Az emberi fejlődés leghosszabb kutatása

Az utóbbi 70 évben brit tudósok ezernyi gyerek életét követik tudományos kutatásuk keretében, hogy megtudják, egyesek miért lesznek boldogok és egészségesek, miközben másoknak küzdeniük kell. Ez a világ leghosszabb ideje tartó kutatása az emberi fejlődés körében. A kutatás eredményeként a leginkább tanulmányozott embercsoportra tettünk szert, amely képet ad arról, hogyan élünk, tanulunk, és hogyan neveljük gyermekeinket. A figyelemre méltó kutatást elemezve Helen Pearson tudományos újságíró megosztja velünk némely lényeges meglátását, egy pár egyszerű életigazságot és nevelési tanácsot.

Ma be fogok valamit vallani,

de előbb pár kérdést teszek föl.

Kinek van gyereke önök közül?

Ki tudja biztosan,

hogyan kell helyesen

gyereket nevelni?

(Nevetés)

Nem sok kezet láttam a magasban
a második kérdés után,

s egyben ez az én beismerésem.

Három fiam van:

három, kilenc és 12 évesek.

Az az igazság, hogy önökhöz
és a legtöbb szülőhöz hasonlóan

néha halvány fogalmam sincs, mit tegyek.

Szeretném, ha boldogok
s egészségesek lennének,

de nem tudom, mit kellene tennem,

hogy biztosítsam boldogságukat
s egészségüket.

Könyvek tömkelege kínál egymásnak
ellentmondó tanácsokat,

csak a fejünket kapkodjuk.

A legtöbb dologra menet közben jöttem rá.

De valami pár évvel ezelőtt
változtatott meg,

amikor rábukkantam egy kis brit titokra.

Segítségemre volt, hogy magabiztosabb
legyek a gyereknevelés kérdésében.

Sokat föltárt abból, hogy társadalomként
hogyan segíthetünk a gyerekeknek.

E titkot ma megosztom önökkel.

Az utóbbi 70 évben

brit tudósok ezernyi gyerek életét követik

elképesztő tudományos kutatásuk keretében.

Nincs a világon ehhez fogható kutatás.

Adatgyűjtés ezernyi gyerekről

valóban hatékony dolog,

mert összevethetjük azt,

aki jól tanult az iskolában, s egészséges
vagy boldog vagy gazdag lett azzal,

akinek sokkal többet kellett küzdenie,

majd gondosan átnézve
a begyűjtött adatokat

kimunkálhatjuk, miért úgy alakult
kinek-kinek a sorsa.

A brit kutatás története észbontó.

1946-ban kezdődött,

alig néhány hónappal a háború vége után,

mikor a tudósok kíváncsiak voltak

a nők gyerekvállaláshoz
fűződő véleményére.

Nagy kutatást végeztek anyák körében,

és majdnem mindenkit számba vettek,

aki egy hét alatt Angliában,
Skóciában s Walesben született.

Közel 14 000 csecsemőt.

A föltett kérdések
teljesen mások voltak,

mint amiket ma kérdeznénk.

Ma ódivatúnak hangzanak.

Ilyeneket kérdeztek:

"Terhessége alatt megkapta-e

a napi plusz egy pint tejadagot?",

"Mennyi költött kismamaruhára, fűzőre,

hálóruhára, bugyira és melltartóra?"

Ez a kedvencem:

"Gyermekágyas időszaka alatt
ki gondoskodott a férjéről?"

(Nevetés)

A háborús idők kutatása oly sikeres volt,

hogy a tudósok megismételték.

1958-ban följegyezték
több ezer csecsemő születését,

és 1970-ben újabb ezrekét.

Az 1990-es években ezt megismételték,

majd 2000-ben újból.

Összesen több mint 70 ezer gyereket
vontak be a kutatásba,

öt nemzedéken keresztül.

Brit születési csapatoknak hívták őket.

A kutatók vissza-visszatérnek
egy-egy csoporthoz,

és pár évente plusz információt
gyűjtenek róluk.

A begyűjtött információ mennyisége

egyszerűen szédítő.

Ezernyi kérdőívet

és terabyte-nyi számítógépes
adatot foglal magába.

A tudósok óriási szövetminta-bankot
is létrehoztak,

amely hajtincsekből, levágott körmökből,
gyerekfogakból és DNS-ekből áll.

