Freeman Hrabowski: A tudományos siker 4 egyetemi alappillére

21 éves korában Freeman Hrabowski együtt menetelt Martin Luther King-gel. Jelenleg A Baltimore-i Maryland Egyetemet (UMBC) vezeti, ahol olyan környezet kialakításán dolgozik, amely az alul-reprezentált csoportok hallgatóinak -- különösen az afro-amerikaiak, latin-amerikaiak és szegényebb családból származó diákoknak -- segít matematikai és tudományos fokozatokat szerezni. Most az UMBC módszerének négy pilléréről mesél nekünk.

Nos, azokról a sikerekről fogok beszélni, amit egyetemünk,

a Baltimore-állambeli Maryland-i Egyetem (UMBC)

ért el mindenféle diákok oktatásában,

a művészeti, humán, természettudományos és műszaki területeken.

Ami a történetünket különösen fontossá teszi az az,

hogy nagyon sokat tanultunk a diákok egy csoportjától,

akik jellemzően nem az akadémiai létra tetején vannak --

színesbőrű diákok, különböző területeken alulreprezentált diákok.

És ami a történetet igazán különlegessé teszi az az,

hogy megtanultuk, hogyan segítsünk afro-amerikai, latin diákoknak,

alacsony jövedelmi hátterű diákoknak abban,

hogy a világ legjobb tudósaivá és mérnökeivé váljanak.

Egy történettel kezdem a gyermekkoromból.

Mi mind a gyermekkori tapasztalataink eredményei vagyunk.

El sem hiszem, hogy már 50 év telt el azóta,

hogy kilencedikes gyerek voltam Birminghamban, Alabamában,

egy gyerek, aki imádott ötöst kapni,

egy gyerek aki szerette a matekot, és szeretett olvasni,

egy gyerek aki azt mondta a tanárának,

amikor a tanár így szólt az osztályhoz: "Itt van 10 feladat",

ez a kövér kis fickó azt mondta: "Adjon még 10-et".

És az egész osztály azt mondta: "Fogd be, Freeman."

És ez mindennapos dolog volt.

Így hát mindig ezt a kérdést tettem fel:

"Hogyan lehetne több gyerekkel megszerettetni a tanulást?"

És csodálatos módon, az egyik héten a templomban,

amikor valójában nem akartam ott lenni,

és a terem végében éppen
matekfeladatokkal voltam elfoglalva,

hallottam, amint ez az ember azt mondja:

"Ha rá tudjuk venni a gyerekeket,

hogy részt vegyenek ezen a békés demonstráción
itt Birminghamban,

megmutathatjuk Amerikának, hogy még a gyerekek is tudják a különbséget jó és rossz között,

és hogy a gyerekek tényleg
a lehető legjobb oktatást szeretnék kapni."

Én felnéztem, és azt mondtam: "Ki ez az ember?"

Erre azt felelték, a neve Dr. Martin Luther King.

Azt mondtam a szüleimnek: "Nekem el kell mennem.

El akarok menni.
Részt akarok venni ebben a dologban."

Erre ők azt felelték: "Az ki van zárva."

(Nevetés)

Aztán kicsit durvábban folytattuk.

Akkoriban, őszintén szólva, nem volt szokás visszabeszélni a szüleinknek.

És valahogy azt gondoltam:
"Tudjátok, képmutatóak vagytok.

Ti küldtetek oda. Ti akartátok, hogy meghallgassam.

Az az ember azt szeretné hogy menjek,
és ti most azt mondjátok, nem."

Egész éjjel ezen gondolkoztak.

Másnap reggel aztán bejöttek a szobámba.

Egész éjszaka nem aludtak.

Szó szerint sírtak, imádkoztak és gondolkodtak,

"Elengedjük a 12 éves gyermekünket,

hogy részt vegyen ezen a meneten
és valószínűleg börtönbe kerüljön?"

Aztán úgy döntöttek, hogy megteszik.

Amikor jöttek elmondani nekem,

először fellelkesültem.

Aztán hirtelen elkezdtem a kutyákra és tűzoltócsövekre gondolni,

és nagyon megijedtem, tényleg.

