Szükségszerű-e a Kína és az USA közti háború?

A Thuküdidész-csapda elnevezésű történelmi sémából levonható tanulságra alapozva Graham Allison politológus bemutatja, miért tarthat a felemelkedő Kína és az uralkodó szerepű USA a senki által nem kívánt erőszakos összecsapás felé, de azt is elmondja, hogyan kéne elővennünk józan eszünket, összeszednünk bátorságunkat az elkerülése érdekében.

Köszönöm a lehetőséget,
hogy szólhatok

az önök pályafutásának
legnagyobb nemzetközi eseményéről,

egyben a legnagyobb
nemzetközi erőpróbáról,

amellyel a világ belátható
időn belül szembenéz.

Az esemény nyilván Kína felemelkedése.

Soha korábban nem javult
ilyen gyorsan ilyen sokak sorsa

oly sok szempontból.

A kihívás: Kína felemelkedésének hatása –

a zavar, mely megbolygatja az USA-t

és a világrendet,

melynek az USA legfőbb
megteremtője s védelmezője.

Az utóbbi 100 évet a történészek
Amerika századának nevezik.

Az amerikaiak hozzászoktak,
hogy minden ranglistán

ők állnak az élen.

Már magát a gondolatot, hogy más ország

az USA-hoz hasonló nagyságú
és erejű lehet – vagy nagyobb –,

sok amerikai az identitása
elleni támadásként fogja föl.

Ahhoz, hogy elhelyezzük, amit e versengési
folyamatban tapasztalunk,

érdemes a történelem szélesebb
összefüggéseiben vizsgálódni.

Felemelkedő hatalom az utóbbi 500 évben

16 esetben akarta az uralkodó
hatalmat kiütni a nyeregből.

Közülük 12 háborúval végződött.

2018 novemberében emlékeztünk meg
egy háború végének 100. évfordulójáról,

amely háború annyira kiterjedt volt,

hogy a történészeknek új elnevezést
kellett bevezetniük, a világháborút.

Az 1918. év 11. hónapjának

11. napján 11 órakor

az I. világháború fegyverei elhallgattak,

de 20 milliónyian elestek.

Tudom, hogy hallgatóságom képzett,

és tudatában van Kína felemelkedésének.

Ezért Kína felemelkedésének
az USA-ra és a világrendre,

valamint a háború és béke kilátásaira

gyakorolt hatására összpontosítok.

A Harvardon folytatott sokévi
oktatói munkámban megtanultam,

érdemes időről időre kicsit megállni,

hogy meggyőződjek,
ugyanazt a nyelvet beszéljük-e.

Úgy szoktam csinálni, hogy időt kérek,

villámkérdést teszek föl a diákoknak,
persze, osztályzás nélkül.

Próbáljuk ki! Időkérés, villámkérdés.

A kérdés:

40 éve, 1978-ban, Kína
a piacgazdaság felé vezető útra lépett.

Akkoriban Kína egymilliárdnyi lakosának
hány százaléka küzdött a túléléséért

napi két dollárnál kisebb összegből?

Találgassanak! – 25%?

50%?

75%?

Kilencven?

Mit gondolnak?

Kilencven!

Tíz közül kilencen kevesebb
mint két dollárból.

2018-ban, 40 évvel később

hogy néznek ki a számok?

Mit saccolnak?

Nézzük meg!

Ma 100 közül egynél kevesebben.

A kínai elnök megígérte,
hogy három éven belül

az utolsó tízmilliók is

túljutnak a küszöbértéken.

Ez korunk csodája.

Nehéz elhinni.

De a makacs tényeket még
nehezebb figyelmen kívül hagyni.

Egy ország,

amely 25 éve még egyetlen
nemzetközi rangsorban sem szerepelt,

ugrásszerűen fejlődött,

és versenyre kelt az USA-val,
sőt egyes területeken túl is szárnyalta.

Így a világot alakító kihívás:

a láthatólag megállíthatatlanul
fejlődő Kína

olyan ütemben gyorsul a látszólag
megingathatatlanul uralkodó USA felé,

hogy ebből a történelem
legnagyobb összecsapása lehet.

