Kathryn Schulz: Ne bánkódjunk feleslegesen

Bennünket úgy tanítanak, hogy próbáljuk bánkódás nélkül élni életüket. De miért is? Példaként használva saját tetoválását, Kathryn Schulz erőteljesen és előrehaladóan közelíti meg azt, hogyan kezeljük a sajnálkozást.

Tehát ez Johnny Depp persze.

És ez Johnny Depp válla.

És ez Johnny Depp híres válltetoválása.

Néhányan emlékezhetünk, hogy 1990-ben

Depp eljegyezte Winona Rydert,

és a jobb vállára tetováltatta,

"Winona mindörökké."

És három évvel később --

ami őszintén szólva az örökkévalóság egy formája hollywoodi normák szerint --

szakítottak,

és Johnny elment és egy kis javítást hajtott végre.

És ma a vállán ez áll, "Wino mindörökké."

(nevetés)

Tehát úgy, mint Johnny Depp

és az amerikaiak 25 százaléka

16 és 50 között,

nekem is van egy tetoválásom.

Először a húszas éveim közepén kezdtem arra gondolni, hogy csináltatok egyet,

de szándékosan vártam hosszabb ideig.

Mert mindannyian tudjuk, hogy azok az emberek, akik

tetováltatják magukat 17,

19 vagy 23 éves korukban,

megbánták, mire 30 évesek lettek.

Ez velem nem történt meg.

A tetoválásomat 29 éves koromban csináltattam

és azonnal meg is bántam.

És ez alatt azt értem,

hogy amint kiléptem a tetoválószalonból --

ami csak néhány mérföldre van innen

lefelé az alsó East Side-on --

egy érzelmi összeomlás vett rajtam erőt világos nappal

az East broadway és a Canal Street sarkán.

(Nevetés)

Ami erre a legmegfelelőbb hely, mert senkit sem érdekel a másik.

(Nevetés)

És ezután hazamentem aznap este és még jobban magamba zuhantam,

amiről bővebben azonnal beszélek.

És ez valójában eléggé megdöbbentett,

mert ezt megelőzően

büszke voltam arra,

hogy semmit sem bánok meg.

Rengeteg hibát követtem el

és idióta döntéseket hoztam persze.

Minden órában ezt teszem.

De mindig úgy éreztem, nézd,

a legjobb elhatározást hoztam, amit csak lehetett,

ahhoz képest, ki voltam akkor,

ahhoz képest, milyen információk áltak a rendelkezésemre.

Tanultam belőle.

Valahogyan eljuttatott az életben oda, ahol ma vagyok.

És ez rendben van, nem változtatnék rajta.

Másszóval elfogyasztottam nagyszerű kultúránk bánkódás-üdítőitalát ,

ami arról szól, hogy siránkozni a múltban történt dolgok miatt

felesleges időfecsérlés,

mindig előre kell tekintenünk és nem hátrafelé,

és az egyik legnemesebb és legjobb dolog, amit tehetünk az az,

hogy igyekeznünk kell egy bánkódás mentes életet élni.

Ez a gondolat szépen kifejeződik a következő idézetben:

"A gyógyír nélküli dolgokkal

nem kell foglalkozni;

ami történt, megtörtént."

És ez elsőre tényleg egy követendő filozófiának tűnik --

egy olyasvalami, amivel mindnyájan egyetérthetünk ...,

amíg el nem mondom, ki mondta.

Rendben, tehát Lady Macbeth

mondja ezt férjének, hogy ne legyen már olyan puhány

és ne legyenek rossz érzései az emberek megölése miatt.

És ahogy a dolgok történtek, Shakespeare valamit akar nekünk mondani,

mint általában.

Mert ha az ember nem tud megbánni valamit,

az valójában a szociopaták

egyik diagnosztikai tünete.

Egyébként ez az agyi sérülés bizonyos fajtájának jellemzője is.