Az egyik fontos dolog, amire időről-időre
felhívom az emberek figyelmét, az az,

hogy néha, amikor az emberek bátor dolgokat cselekszenek,

az nem azt jelenti, hogy ők bátrak.

Egyszerűen azt jelent, hiszik, hogy fontos megtenniük.

Én jobb oktatást akartam.

Nem akartam, hogy használt könyveim legyenek.

Szerettem volna tudni, hogy az iskolának ahova járok

nem csak jó tanárai vannak, de a szükséges erőforrásai is megvannak.

És ennek a tapasztalatnak az eredményeként

a hét közepén, amikor a börtönben voltam,

Dr. King eljött a szüleinkkel és azt mondta:

"Amit a mai napon tesztek, gyerekek,

azokra a gyerekekre is hatással lesz,
akik még meg sem születtek."

Nemrégiben fogtam fel,
hogy a mai amerikaiak kétharmada

meg sem született még akkor, 1963-ban.

Számukra, amikor a birminghami "Gyermekek Keresztes Menetéről" hallanak,

különféle formában, ha látják a TV-ben,

az olyan, mint az 1863-as "Lincoln" filmet nézni:

történelem.

De az igazi kérdés az,
hogy mi volt az eset tanulsága?

Nos bámulatos módon,
a legfontosabb számomra ez volt:

A gyerekek képesek a saját oktatásukat menedzselni.

Megtaníthatók, hogy szenvedélyesen akarjanak

tanulni, és imádjanak kérdéseket feltenni.

Különleges jelentősége van annak,

hogy az egyetemet, amit most vezetek,

a Baltimore-i Maryland-i Egyetemet (UUMBC),

1963-ban alapították, pontosan abban az évben,
amikor én börtönbe kerültem Dr. Kinggel.

És ami ezt az intézményalapítást
különösen fontossá tette,

az az, hogy Maryland délen van, mint tudják,

és, őszintén szólva, ez volt az első egyetem
az államunkban,

amelybe mindeféle fajú hallgatók járhattak.

Így voltak fekete és fehér diákjaink,
és mások, akik elkezdtek oda járni.

És itt 50 éve folyik egy kísérlet.

Egy kísérlet, aminek tárgya:

Létezhetnek-e országunkban
olyan intézmények, egyetemek,

amelyekbe különböző hátterű emberek
jöhetnek tanulni,

és ahol megtanulhatnak együtt dolgozni
és vezetővé válni,

és támogatni egymást ebben az igyekezetben?

Nos, ami különösen fontos számomra
ebben a tapasztalatban:

Rájöttünk, hogy sokat tehetünk a művészetek, humán tárgyak és társadalomtudományok területén,

Ezért évekig dolgoztunk ezen a 60-as években.

Sokakat tanítottunk jogra,
mindenféle humán tudományokra.

Nagyszerű művészeket neveltünk.
Beckett a múzsánk.

Sok diákunk a színházi pályán folytatta.

Remek munka.

A probléma, amivel szembesültünk ugyanaz, mint amivel Amerika is folyamatosan szembesül --

hogy a természettudományi
és mérnökhallgatók között

a fekete diákok nem teljesítettek jól.

De amikor ránéztünk az adatokra,

azt találtuk, hogy a diákok, őszintén szólva, általában

nagy számban nem végezték el.

Ennek eredményeképpen

úgy döntöttünk, teszünk valamit,
hogy segítsünk, mindenek előtt

az alsó régióban lévő csoportnak,
az afro-amerikai, majd a latin-amerikai diákoknak.

Robert és Jane Meyerhoff, emberbarátok mondták, "Szeretnénk segíteni."

Robert Meyerhoff szavaival: "Miért van az, hogy minden, amit látok a TV-ben a fekete srácokról,

az vagy a kosárlabdáról szól, vagy nem pozitív?

Szeretnék ezen változtatni, valami pozitívat tenni."

Magunkévá téve ezeket a gondolatokat,
létrehoztuk a Meyerhoff Ösztöndíj programot.

Ez a program azért jelentős,

mert több dologra megtanított bennünket.

