Gondoljuk át újra a K betűs szót

Analia Wu középiskolás korában költözött Argentínába, ahol egyszerre kellett megtanulnia spanyolul és angolul. Még a legegyszerűbb csevej is kimerítő volt számára, és szégyellte, hogy nagyon lassan fejlődik, míg nem egy véletlenszerű találkozásnak köszönhetően megtanulta bátran (és kellő humorral) elfogadni a kudarcot. Most komolyan, kit érdekel ha nem jut eszedbe az a szó, hogy brokkoli? A "kis, zöld zöldségfa" sokkal viccesebb.

A TED-Ed Weekend-ről itt találnak bővebb információt: bit.ly/2mCCQDn

Ha TED-Ed Klubot szeretnének indítani a saját iskolájukban, látogassanak el erre az oldalra: ed.ted.com/clubs.

Szeretnék előre szólni,

hogy sokat fogom használni
az S betűs szót,

sőt a K betűset is.

Úgyhogy ha valaki érzékeny erre,

akkor most még nyugodtan kimehet.

Rendben. Akkor most a sikerről
és a kudarcról fogok beszélni.

(Nevetés)

Mi számít kudarcnak?
Mi ez a gyakran emlegetett K betűs szó?

Tapsoljatok kettőt, ha a következőket

ti vagy a környezetetekben élők
kudarcként éltétek meg.

Kudarc-e, ha az iskolából kirúgnak,

és a többi iskola is
elutasítja a felvételeteket?

(Taps)

Kudarc-e, ha három év tanulás után

nem sikerül átmenni a doktori vizsgán?

(Taps)

Kudarc-e, ha öt év nyelvtanulás után

még mindig nem beszéltek
teljes mondatokban?

(Taps)

Nos, az első esetben
Albert Einsteinnek tapsoltatok.

De valóban kudarcot vallott volna?

Einstein a sikeréről híres,
nem pedig a hibáiról.

De ma nem hírességekről
szeretnék beszélni,

hanem Gary Greenről,

akit legtöbben valószínűleg nem ismertek,

és magamról - velem is csak
néhány perce találkoztatok.

Kiskoromban

Gary Green a kudarcról tartott
előadást az iskolámban.

Ő tanított meg rá, hogy máshogy
tekintsek a kudarcra.

Elmesélte, hogy bár három évig
tanult gyógypedagógiát,

nem ment át a doktori vizsgán.

És ami még ennél is rosszabb:

a feleségével már meg is szervezték
a bulit, hogy megünnepeljék a sikert,

mikor kiderült, hogy nem ment át,

és évet kell ismételnie.

Ha azon gondolkodtok,
hogy mi lett a bulival,

hát, én is írtam neki e-mailt,
és megkérdeztem.

Azt válaszolta, hogy katartikus
egy olyan buli,

ahol mindenki valamilyen
kudarcélményét ünnepli,

és nagyon jól érezték magukat.

Ez a sztori teljesen megváltoztatta
a gondolkodásmódom.

Rájöttem, hogy nem a világ vége
megbukni egy vizsgán.

És akkor most gondoljatok
a tapsolós feladatra.

Emlékeztek az utolsóra?

Aki nem tudott öt év alatt megtanulni
egy idegen nyelvet, én vagyok.

Ha most rám néztek, azt mondanátok,
hogy kudarcot vallottam?

Amikor először mentem Argentínába,
ahol spanyolul beszélnek,

nem beszéltem se spanyolul,
se angolul, ha már itt tartunk.

Nem tudom hányótoknak volt
hozzám hasonló tapasztalata,

amikor új nyelv tanulásába vágtatok.

Először fejben, a Google-fordítóhoz
hasonlóan összeraktam a mondatot,

és csak utána mondtam ki
egyben, hangosan.

Képzelhetitek, az első barátaim
milyen türelmesen vártak,

mire elmondtam, amit akartam.

A barátaim azt is megkérdezték,
mit ettem tegnap.

Az evésről beszélni a legnehezebb:

még annál is nehezebb
és elgondolkodtatóbb,

mintha azt kérdeznék,
hogy mi az élet értelme.

(Nevetés)

Honnan kéne tudnom, hogy a kicsi, zöld
minifát, ami nem is tudom, hogy néz ki,

brokkolinak hívják?

Azt kellett volna lefordítanom
a barátaimnak,

hogy sült csirkét ettem babbal
és párolt brokkolival.

Amennyit az evésről beszéltünk,
csoda, hogy még barátok vagyunk.

Egyébként meg, látom az anyanyelvűeket
fel-alá járkálva a folyosón,

teljes mondatokban beszélnek
és hangosan olvasnak,

mintha a tükör előtt
gyakoroltak volna egész délután.

Nekem meg ki kell keresnem
az összes egzotikus szót,

amit még soha életemben nem hallottam,

majd meg kell hallgatnom a kiejtést,

és többször el kell ismételnem,
hogy meg tudjam jegyezni.