Összegyűjtöttek 9 000 méhlepényt is,

amelyek most biztonságos raktárakban
lévő műanyag edényekben pácolódnak.

A projekt példa nélküli,

mert nincs még egy ország,
amely ilyen részletesen követné

gyermeknemzedékek sorsát.

Ők a legjobban tanulmányozott
emberek közé tartoznak,

és adataik a tudósok számára
fölbecsülhetetlenül értékesek;

több mint 6 000 cikkhez
és könyvhöz használták fel őket.

De ma csupán egy megállapításra
szeretnék koncentrálni,

amely a figyelemre méltó kutatás
talán legfontosabb eredménye.

Az eredmény számomra is sokatmondó,

mert rámutat, hogyan hasznosítható
a tudomány gyermekeink javára.

A rossz hírrel kezdem.

E nagyszerű kutatás talán
legfontosabb mondandója ez:

ne szüless szegény családba
vagy hátrányos helyzetűnek,

mert ha ez történik,

sokkal valószínűbb,
hogy rögös életutad lesz.

A kutatásban résztvevők közül
sokan szegény családba

vagy munkáscsaládba születtek,
szűk lakásokba vagy más nehézségekbe.

Világos, hogy e hátrányos
helyzetű gyerekeknek

jó eséllyel majdnem mindenért
meg kellett küzdeniük.

Rosszabb tanulók voltak,

ezért rosszabb állásban
kevesebbet kerestek.

Ez talán nyilvánvalónak látszik,

de van egy pár meglepő eredmény is:

aki nehezebben indult az életben,

felnőttként valószínűleg
rosszabb az egészségi állapota.

Valószínűleg túlsúlyosak,

magas a vérnyomásuk,

s évtizedekkel később gyakoribbak

a memóriagondjaik, gyengébb az egészségük,
és korábban is halnak meg.

Arról beszéltem, mi lesz később,

de egyes különbségek már
megdöbbentően korán jelentkeznek.

Az egyik kutatás szerint

a szegénységben fölnőtt gyerekek
nevelési eredményei

majdnem egy évvel elmaradtak
a gazdag gyerekekéitől,

s ez már hároméves korukra megmutatkozott.

Az effajta különbségek visszatérően
nemzedékeken át jellemzők.

Eszerint gyerekkori körülményeink
meghatározó szerepet játszanak

későbbi életutunk szempontjából.

Annak kiderítése, miért van ez így,

napjaink egyik legfontosabb feladata.

Lássuk!

A sikeres élet első szabálya:

szüleinket gondosan válasszuk meg.

(Nevetés)

Ne szülessünk szegény
vagy küszködő családba.

Biztosan értik, hol itt a bökkenő.

Szüleinket nem választhatjuk meg,
sem azt, mennyit keressenek,

de a brit kutatás optimizmusra is okot ad,

mert kiderül belőle, hogy hátrányos
kezdetből nem szükségképpen következnek

nehéz élethelyzetek.

Ismeretes, hogy sokak élete
keservesen indul,

de kilábalnak a bajokból,
és mégiscsak jó életük lesz.

A kutatás választ ad a miértre.

A második szabály:

számít, hogy kik a szüleink.

A kutatásba bevont gyerekek

– ha szüleik törődők, érdeklődők

s fontos nekik gyerekeik érvényesülése –,

valószínűbb, hogy túljutnak
a hátrányos kezdeten.

Tehát a szülők és az,
amit tesznek, igen-igen fontos,

kiváltképp az első években.

Mondok erre egy példát.

Az egyik kutatásban a tudósok

17 ezer, 1970-ben született
gyerek adatait nézték át.

Tengernyi adatot elemeztek,
hogy megtudják,

mi okozta, hogy életüket keservesen kezdők

később mégiscsak

jó iskolai eredményeket érjenek el;

azaz, kik hazudtolják meg a papírformát?

Az adatok szerint
a szülők szerepe kitüntetett.

Az első időben törődő, érdeklődő szülők
és a későbbi iskolai évek alatt

jól tanuló gyerekek között
erős összefüggés állapítható meg.

A szülők által tett igen apró dolgok is

erősen hatnak a gyerekek eredményeire:

társalgás a gyerekkel s ráfigyelés,

készséges válaszadás,

betűk és számok tanítása,

közös kirándulások és látogatások.

A mindennapi olvasás a gyereknek
szintén nagyon fontos.