A kérdés így hangzik:

Hogy van az, hogy jelenleg mi képezzük
az országban a legtöbb afro-amerikait,

akik természettudományos
és mérnöki Ph.D.-t és M.D./Ph.D-t szereznek?

Ez nagy dolog. Tapsot kérek érte. Ez egy nagy dolog.

Ez egy nagy dolog. Tényleg az.

(Taps)

Látják, a legtöbb ember nem is fogja fel,

hogy nem csak kisebbségek teljesítenek alul
a tudományos és műszaki területen.

Őszintén szólva, az Amerikaiakról beszélünk.

Ha nem tudnák, míg azoknak a feketéknek
és latinoknak a 20%-a,

akik tudományos és műszaki területen
kezdik a tanulmányaikat,

szerez diplomát ténylegesen ezeken a területeken,

a beiratkozott fehéreknek mindössze 32 százaléka

fog végül lediplomázni ezeken a területeken,

az ázsiai-amerikaiaknak
pedig mindössze 42 százaléka.

Így aztán, az igazi kérdés az, hogy mi is a kihívás?

Nos, részben természetesen az általános
és középiskolai oktatás (K-12).

Meg kell erősítenünk az általános és középiskolai oktatást.

De a dolog másik része az egyetemeink

tudományos és műszaki képzéseinek
kultúrájával függ össze.

Nem tudom, tudják-e, hogy a magas felvételi (SAT) pontszámot elért diákok nagy része

és a kiemelkedő diákok (A.P. kreditesek) nagy része,

akik az ország legelőkelőbb egyetemeire mennek,

orvosi vagy mérnöki alapképzésen kezdenek,
majd egy másik szakon végeznek.

Az első számú ok, amit találtunk, az az,

hogy ők nem teljesítettek jól
az első éves tudományos kurzusokon.

Nos, mi az elsőéves tudományos és műszaki kurzusokat itt Amerikában

selejtező, vagy rostáló kurzusoknak hívjuk.

Önök közül hányan ismernek valakit,

aki orvosi vagy mérnöki irányban indult,

majd egy vagy két éven belül szakot váltott?

Ez egy amerikai kihívás. Az itt ülők fele.

Tudom. Tudom. Tudom.

Nos, ami ebben érdekes, az az,

hogy nagyon sok diák okos és ezt meg tudja csinálni.

Meg kell találnunk a módját, hogy sikerüljön.

Szóval mi az a négy dolog, amivel segítettünk a kisebbségi hallgatóknak,

amivel most a többi diáknak is segítünk?

Első: magas elvárások.

Meg kell értenünk a diákok akadémiai felkészítését --

a jegyeiket, a kurzusmunka szigorát,

a vizsgázási képességeiket, a hozzáállásukat,

a bennük égő tüzet, a munka iránti szenvedélyt,
a teljesítési vágyat.

Ez segít a hallgatóknak felkészülni a pozícióra,
ez nagyon fontos.

De ugyanilyen fontos megérteniük, hogy a kemény munka hozza csak meg a változást.

Nem érdekel, mennyire vagy okos,
vagy mennyire hiszed okosnak magad.

Az "okos" csak annyit jelent: kész a tanulásra.

Hogy izgat a tanulás,
és szeretnél jó kérdéseket feltenni.

A Nobel-díjas I. I. Rabi mondta,
hogy New Yorkban felnőve

barátjaitól a szüleik azt kérdezték

a nap végén: "Mit tanultál az iskolában?"

Ezzel szemben, mondja,
az ő zsidó édesanyja azt kérdezte:

"Izzy, feltettél ma egy jó kérdést?"

Tehát a magas elvárások
az érdeklődéssel vannak összefüggésben,

és a fiatalokat bíztatni kell, hogy legyenek kíváncsiak.

Ezeknek a magas elvárásoknak az eredményeképpen,

elkezdtük keresni azokat a diákokat, akikkel dolgozni akartunk,

hogy lássuk, hogyan tudunk nekik segíteni,

hogy ne csak túléljék a tudományos és műszaki kurzusokat,

hanem hogy a legjobbá, kiválókká váljanak.