Emlékszem az egyik szóbeli felelésre

nagyon sokat gyakoroltam otthon,

aztán az iskolában

egyszerűen megszólalni se tudtam.

Az akcentusom is nagyon zavart.

Emlékszem, hogy az emberek
nem értették, amit mondtam,

és azt kérték, betűzzem le.

Úgyhogy betűztem:
H-o-g-y v-a-g-y? - Hogy vagy?

Így sosem értünk volna
a beszélgetés végére.

Úgyhogy megkértem a barátaimat, hogy
javítsanak ki, ha furcsán mondok valamit.

Egy idő után már nem kellett az egyszerű
szavakat betűznöm, mint csirke vagy rizs.

Kezdetben azt gondoltam,
hogy kudarcot vallottam.

Talán csak nyilvánosság előtt
nem tudtam beszélni.

Ha most a nyelvtanulásra
és a saját tapasztalataimra gondolok,

rá kell jönnöm, hogy egyáltalán
nem vallottam kudarcot.

Sőt, kitartóan küzdöttem,

és kitartóan sírtam
minden este lefekvéskor.

És akkor most jöjjön egy furcsa
váltás, tartsatok velem.

Sosem gondoltam volna,
hogy a nyelvtanulásom kapcsán

a Spanx alsóneműgyártó cég
alapítójáról fogok beszélni.

De hát mégis.

Sarah Blakely azt nyilatkozta
a Forbes magazinnak,

hogy az a kudarc, ha meg sem próbálod.

De én nagyon sokat próbálkoztam
az angoltanulással.

Szerinte nem voltam sikertelen.

Köszi, Spanx-alapító.

(Nevetés)

Astro Teller, az X vezetője,

előadást tartott egy TED-konferencián
az ún. "moonshot" projektről,

ahol csapatával
megoldást kellett találnia

a világ legkomolyabb problémáira.

Hogy sikerült-e elsőre?

Nem. Azt mondta, többször
is kudarcot vallott.

De aztán mit tett?
Megünnepelte a kudarcot.

És aztán mi történt?

Sikerült neki.

Annyi híres és sikeres embert
hallottunk már erről beszélni,

de mi van a gyerekekkel?

A képernyőn látható gyerekek
olyan osztályba járnak,

ahol a dolgozat eredményétől
függetlenül mindenki

ugyanannyi matricát kap.

Mindenkivel lepacsiznak,
aki tanul a hibáiból.

Ebben az osztályban máshogy
fogalmaznak meg bizonyos dolgokat.

A kudarcra azt mondják, "hupsz pillanat",

ami szerintem nagyon jó megfogalmazás.

Nem mondhatjátok, hogy nem szóltam előre,

hogy folyamatosan a K betűs
szót fogom használni.

Úgy gondolom, a TED-Ed Weekend
előkelő, szakmai esemény,

úgyhogy a cuki ötödikesek tiszteletére

mostantól a "hupsz pillanat"
kifejezést használom.

Hé, én nem vallottam kudarcot, se ti,
csak egy "hupsz pillanat" volt.

Ahogy Sarah Blakelynek, Gary Greennek,
Astro Tellernek, Albert Einsteinnek

vagy nekem, mindenkinek volt már
"hupsz pillanata" az élete során.

De ahelyett, hogy kudarcként
éljük ezt meg,

miért nem ünnepeljük meg inkább?

Képzeljétek el egy világot, ahol mindenki
megünnepli a "hupsz pillanatot",

vagy ahol mindenki
"hupsz pillanat" bulit rendez.

Hogyan változtatna ez meg minket,

és mennyivel másabb lenne végül a világ?

Ezt szeretném kipróbálni egy kísérlettel.

Megkérdezem az első sorban ülőket:

Szia, megosztanád velünk
az egyik "hupsz pillanatodat"?

Fiú: Megbuktam egy év végi vizsgán.

Analia Wu: Ó, és tanultál belőle?

Fiú: Persze!

A.W.: Akkor pacsi! Ez nagyszerű!

(Nevetés)

Amúgy ez a pacsi nagyon jól esik ám!

Forduljatok meg,

és osszatok meg a körülöttetek ülőkkel
egy "hupsz pillanatot" és pacsizzatok.

De csak egyet, mert még
be kell fejeznem a beszédet.

Rendben, szóval ma itt állok előttetek,

izzadok, kicsit remegek,
de sikeresnek tartom magam.

Annak ellenére, hogy tegnap
nem tudtam elaludni,

és biztos elrontottam pár mondatot,

de miért törődjek ezzel?

Beszédeket mondok, amitől régebben féltem,

és azon a nyelven szólok hozzátok,
amit régen nem beszéltem.

Kudarc? Na persze!

(Nevetés)

Köszönöm.

(Ujjongás) (Taps)