Hogy elősegítsem az ügy megértését,

megismertetem önöket
egy nagyszerű gondolkodóval,

ismertetek egy elgondolást,

és fölteszem a legszükségszerűbb kérdést.

A nagy gondolkodó Thuküdidész.

A nevét nehéz kiejteni,

és egyeseknek gondjuk is van vele.

Gyakoroljuk: egy, kettő, három:

Thuküdidész.

Még egyszer: Thuküdidész.

Ki volt Thuküdidész?

A történetírás megalapozója és atyja.

Ő írta az első történelemkönyvet,

melynek címe: A peloponnészoszi
háború története.

A 2 500 évvel ezelőtti
görög háborúról szól.

Ha más ma nem történik,
eltwittelhetik barátjuknak:

"Találkoztam egy nagy gondolkodóval.

Még a nevét is ki tudom ejteni:
Thuküdidész."

Az ókori görögöket pusztító háborúról

Thuküdidész találóan írta:

"Athén felemelkedése
és a Spártában keltett félelem

tette szükségszerűvé a háborút."

Az egyik felemelkedése

és a másik erre adott válasza

a büszkeség, gőg és üldözési mánia

mérgező elegyét hozza létre,

amely mindkettőt háborúba taszítja.

Ezzel eljutottunk az elgondoláshoz:

a Thuküdidész-csapdához.

A Thuküdidész-csapda fogalmát
sok éve alkottam meg

Thuküdidész éleslátásának érzékeltetésére.

A Thuküdidész-csapda az a veszélyes
mozgatóerő, amely akkor keletkezik,

ha egy felemelkedő hatalom
ki akarja ütni a nyeregből a mostanit,

mint Athén –

vagy Németország 100 éve vagy ma Kína –,

s ez együtt jár a Spártára

vagy 100 éve Nagy-Britanniára
vagy ma az USA-ra gyakorolt hatással.

Henry Kissinger mondta:

amint elültetjük a Thuküdidész-csapda
gondolatát a fejünkben,

rögtön más szemmel látjuk

a napi híreket, történéseket,

és megértjük az események menetét.

A világunkat illető
legszükségszerűbb kérdés:

megismételjük-e a történelmet?

Vagy fantáziánk, a józan ész

és a bátorság ötvözetéből

módot találunk-e rá,
hogy kezeljük e versengést

a senki által nem kívánt

és közismerten végzetes
hatású háború elkerülésére?

Kérek öt percet ennek kifejtésére.

Majd délután,
amikor a legújabb hír fölbukkan,

miszerint Kína ezt teszi,
vagy az USA úgy reagál,

jobban megértik a történteket,

és még barátaiknak is
el tudják magyarázni.

Láttuk abból, ahogy a szegénységi
piramis a feje tetejére állt,

hogy Kína fölívelt.

Mint az üstökös.

Václav Havel volt cseh elnök
fogalmazta meg a legjobban:

"Minden olyan gyorsan történt,
hogy még megdöbbenésre sem jutott időnk."

(Nevetés)

Hogy eszembe jusson,
mennyire meg kéne döbbennem,

időnként kinézek cambridge-i
irodám ablakán

a Charles-folyót átszelő hídra,

amely a Kennedy School
és a Harvard Business School között van.

2012-ben Massachusetts állam bejelentette,
hogy tatarozni fogják a hidat,

és az két évig fog tartani.

2014-ben közölték, hogy még nincs kész.

2015-ben azt mondták,
hogy még egy évig elhúzódik.

2016-ban még mindig nem volt kész;

a végső határidő bizonytalan – mondták.

Végül tavaly elkészült – az eredeti
költségvetés háromszorosáért.

Hasonlítsuk össze azzal a pekingi híddal,
amelyen a múlt hónapban áthajtottam.

Az a Szanjüan-híd.

2015-ben a kínaiak
a híd tatarozásáról döntöttek.

Kétszer annyi forgalmi sávos egyébként.

Meddig tartott nekik
végrehajtani a munkát?

2015, mit tippelnek?

Találgassanak! – Jó, három év.

Nézzék!

(Nevetés)

A válasz: 43 óra.

(Közönség: Hűha!)

(Nevetés)

Graham Allison: New Yorkban persze
ez meg nem történhetett volna.

