Ami hiányzik az amerikai bevándorlókról szóló narratívákból

Elizabeth Camarillo Gutierrez mesél az útkereséséről az Egyesült Államokban, elemzi ki a hibáit azokonak a narratíváknak amelyek kategorizálják és idealizálják a bevándorlók helyzetét, és megosztja velünk a keserves munkával szerzett tapasztalatait arról, miként segíthetünk másokon.

Sziasztok, a nevem Elizabeth,

és a tőzsdén dolgozom.

De még elég új vagyok a dologban.

Körülbelül másfél éve,
hogy befejeztem a főiskolát

és hogy őszinte legyek,

még mindig próbálom kiheverni
a felvételi folyamatot,

amin átmentem, hogy eljussak idáig.

(Nevetés)

Na most, nem tudom ti hogy vagytok vele,

de az volt a legnevetségesebb dolog,

amire még mindig
emlékszem az egészből,

hogy ijedt főiskolásokat arról kérdezték,
hogy mi érdekli őket leginkább.

Mármint, elvárják tőlem hogy
legyen erre válaszom?

(Nevetés)

Nekem persze volt.

És hogy őszinte legyek,

megmutattam a felvételiztetőknek,
hogy mennyire elhivatott vagyok,

beszéltem nekik arról, hogy már
kiskoromban is érdekelt a világgazdaság,

ami egyszerűen abból adódott,

hogy mindig hallottam fél füllel,
ahogy bevándorló szüleim

pénzről és a mexikói peso
ingadozó értékéről beszélgetnek.

Mindenki szereti a személyes sztorikat.

De tudjátok mit?

Hazudtam.

(Nevetés)

És nem mintha amit mondtam,
ne lett volna igaz –

mármint a szüleim tényleg beszélgettek
ezekről a dolgokról.

De nem ez az igazi oka annak,
hogy úgy döntöttem, belevágok a pénzügybe.

Csak ki akartam volna fizetni a lakbérem.

(Nevetés)

A helyzet a következő:

Azt a hétköznapi tényt, hogy lakbért kell
fizetnünk és felnőttes dolgokat csinálnunk

ritkán akarjuk bevallani a munkaadónknak,

másoknak, vagy akár csak saját magunknak.

Persze én sem akartam megmondani,

hogy igazából a pénz miatt vagyok itt.

Ez leginkább amiatt van,

idealistának akarjuk látni magunkat,

aki csak azt csinálja amiben hisz,

és azzal foglalkozik,
ami a legizgalmasabb számára.

De a valóságban

ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

Persze nem beszélhetek mindenki nevében,

de különösen igaz ez a fiatal
bevándorlókra, mint amilyen én is vagyok.

És ennek köze van
azokhoz a narratívákhoz,

amikkel a társadalom folyton bombáz

a hírekben, a munkahelyen,

de még a fejünkben kavargó bosszantóan
önkritikus hangokon keresztül is.

Milyen narratívákra gondolok?

Nos, van kettő, ami eszembe jut,
ha a bevándorlókról van szó.

Az első a bevándorló munkásról élő kép.

Azokról, akik Amerikába jönnek,
és különböző kétkezi munkákat keresnek,

mezőgazdasági munkát, mosogatást.

Olyanokat, amiket mi talán alulfizetett
munkáknak gondolunk,

de a bevándorlók?

Nekik egy nagyszerű lehetőség.

Manapság a hírekben kissé
megbonyolították az egész dolgot.

Mondhatni, hogy ez elbonyolította Amerika
és a bevándorlók kapcsolatát.

Ahogy a bevándorlással foglalkozó
George Borjas megfogalmazta,

olyan, mintha Amerika
munkásokat igényelt volna,

és meglepődött, amikor embereket kapott.

(Nevetés)

Mármint természetes,
hogy az emberek igyekeznek

fedelet húzni a fejük fölé
és normális életet élni, nem igaz?

Szóval nyilvánvaló okokból

ettől a megközelítéstől hülyét kapok.

De nem csak ez az egy van.

A másik narratíva, amiről beszélni akarok,

a mintabevándorlóról élő kép.

Itt, Amerikában szeretjük bálványozni őket

az amerikai álom jelképeiként.

