeizmikus eszközök,
melyeket arra használnak,

hogy feltárják a tengerfenék alatti
olaj- és gázlelőhelyeket,

hatalmas zajt keltenek.

A robbanások okozta hanghullámok

a mérőhajótól több mint 3000 kilométerre
is hallhatók.

Képzeljék ezt el: 3000 kilométer!

Nagyobb ez, mint az otthonom, Winnipeg
és Vancouver közötti távolság.

Képzeljék el, milyen lenne. ha ilyen
távolságból is érzékelnénk a zajt.

És talán még ennél is aggasztóbb,

hogy a mérőberendezések keltette zaj
frekvenciája pontosan ugyanaz,

mint amelyen a narválok
kommunikálnak egymással.

Képzeljék el azt a zavart,
amit ezek az állatok átélnek

egy-egy mérés ideje alatt.

Hogyan viszonyuljunk mi, emberek
ehhez a helyzethez?

Mi van akkor, ha a mérések miatt
kerülnek jégcsapdába az állatok?

Mi van akkor, ha a jégtörés,
ami egész évben zajlik az Arktiszon,

hasonló hatást vált ki?

Mi a teendő,
ha pont ez az erős zaj nyomja el

az anyaállatok és borjak
közötti kommunkikációt,

ha pont ez teszi lehetetlenné,
hogy az óceán mélyén élelmet találjanak,

vagy megtalálják a légzőlyukakat,

ami végső soron a túlélésüket jelenti?

Mi van akkor, ha a téli élőhelyek,

ahol az állatok
az év nagy részében táplálkoznak

megközelíthetetlenné válnak számukra
a zaj miatt?

Vagy ha a zsákmányállatok is elvonulnak?
Nos, ez egy teljesen más jellegű kihívás.

Biológusok tanulmányozzák folyamatosan,
és próbálják megoldani ezt a problémát.

Elmondhatom, hogy eközben viszont
rengeteget tanulunk ezektől az állatoktól:

a belugáktól és narváloktól.

Tudom, hogy a zaj hatását
tovább kell még vizsgálnunk:

a zajterhelését, amelyet
az emberi tevékenység okoz,

és utána kell járnunk a kérdéseknek,
melyeket ez a probléma felvet.

Ahhoz viszont, hogy jobban odafigyeljünk,
nincs feltétlenül szükség a válaszokra.

Mads Peter, kollégáim és én

egy tanulmányt adunk ki
a jövő hónapban a témával kapcsolatban.

Nagyon izgatottak vagyunk,

mert rengeteg ehhez hasonló
"Mi van, ha? Mi van, ha?" kérdés van.

Reméljük, hogy ezek a kérdések segítenek
a figyelmet a problémára irányítani.

A biológusok és az inuit vadászok is
egyetértenek abban,

hogy a zajszennyezés
komoly probléma az Északi-sarkon.

Aggodalomra adnak okot
a hajókra telepített szeizmikus eszközök.

A Baffin-szigeti inuit vadászoknak
olyan bírói végzés van a kezükben,

mely 2010-ben betiltotta
a szeizmikus mérést Lancaster Soundon.

Jelenleg arról tárgyalnak, hogy a terület
legyen tengeri természetvédelmi övezet.

Mivel az állatok az ott élők
létfenntartásának is biztosítékai,

védelmük kiemelten fontos,
így sem tökéletes bizonyítékra,

sem további negatív fejleményre
nincs szükség, hogy mindezt leállítsák.

Nem nehéz észrevenni, milyen komoly
környezetvédelmi probléma ez,

hiszen szinte az arcunkba kiált.

Minden nap ömlenek ránk
az ehhez hasonló képek,

de véleményem szerint
sosem volt még ennyire nyilvánvaló,

hogy nem minden ember okozta
környezetszennyezés látható.

Úgy gondolom, ahhoz,
hogy ezt a problémát megoldjuk,

be kell csukjuk a szemünket,
és ki kell nyissuk a fülünket.

Köszönöm.

(Taps)