Tehát azok az emberek, akiknek sérült

az elülső homloklebenye,

képtelenek sajnálkozni

még az egyértelműen helytelen döntések miatt sem.

Tehát valójában, ha bánkódás nélküli életet akarunk élni,

erre is van megoldás.

Ezt lobotómiának hívják.

Viszont ha teljesen rendben akarunk létezni

és teljesen emberiként,

és teljesen emberiesként,

úgy hiszem meg kell tanulnunk nem bánkódás nélkül élni, hanem vele együtt.

Kezdjük tehát néhány szakkifejezés értelmezésével.

Mi a sajnálat?

A sajnálat egy érzés, amelyet akkor élünk át,

amikor úgy hisszük, hogy jelen helyzetünk

jobb, vagy boldogabb lehetne,

ha valamit másként csináltunk volna a múltban.

Másszóval a sajnálathoz két dologra van szükség,

Először is szüség van tevékenységre -- elsősorban döntést kellett hoznunk.

Másodszor képzelőerőre van szükség.

Képesnek kell lennünk arra, hogy elképzeljük a visszatérést és egy más választást,

és ezután képesnek kell lennünk előretekerni a képzeletbeli felvételt

és elképzelni, hogyan alakulnának a dolgok a jelenben.

És valójában minél több ilyen dolog van --

annál több a tevékenység és képzelőerő

egy bizonyos bánkódás miatt,

és annál intenzívebb a bánkódas.

Vagyis tegyük fel,

hogy éppen úton vagyunk legjobb barátunk esküvőjére

és próbálunk eljutni a repülőtérre és egy dugóba kerülünk,

és amikor odaérünk a kapuhoz,

éppen lekéssük a gépet.

Jobban fogunk bánkódni ebben a helyzetben,

ha három perccel késsük le a gépet,

mintha 20 perccel késtük volna le.

Miért?

Nos azért, mert ha három perccel késsük le a gépet,

fájdalmasan könnyebb elképzelni,

hogy hozhattunk volna más döntést is,

amely egy jobb eredményhez vezetett volna.

"A hídon kellett volna mennem, nem az alagúton át.

"Át kellett volna hajtanom a sárgán."

Ezek a bánkódás kialakulásának klasszikus feltételei.

Bánkódunk, amikor úgy érezzük, felelősek vagyunk

egy döntésért, amely rosszul sült el,

de majdnem sikerült.

Ilyen határokon belül persze

sok dolog miatt bánkódhatunk.

Mai témánk a viselkedési gazdaságtan.

És a legtöbb dolog, amit a sajnálkozásról tudunk,

erről a területről ered.

A fogyasztói és pénzügyi döntésekről szóló

szakirodalom terjedelmes,

csakúgy, mint a velük összefüggésben lévő bánkódásról szóló --

alapjában véve a vásárlók lelkiismeret-furdalásáról szóló szakirodalom.

És végül a kutatóknak eszébe jutott, hogy visszalépjenek

és azt mondják, rendben, de általában

mi miatt is bánkódunk a legjobban?

Végül a válaszok így alakultak:

Tehát a leggyakoribb 6 sajnálkozás --

amiket a legjobban sajnálunk életünkben:

Messze a leggyakoribb az oktatás.

Sajnálkozásunk 33 százaléka

az oktatásról hozott döntésekkel függ össze.

Bárcsak több lett volna,.

Bárcsak jobban kihasználtuk volna azt a képzést, amit kaptunk.

Bárcsak valami mást tanultunk volna.

Magasan vezet még a sajnálkozási listán

a karrierre, szerelemre, gyermeknevelésre vonatkozó sajnálkozás,

különféle döntések és választások saját magunk megítéléséről

és hogyan töltjük szabadidőnket --

vagy még pontosabban,

hogyan nem töltjük azt.

A fennmaradó sajnálkozás

ezekkel a dolgokkal függ össze:

pénzügyek, családi gondok -- kivéve szerelem vagy gyereknevelés --,

egészség, barátok,

lelki élet és közösség.