(Nevetés)

A kivitelezés ilyen sebessége
egy célratörő vezetőnek

és a működő kormányzatnak köszönhető.

A nemzetközi színtér legambiciózusabb
és legtehetségesebb vezetője

Hszi Csin-ping kínai államelnök.

Nem rejti véka alá, mire törekszik.

Mikor hat éve elnök lett, megmondta,

hogy célja újra naggyá tenni Kínát...

(Nevetés)

sokkal előbb tűzte ezt zászlajára, mint
ahogy Trump a maga változatát bedobta.

Így Hszi Csin-ping külön célokat
hirdetett egyes dátumokhoz:

2025, 2035, 2049.

2025-re Kína meghatározó hatalommá válik

10 vezető technológia fő piacán,

beleértve a vezető nélküli
autókat, robotokat,

az MI-t, a kvantumszámítógépeket.

2035-re Kína az innováció vezetőjévé válik

minden fejlett technológiában.

2049-re, ami a Kínai
Népköztársaság megalapításának

100. évfordulója,

Kína egyértelműen az első lesz,

beleértve – mondta az elnök – a haderőt,
melyet "Harcol és győz" seregnek nevez.

Merész célok, de látható,

hogy Kína jó úton halad

kitűzött céljai felé.

Ne felejtsük el, milyen gyorsan
változik világunk.

30 éve

a World Wide Webet még föl se találták.

Ki érzi meg a legközvetlenebbül
Kína felemelkedésének hatását?

Nyilván a jelenlegi vezető hatalom.

Ahogy Kína nő, erősebbé, gazdagabbá

és technológiailag fejlettebbé válik,

kétségtelenül keresztbe fog tenni
Amerika pozícióinak és előjogainak.

Ami a heves amerikaiakat illeti,

különösen a "suttyókat", mint én,
ahogy nálunk Észak-Karolinában mondják,

ezzel valami baj van.

Az USA azt jelenti:
elsők vagyunk; azok vagyunk!

De még egyszer mondom: a makacs tények
nem hagyhatók figyelmen kívül.

Négy éve John McCain szenátor
fölkért, számoljak be erről

a vezetése alatt álló szenátusi
Fegyveres Erők Bizottsága előtt,

Ábrát készítettem nekik, itt látják.

Az USA és Kína összevetését mutatja

mint kölyköket a mérleghinta két végén.

Mindkettőt gazdaságuk mérete ábrázolja.

2004-ig Kína feleakkora volt, mint mi.

2014-re a GDP-nk kiegyenlítődött.

A jelenlegi ütemben 2024-re
Kína megint 50%-kal megnövekszik.

E földrengésszerű változás hatásai
mindenütt érezhetők lesznek.

Például a mostani kereskedelmi harcban

Kína már minden nagy ázsiai ország

első kereskedelmi partnere.

Így visszajutunk nagy
görög történészünkhöz.

A Harvard projektje, A Thuküdidész-csapda
esetgyűjteménye

sorra vette az utóbbi 500 év történelmét,
és 16 esetet talált,

melyben felemelkedő hatalom ki akarta
ütni a nyeregből az uralkodó hatalmat.

Közülük 12 háborúval végződött.

Ebben az a tragikus,

hogy a főszereplők közül
kevesen akartak háborút,

a háborúk közül keveset kezdeményezett

felemelkedő vagy uralkodó hatalom.

Akkor miért alakult úgy?

Az ok egy harmadik fél provokációja,

melyre valamelyik hatalom reagál.

Ez beindítja a spirált,

amely a feleket magával rántja.

Ez őrületnek látszik. Az is.

De ilyen az élet.

Idézzék föl az első világháborút!

A provokáció akkor

az egyik mellékes figura,

Ferenc Ferdinánd főherceg
elleni merénylet volt,

amely arra indította
az osztrák–magyar császárt,

hogy ultimátumot intézzen Szerbiához,

mindenki bevonta a szövetségeseit,

és két hónapon belül
egész Európa háborúban állt.

Képzeljük el, hogy Thuküdidész
látja ma a bolygónkat.

Mit mondana?

Találna-e az uralkodó hatalomhoz
megfelelőbb vezetőt,

mint Donald J Trump?

(Nevetés)

Vagy a felemelkedő hatalomnak
Hszi Csin-pingnél alkalmasabb irányítót?