Gyerekként csodáltam
a mintabevándorlókat,

mert létezésük táplálta álmaimat,
és reményt adott.

Az a gond ezzel a szemlélettel,
hogy egyúttal rossz fényt vet azokra,

akik nem lesznek sikeresek,

vagy másként lesznek,
mintha ezáltal kevesebbek lennének.

Éveken át azon tipródtam,

hogy lehet, hogy az
egyik fajta bevándorlót dicsőítik,

a másikat ócsárolják.

Mármint a szüleim áldozatai
ne lettek volna elegek?

Hogy az apukám csupa rozsdaporosan

jött haza mindig a vasgyárból,

ez ne lett volna elég szuper?

Ne értsetek félre,

valamilyen szintig azonosultam
ezekkel a narratívákkal,

és hogy láttam hőseim sikerét,

engem is arra késztett,
hogy kövessem példájukat.

De mindkét szemlélet hibás
abból a szempontból,

hogy dehumanizálja azokat, akik nem
illenek bele egy adott kategóriába,

vagy nem sikeresek bizonyos módon.

És ez nagy hatásssal
volt az önértékelésemre,

mert kezdtem megkérdőjelezni
ezeket a gondolatokat szüleim

és önmagam miatt.

és kezdtem töprengeni,

"Elég-e amit teszek, hogy megvédjem
a családomat és a közösségemet

az igazságtalanságtól,
amit minden nap érzünk?"

Miért adtam fel az elveimet,

miközben a szemem láttára
történtek a tragédiák?

Nos, sok időbe tellett
elfogadnom a döntéseimet.

És ezért köszönettel tartozom

a Hispanic Scholarship Fund
azaz HSF dolgozóinak,

akik az elejétől fogva mellettem álltak.

És ahogyan a HSF –

ez a szervezet – igyekszik bátorítani a
diákokat, hogy továbbtanuljanak

mentorálással és
különböző ösztöndíjakkal,

nagyban segített leküzdeni a szorongásom,

azzal, hogy valami olyat tanított
ami nagyon ismerős volt.

Valami olyat amit bizonyára ti is
hallottatok már,

rögtön azután, hogy elfoglaltátok
helyeteket egy repülőn.

Vészhelyzet esetén

először a saját oxigénmaszkod helyezd fel,
mielőtt segítenél másoknak.

Most már értem, hogy ez
mindenkinek mást jelent.

De számomra ez azt jelentette,
hogy a bevándorlók

nem tudnak és nem fognak tudni
beleilleni egyik narratívába sem,

hiszen a legtöbbünk csak sodródik
a két szélsőség között

a túlélésért küzdve.

És habár lehetnek olyanok,
akik már előrébb járnak az életben,

oxigénmaszkkal az arcukon,
biztos helyen,

kétségkívül lesznek olyanok,

akik még mindig küzdenek,
hogy felvegyék a sajátjukat,

mielőtt csak gondolnának is rá,
hogy egítsenek a körülöttük lévőknek.

Ez nagyon betalált nálam,

mert a szüleim

szerették volna hogy megragadjunk
minden lehetőséget,

amit sehol máshol nem tehettünk volna meg.

Mármint, Amerikában voltunk,

és gyerekként emiatt nagyra törő,
őrült nagy álmokat szőttem arról,

hogy vajon milyen lesz a jövőm.

De ahogy a világ a bevándorlókat látja,

az nem csak a narratívákban nyilvánul meg.

A törvényeken és a rendszeren
keresztül is hat a közösségekre,

családokra, egyénekre.

Ezt első kézből tudom,

mert ezek a törvények
szakították szét a családom,

és miattuk kellett szüleimnek
visszatérniük Mexikóba.

És 15 évesen

a 8 éves öcsémmel

egyedül találtuk magunkat,
támogatás nélkül,

amit a szüleink korábban
mindig megadtak nekünk.

Hiába voltunk amerikai állampolgárok,

úgy éreztük mindketten, legyőzött,

amit mi a lehetőségek
hazájának gondoltunk,

Az azt követő hetekben, hogy a szüleim
visszaköltöztek Mexikóba,

mikor világossá vált,hogy nem fognak
tudni visszajönni,

végig kellett nézzem,
ahogy a 8 éves öcsémet

kivették az iskolából,
hogy családjával lehessen.