Tehát másszóval a legtöbb, amit a sajnálkozásról tudunk,

azt a pénzügyek tanulmányozása által tudjuk.

De úgy áll a dolog, hogy ha megnézzük általában, mi miatt sajnálkoznak az emberek,

tudják, a pénzügyi döntések nem is jönnek szóba.

Az összes sajnálkozás kevesebb mint 3 százalékát teszik ki.

Tehát, ha stresszelünk

a magastőkéjű szemben az alacsonytőkéjű részvények,

vagy A vállalat szemben B vállalat miatt,

vagy Subarut vagy Priust kéne vennünk,

tudják mit, hagyják az egészet.

Valószínű, hogy 5 év múlva már nem fog érdekelni.

Viszont ha ezek miatt a dolgok miatt sajnálkozunk

és átható sajnálatot érzünk miattuk,

milyen érzés ez valójában?

Mindannyian ismerjük a választ.

Szörnyű érzés. A bánkódás kegyetlen érzés.

De úgy néz ki, hogy a sajnálkozás

4 bizonyos és következetes módon okoz érzelmi fájdalmat.

Nos az első következetes összetevője a sajnálkozásnak

alapjában véve az elutasítás.

Amikor hazaértem aznap este, amikor tetováltattam magam,

egész éjjel fent voltam.

És az első órákban

pontosan egyetlen gondolat járt a fejemben.

És ez a gondolat az volt,

"El kell tüntetni!"

Ez egy hihetetlenül primitív érzelmi válasz.

Úgy értem, ettől már nincs messze az, hogy "Anyut akarom!"

Nem próbáljuk megoldani a problémát.

Nem próbáljuk megérteni, hogyan született a probléma.

Csak azt akarjuk, hogy eltűnjön.

A sajnálkozás másik jellemvonása

a zavarodottság érzete.

Így a másik dolog, amelyre gondoltam a hálóśzobámban aznap este

"Hogyan tehettem ezt?

Mire gondoltam?"

Az elidegenedés ezen valós érzete

azon részünktől, amellyel a döntést hoztuk.

Nem tudunk azonosulni ezzel a résszel.

Nem értjük ezt a részt.

És persze nincs bennünk empátia ezzel a résszel szemben --

ami megmagyarázza a sajnálkozás harmadik összetevőjét,

amely egy intenzív óhaj, hogy megbüntessük magunkat.

Ezért a sajnálkozás tekintetében

ezt mondjuk: "Miért nem is tört le a karom, amikor ezt tettem."

A negyedik összetevő

az, amit a pszichlógusok perszeveratívnak neveznek.

Perszeverálni azt jelenti, megszállottan és ismételten összpontosítani

ugyanarra a bizonyos dologra.

Így a perszeveráció hatása

alapjában véve az első három összetevő megragadása

és behelyezése egy végtelen hurokba.

Tehát nem arról van szó, hogy amikor a hálószobában ültem

és azt gondoltam, "Tüntesd el."

Ott ültem és azt gondoltam,

"Tüntesd el.Tüntesd el."

"Tüntesd el.Tüntesd el."

Így ha megnézzük a pszichológiai szakirodalmat,

ez a sajnálkozás 4 következetes meghatározó összetevője.

De szeretném megjegyezni, hogy van egy ötödik is.

És erről azt hiszem,

hogy ez az egzisztenciális ébresztő egy fajtája.

Aznap este a lakásomon,

miután már eleget ostoroztam magam.

sokáig feküdtem az ágyamban,

és a bőrátültetösen gondolkodtam.

És ekkor arra gondoltam,

hogy ahogyan az utazás-biztosítás nem fedi a vismajort,

az én betegbiztosításom sem fedi a hülyeségemet.

Persze semmilyen biztosítás sem fedi a hülyeségből elkövetett dolgokat.