Érdekességképpen egy példa:

Egy fiatalembernek, aki C-t kapott az első kurzusára és szeretett volna orvosi szakra menni,

azt mondtuk: "Szeretnénk ha felvennéd
újra a kurzust,

mert erős alapokra lesz szükséged
ha a következő szintre akarsz lépni."

Minden az alapozáson múlik a következő szinten.

Újra felvette a kurzust.

A fiatalember folytatta tanulmányait az UMBC-n,

és ő lett az első fekete, aki M.D./Ph.D. fokozatot szerzett a Pennsylvaniai Egyetemen.

Jelenleg a Harvardon dolgozik.

Gyönyörű történet. Ő is megérdemel egy tapsot.

(Taps)

Másodszor, a dolog nem csak
a teszteredményekről szól.

A teszteredmények fontosak,
de nem a legfontosabbak.

Egy fiatal nőnek nagyszerű jegyei voltak,
de a tesztjei nem sikerültek a legjobban.

Viszont volt a hölgynek egy másik
nagyon fontos jellemzője.

Az általános és középiskolából
egyetlen napot sem mulasztott.

Tűz lobogott benne!

Ez a fiatal nő folytatta,
és ma M.D./Ph.D. a Hopkins Egyetemről.

Ő most a tanszéken van, pszichiátriai szakterületen,
mint az idegtudomány doktora (Ph.D.).

Konzulensével közösen fejlesztett ki egy módszert
a Viagra másik hasznosítására,

cukorbetegek kezelésében.
Nagy taps neki. Nagy taps neki.

(Taps)

Tehát a magas elvárások nagyon fontosak.

Másodszor, a közösségépítés a diákok között.

Mindannyian tudjuk, hogy mi, akik tudományos
és műszaki területen dolgozunk,

néha szinte el tudnánk vágni egymás torkát.

A diákokat nem tanítják meg csapatban dolgozni.

Mi éppen azon dolgozunk ezzel a csoporttal,

hogy megtanulják megérteni egymást,

hogy bizalom alakuljon ki közöttük,
hogy támogassák egymást,

hogy tanuljanak meg jó kérdéseket feltenni,

és hogy azt is megtanulják,
hogyan magyarázzanak el koncepciókat érthetően.

És tudják, egy dolog ötöst szerezni magunknak,

egy másik dolog segíteni másnak
a jó eredmény elérésében.

Ez a felelősségérzet, ami változást hoz a világban.

A közösségépítés e diákok között nagyon fontos.

Harmadszor, az ötlet,
hogy kutatók neveléséhez kutatók kellenek.

Akár arról beszélünk,
hogy a művészeket művészek nevelik,

akár a társadalomtudományokba kerülő emberekről,

legyen a szakterület bármi -- de különösen a tudomány és a mérnökség, vagy a művészet --

tudósokra van szükség,
akik bevonják a diákokat a munkába.

Így a diákjaink rendszeresen dolgoznak a laborokban.

Íme egy nagyszerű példa, amit értékelni fognak:

Pár évvel ezelőtt egy hóvihar idején Baltimore-ban,

a srác az egyetemünkön, a Hughes Orvosi Intézet diplomájával

visszajött dolgozni a laborba néhány nappal később,

mire ezek a diákok valamennyien megtagadták,
hogy elhagyják a labort.

Volt élelmük, amit szépen kicsomagoltak.

Dolgoztak a laborban,

és a munkát nem iskolai feladatnak tekintették, hanem az életük részének.

Tudták, hogy egy AIDS-kutatáson dolgoznak.

Ezt a csodálatos fehérjeszerkezetet vizsgálták.

És ami érdekes,
mindannyian erre a munkára koncentráltak.

Ő azt mondta, "Ennél jobb már nem lesz."

Végezetül tehát, ha van egy közösség,

vannak magas elvárások, és kutatók
akik kutatókat nevelnek,

akkor már csak olyan tanszéki emberek kellenek,
akik akarnak

ezekkel a hallgatókkal dolgozni, akár az oktatótermekben is.