Fejét vakargatva biztos azt mondaná,

hogy nem jut eszébe

az észak-koreai Kim Dzsongunnál
színesebb provokátor.

Mindegyikük eltökélt
a rá rótt szerep eljátszására,

és a forgatókönyv szerint csinálják.

Végül ismét tegyük föl
a legszükségszerűbb kérdést,

amely a legsúlyosabb következményekkel jár

további életünkre:

engedik-e az amerikaiak és a kínaiak
a történelem erőinek,

hogy mindkettőjük számára katasztrófával
járó háborúba döntsenek minket?

Vagy összeszedjük-e
képzelőerőnket és bátorságunkat,

hogy megleljük a közös együttélés módját,

megosztva 21. századi vezető szerepüket,

vagy ahogy Hszi Csin-ping kifejezte,
a nagyhatalmi viszonyok új formáját?

E kérdéssel foglalkozom szenvedélyesen

az utóbbi két évben.

Lehetőségem volt beszélni

minden számottevő kormány vezetőjével –
és végighallgatni őket –

Peking, Washington, Szöul, Tokió –,

és a művészetek és az üzleti élet széles
spektrumának véleményformálóival.

Bárcsak többről számolhatnék be!

A jó hír, hogy a vezetők egyre
inkább tudatában vannak

a thuküdidészi mozgatóerőnek

és a belőle fakadó veszélyeknek.

A rossz hír,
hogy – amint az lenni szokott –

senkinek sincs épkézláb terve
a történelem megismétlődése ellen.

Számomra világos,

hogy a megszokott sémáktól eltérő,
rendhagyó ötletek kellenek,

ténylegesen más oldalról
vagy más területről.

Ez hozott engem ma a TED-be,

és ez indít a kérésre.

Hallgatóságomban itt van
bolygónk kreatív elméinek színe-java,

akik reggelenként fölkelve
nemcsak arról gondolkodnak,

hogyan irányítsák a világunkat,

hanem arról is, hogyan teremtsük
meg kívánt világunkat.

Remélem, ahogy az elhangzottak önökbe
ivódnak, és ahogy reagálnak rá,

néhányuknak támad bölcs ötletük,
valójában meredek elképzelésük,

amely változást hoz e téren.

Csak hogy emlékeztessem önöket,

volt már erre példa

rögtön a második világháború után.

Kiváló amerikaiak, európaiak és mások –

nemcsak kormányzatiak, hanem a kultúra
és az üzleti világ személyiségei –

közösen nagyszerű elképzeléseket alkottak.

Elképzelték és létrehozták

az új világrendet,

amely önöknek és nekem lehetővé tette,

hogy életünket nagyhatalmi
háborúskodások nélkül

és soha nem látott jólétben éljük.

Rendkívüli történet.

Érdekes, hogy amikor a tervet,
mely ilyen eredményeket hozott,

első ízben terjesztették elő,

a külpolitikai intézményrendszer
annak minden alapelemét elutasította –

naivnak vagy irreálisnak nevezve azokat.

Kedvencem a Marshall-terv.

A második világháború után
az amerikaiak ki voltak merülve.

10 millió katonát szereltek le,

sürgető hazai dolgaikkal foglalkoztak.

Ám ahogy kezdték érzékelni,
mennyire le van tarolva Európa,

és mennyire agresszív
a szovjet kommunizmus,

az amerikaiak végül önmaguk
megadóztatásáról döntöttek:

négy esztendőn át a GDP évi 1,5%-át

Európának adják országai újjáépítésére,

Németországot, Olaszországot beleértve,

melyek csapatai nemrég
még amerikaiakat öltek.

Lenyűgöző!

Létrehozták az Egyesült Nemzeteket.

Lenyűgöző!

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

A Világbankot.

A NATO-t.

A béke és jólét rendszerének ezen elemeit.

Egyszóval, ezt kell újra megtennünk.

Úgy gondolom, történelmi ismereteken
alapuló rengeteg elképzelésre,

alkotókészségre van szükségünk,

minthogy – Santayana filozófus szerint –

aki a történelemből nem tanul,

megismétlődésére van kárhoztatva.

Köszönöm.

(Taps)