A hüyeségből elkövetett dolgok lényege az, hogy

tökéletesen kiszolgáltatottá tesznek;

teljesen feltárnak a világnak

és saját védtelenségünknek és esendőségünknek

egy tulajdonképpen elég érdektelen univerzumnak.

Ez persze egy hihetetlenül fájdalmas élmény.

És úgy gondolom, ez különösen fájdalmas nekünk a nyugati világban,

annak a markában, amire néha csak úgy gondolok,

mint a Control-Z kultúrára --

Control-Z, mint egy számítógépes parancs,

visszacsinál.

Hihetetlenül hozzászoktunk ahhoz, hogy ne kelljen

szembenéznünk az élet kemény arcával, bizonyos értelemben.

Azt gondoljuk, a problémákat megoldhatjuk pénzzel

vagy technológiával --

visszacsinálhatunk, barátságokat vonhatunk vissza

és visszajátszhatunk.

És a probléma az, hogy történnek bizonyos dolgok az életben,

amelyeket kétségbeesetten meg akarunk változtatni,

de nem tudunk.

Néha a Control-Z (visszacsinálás) helyett,

tulajdonképpen zéro irányításunk van.

És azoknak közülünk, akik irányítás-mániásak és maximalisták --

és én tudom hol beszélek --

ez nagyon nehéz,

mert mindent magunk akarunk megcsinálni és persze mindezt jól.

Tehát az a helyzet,

hogy az irányítás-mániások és maximalisták ne csináltassanak tetoválást,

és ehhez majd visszatérek egy pár pillanat múlva.

De először is azt szeretném mondani,

hogy az intenzitás és álhattatosság,

amelyekkel átéljük a sajnálkozás ezen érzelmi összetevőit,

természetesen különbözni fognak

attól a bizonyos dologtól függően, ami miatt sajnálkozunk.

Tehát, például itt van az én kedvenc

automata sajnálkozás-gerjesztőm a modern életben.

(Nevetés)

Szöveg: Válasz mindenkinek.

És a furcsa dolog az

ebben az alattomos technológiai újításban az,

hogy már ezzel az egy dologgal is

hatalmas bánkódást élhetünk át.

Tévedésből megnyomhatjuk a "válasz mindenkinek"-et

egy emailre és megsemmisíthetünk egy emberi viszonyt.

Vagy lehet csak egy hihetetlenül kellemetlen napunk a munkahelyen.

Vagy lehet az utolsó napunk a munkahelyen.

És ez még csak nem is

áll közel az élet igazán mély sajnálkozásaihoz.

Mert persze olykor hozunk olyan döntéseket,

amelyeknek visszavonhatatlan és szörnyű következményei vannak

akár a saját, akár mások

egészségére, boldogságára, vagy megélhetésére,

és a legrosszabb esetben az életükre is.

Természetesen ezek a típusú sajnálkozások

hihetetlenül átütőek és hosszantartóak.

Úgy értem, hogy még az idióta "válasz mindenkinek" sajnálkozás is

napokig gyötrelmes kínlódáshoz vezethet.

Vagyis hogyan élhetünk együtt ezzel?

Megjegyezném, hogy van három dolog,

amely segíthet békét kötni a bánkódással.

Az első,

hogy nyugodjunk bele bizonyos mértékben az általánosságába,

Ha beírjuk egy internetes keresőbe, hogy sajnálkozás és tetoválás,

11.5 millió találatot kapunk.

(Nevetés)

Az FDA becslése szerint

az összes tetoválással rendelkező amerikaiak

17 százaléka sajnálja, hogy tetováltatta magát.

Ez Johnny Depp, én

és még 7 millió társunk.

És ez csak a tetoválások miatti sajnálkozás.

Ez mindannyiunkat érint.

A másik dolog, ami segíthet békét kötni

a sajnálkozással, az az önmagunkon nevetés.