Sosem felejtem el, amikor a tanszék
egyik munkatársa jelezte:

"Van egy fiatalember az osztályban, egy fekete srác,

akit, úgy tűnik, nem nagyon izgat a munka.

Nem jegyzetel. Beszélnünk kell vele."

Ami nagyon fontos az az, hogy ez a munkatárs minden diákot figyelt,

hogy lássa, ki vesz részt valóban a munkában,
és ki nem,

és azt mondta: "Lássuk, hogyan tudok
velük együtt dolgozni.

Csináljunk egy csapatot, akik segítenek nekem."

Ez volt az összekötő erő.

Ez a fiatalember ma M.D./Ph.D.-ként a Duke neuromérnöki tanszékének munkatársa.

Nagy tapsot neki ezért.

(Taps)

A lényeg, hogy kifejlesztettük ezt a modellt,

ami a felmérésben segít,
nem csak a végső értékelésben.

Rájöttünk arra, hogy újra kell terveznünk
a kurzusokat.

Újraterveztük a kémiát, újraterveztük a fizikát.

Most pedig szeretnénk újratervezni a humán- és társadalomtudományokat is.

Mert sok diák unatkozik az órákon.

Tudják Önök ezt?

Sok diák, az általános iskolákban,
a középiskolákban, és az egyetemeken,

nem akar csak ülni és figyelni valakire, aki beszél.

El kell kötelezniük magukat.

És megtettük, ha megnézik a honlapunkon
a Kémiai Kutatóközpontot,

láthatják, hogy az emberek
az ország minden részéről jönnek

megnézni, hogyan alkottuk újra a kurzusokat,

a hangsúlyt az együttműködésre, a technológia használatára helyezve,

biotechnológiai cégektől vett valós problémákat behozva az egyetemre,

nem pusztán elmélettel traktálva a diákokat,

hanem hagyva, hogy megküzdjenek
ezekkel az elméletekkel.

Ez annyira jól működik az egyetemi rendszerünkben, itt Marylandben,

hogy egyre több kurzust tervezünk újra.

Ezt akadémiai innovációnak hívjuk.

És hogy mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy a tudományos
és műszaki területek mellett,

mára már vannak programjaink a művészeti-,
humán- és társadalomtudományos képzésben,

a tanárképzésben, és például speciálisan a IT területen tanuló női hallgatók számára is.

Ha nem tudnák, 79 százalékkal csökkent

a számítógép-tudományból diplomázó nők száma 2000 óta.

Nekem az a véleményem, hogy a változás oka

diákok közötti közösségépítés lesz,

elhitetni a fiatal nőkkel, kisebbségi diákokkal
és diákokkal általában,

hogy képesek elvégezni ezt a munkát.

És ami a legfontosabb, esélyt adni nekik
a közösségépítésre

az az őket a munkába bevonni képes tanszékekkel,

és felmérni, hogy mi az,
ami működik, és mi az, ami nem.

A legfontosabb, hogy a diák
tisztában legyen önmagával,

csodálatos, ahogyan az álmok és értékek

képesek átalakítani a világot.

Amikor 12 éves gyerekként
a börtönben voltam Birminghamben,

folyton arra gondoltam, "Vajon milyen lesz a jövőm?"

El sem tudtam képzelni,
hogy ez a kis birminghami fekete fiú

egy napon egy olyan egyetem vezetője lehet,
aminek 150 országból vannak hallgatói,

ahol a diákok nemcsak túlélnek,

hanem ahol szeretnek tanulni, ahol élvezik,
hogy a legjobbak lehetnek,

ahol egy napon megváltoztatják a világot.

Arisztotelész mondta, "A kiválóság sosem véletlen.

Mindig a komoly elhatározás, őszinte erőfeszítés
és intelligens megvalósítás eredménye.

A számos lehetőség közül
a legbölcsebb választást jelenti."

És akkor mondott valamit, amitől libabőrös leszek.

Azt mondta, "A választás határozza meg a sorsod,
nem a szerencse."

Választás, nem pedig a szerencse,
határozza meg a sorsod, álmaid és értékeid.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)