Én eközben

azon töprengtem,
azzal, hogy visszamennék,

könnyebbé tenném-e szüleimnek,
hogy fel kellett adniuk.

Valahogyan sikerült meggyőznöm őket,
hogy maradhassak,

anélkül hogy biztosíthattam volna őket,
hogy lesz hol laknom,

és hogy minden rendben lesz.

De a mai napig nem felejtem el,

mennyire nehéz volt a búcsú.

Soha nem fogom elfelejteni,

ahogyan a kisöcsém odabújt a szüleimhez,

ahogy integettem neki a vasrács
túloldaláról.

Naivitás lenne mindent

csak a határozottságomnak tulajdonítani,

hogy ettől kezdve
annyi lehetőséget sikerült kihasználnom.

Azt akarom. hogy tudjátok,
nagyon nagy szerencsém volt.

Mert ha a számokat nézzük,

azok a diákok akiknek nem
biztosított a lakhatásuk

ritkán fejezik be a középiskolát.

Azt hiszem, azért volt,

mert a szüleim megbíztak bennem,
és hagytak menni,

ez bátorságot és erőt adott,

hogy megragadjam a lehetőségeket,

még akkor is, ha néha
gyámoltalannak éreztem magam.

Nem kétséges, ára van annak,

ha valaki az amerikai álmot
akarja megélni.

Ehhez nem kell

bevándorlónak vagy bevándorló
gyerekének lenned.

De tudom, hogy ma már

közel úgy élek, ahogy szüleim

az amerikai álmot látták.

Mert ahogy végeztem a főiskolán,

vettem egy repülőjegyet az öcsémnek,
és idehoztam magamhoz,

hogy ő is tanulhasson.

Ugyanakkor tudtam, hogy nehéz lesz
az öcsémmel.

Tudtam, hogy nehéz lesz

megtalálni az egyensúlyt aközött,

amit tőlem pályakezdőként
elvárnak a munkában.

és a felelősségvállalás között egy fiúért,
akinek saját álmai, céljai vannak.

Képzelhetitek. mennyire vicces
24 évesnek lenni,

fiatalságom csúcsán, New Yorkban

egy durcás tinédzser szobatárssal
aki sohasem mosogat el.

(Nevetés)

Borzasztó.

(Nevetés)

De amikor látom az öcsémet.
hogy megtanult kiállni magáért,

hogy milyen lelkes
a tanulmányai és az iskola iránt,

tudom, hogy jól döntöttem.

Mert ez a furcsa,

gyönyörű és kiváltságos élet,
amit most élek,

ez az oka, hogy olyan
karrierbe vágtam bele,

ami segíthet nekem és a családomnak
anyagilag helyrejönni.

Akkoriban nem tudtam,

de abban a 8 évben, amíg
a családom nélkül éltem,

rajtam volt az oxigén maszk
és a túlélésre koncentráltam.

És ebben a 8 évben

tehetetlenül kellett néznem
azt a fájdalmat,

amit a távollét okozott a családomnak.

A repülőn nem mondják el, de ahhoz,
hogy a saját maszkod vedd fel először,

miközben látod magad körül
a többieket szenvedni

nagy bátorságra van szükség.

Egyetlen módon
tudunk segíteni a többieken,

ha uralkodunk magunkon,

Hihetetlenül szerencsés vagyok,
hogy segíthetek a testvéremnek,

és hogy így határozottnak
és felkészültnek érzi magát,

hogy felvállalja,
bármit is akar legközelebb.

De tudom azt is,

hogy mert ilyen
kivételes helyzetben vagyok,

felelősségem biztosítani,

hogy a közösségem megtalálja,
ahol útmutatásra számíthat.

és támogatáshoz juthat.

Nem tudhatom, ti hol jártok,
mennyire jutottatok előre

a saját életutatokon,

de azt tudom, hogy csodálatos dolgok

születhetnek abból ha mind összefogunk,
és segítjük egymást.

Remélem hogy lesz a bátorságotok

a saját maszkotokat feltenni amikor kell,

és elég erősek lesztek

segíteni másoknak, amikor tudtok.

Köszönöm szépen.

(Taps)