Az én esetemben az egyáltalán nem volt gond,

mert tulajdonképpen nagyon könnyen tudtam nevetni magamon,

amikor 29 évesen anyut akartam,

amiért nem tetszett az új tetoválásom.

Viszont ez egy kegyetlen és nagydumás ötletnek tűnhet,

amikor a mélyebb sajnálkozásokról van szó.

De én nem hiszem, hogy errő lenne szó.

Bárki közülünk, aki már átélt sajnálkozást,

amelyben igazi fájdalom és szomorúság volt,

megérti, hogy a humor és még a fekete humor is

nagy szerepet játszhat a túlélésünkben.

Összeköti életünkben a pólusokat,

pozitívot és negatívot,

és újra lendületbe hoz.

A harmadik mód, amivel békét köthetünk a sajnálkozással,

az idő segítségével történik,

amiről mindannyian tudjuk, hogy minden sebet begyógyít --

a tetováláson kivül, ami örökös.

Tehát már sok éve,

hogy megkaptam a tetoválásomat.

Akarjátok látni?

Rendben.

Tulajdonképpen figyelmeztetnem kell arra,

hogy csalódottak lesznek.

Mert valójában nem is annyira visszataszító.

Nem tetováltattam magamra Marilyn Manson arcát

valamelyik intim testrészemre vagy valami ilyesmi.

Amikor mások látják a tetoválásomat,

a legtöbbször tetszik nekik.

Viszont az a fontos, hogy nekem nem tetszik.

Ahogy már mondtam, maximalista vagyok.

De azért megmutatom.

Ez a tetoválásom.

Sejtem, néhányuknak mi jár az eszükben.

Tehát biztosíthatom Önöket arról,

hogy néhány sajnálkozásuk

nem annyira csúnya, mint ahogyan azt gondolják.

Ezt azért tetováltattam magamra,

mert a húszas éveimet

az országon kívül éltem utazván.

És amikor hazatértem és letelepedtem New Yorkban,

attól tartottam, hogy elfelejtek

néhányat azokból a legfontosabb leckékből amit akkor tanultam.

Közelebbről két dolgot, amit magamról tanultam meg

és amit a legkevésbé sem szeretnék elfelejteni az az,

hogy mennyire fontos folyton felfedezni

és egyúttal milyen fontos

szem előtt tartani az ember igazi északi irányát.

És ami igazán tetszett az iránytű hasonlatban az az volt,

hogy magába foglalta mindkét gondolatot

egyetlen képben.

És azt hittem, hogy egyfajta állandó emlékeztetőként fog szolgálni.

Nos az volt.

De úgy néz ki, arra az egyetlen dologra nem emlékeztet, amire akartam;

állandóan inkább valami másra emlékeztet.

Valójában emlékeztet

a legfontosabb leckére, amit a sajnálkozás taníthat nekünk,

ami egyben az egyik legfontosabb lecke, amire az élet megtaníthat.

És ironikus, de azt hiszem ez az egyetlen dolog,

amit a testemre tetováltathattam --

részben, mint író,

de mint emberi lény is.

A helyzet az,

hogy ha vannak céljaink

és álmaink,

és meg akarjuk tenni a tőlünk telhetőt,

és ha szeretjük az embereket,

és ha nem akarjuk megbántani, vagy elveszíteni őket,

fájdalmat kéne éreznünk, amikor a dolgok nem sikerülnek.

Nem az a lényeg, hogy sajnálkozás nélkül éljünk.

A lényeg az, hogy ne utáljuk magunkat miatta.

A tanulság, amit végül levontam a tetoválásomból

és, amit ma meg akarok osztani

a következő:

Meg kell tenulnunk szeretni

a hibás, tökéletlen dolgokat is,

amiket létrehozunk

és megbocsátani magunknak, amiért létrehoztuk őket.

A sajnálkozás nem arra emlékeztet, hogy valamit rosszul csináltunk.

Arra emlékeztet, hogy tudjuk, jobban is csinálhatjuk.

Köszönöm.

(Taps)