Az egyik kutatás szerint azok,

akiknek ötéves korában
szüleik naponta olvastak,

és tízéves korukban figyelemmel
kísérték tanulmányaikat,

szignifikánsan ritkábban voltak
szegények harmincéves korukban,

mint akik szülei nem olvastak nekik.

Nehéz feladat
az efféle kutatás értelmezése.

A kutatások ugyan kimutatják,
hogy a szülők tettei

korrelálnak a gyerekek jó eredményeivel,

de nem tudjuk, hogy a szülői viselkedés
okozza-e a jó eredményeket,

vagy valamely más tényező.

Pl., számításba kell vennünk a géneket,

az pedig már teljesen más ügy.

De e brit kutatással foglalkozó tudósok

tényleg szorgalmasan
dolgoznak az okok kiderítésén.

Ez a kutatás

nekem különösen tetszik.

Ebben kb. 10 ezer,
2000 körül született gyerek

elalvási szokásait vizsgálták.

Rendes időben fekszenek-e le,

vagy a hét folyamán eltérő időben?

Az adatok kimutatták, hogy akik
változó időben kerültek ágyba,

nagyobb valószínűséggel
volt baj a magatartásukkal,

s mikor rendszerességre tértek át,

gyakran javult a magatartásuk,

ez pedig sorsdöntő,

mert arra utal,
hogy a lefekvés időpontjának

hatása van a gyerekek előmenetelére.

Itt egy másik kutatás,

amin érdemes elgondolkozni.

A tudósok szívesen olvasó
gyerekeket vizsgáltak,

azaz, akik képeslapot, képeskönyvet,
mesekönyvet olvasnak.

Az adatok kimutatták,
hogy az 5-10 éves korukban

szívesen olvasó gyerekek

átlagosan jobb eredményt
értek el iskolai dolgozatokban

további életük során.

Nemcsak szövegértésben,

hanem helyesírási
és matekdolgozatokban is.

A kutatás törekedett kiszűrni
a zavaró tényezőket,

ezért az egyformán intelligenseket

és azonos társadalmi osztályból
származókat vetették össze.

Úgy látszik, épp az olvasás
segített nekik az előmenetelben

és jobb dolgozateredmények
elérésében életük során.

Előadásom elején mondtam,

hogy az első szabály:

ne szülessünk szegény
vagy küszködő családba,

mert azokra a gyerekekre
általában nehezebb sors vár.

Majd azt is mondtam,
milyen fontos a nevelés

s hogy a jó nevelés segíti a gyerekeket

a rossz esélyek

s bizonyos kezdeti hátrányok leküzdésében.

De várjunk csak!

Ez azt jelenti, hogy a szegénység
semmi szerepet nem játszik?

Mondhatják: nem számít, ha a gyerek
ugyan szegénynek született,

de szülei gondoskodók,
s így minden jóra fordul.

Nem hiszem, hogy ez igaz.

A tanulmány kimutatta,
hogy a szegénység s a nevelés számít.

Ezt számokkal igazolja az egyik kutatás,

amely állandó szegénységben
élő gyerekeket vizsgált

iskolai előmenetelük tükrében.

Az adatok kimutatták,

hogy bár a szülők mindent jól csináltak:

idejében fektették le őket,

naponta olvastak nekik s í.t.,

ez csak bizonyos mértékig segít.

A jó neveltetés csak 50%-kal csökkentette

a gazdag és szegény gyerekek
közötti oktatási űrt.

Eszerint a szegénység
tartós sebet hagy maga után,

ezért ha a jövő nemzedékének
valóban sikert

s jólétet szeretnénk biztosítani,

akkor a gyerekszegénység elleni
küzdelem elsőrendű fontosságú.

Mit jelent ez mindannyiunk számára?

Milyen hasznosítható
tanulságot szűrhetünk le?

Tudósként és újságíróként

szeretem fölhasználni
a tudományt a nevelésben...

és higgyék el, mikor rászólnak a gyerekre,

hogy ideje lefeküdni,

nem árt, ha kéznél van némi szakirodalom.

(Nevetés)

Nem lenne jó azt hinni,

hogy gyerekeink sikeréhez
és boldogságához elég,

ha beszélgetünk velük,
törődünk jövőjükkel,

idejében lefektetjük őket,
s olvasnivalót adunk a kezükbe?

Ezzel mindent megtettünk?

Nyilván sejtik,

hogy a válasz nem ennyire egyszerű.

Egyrészt, a kutatás eredményei

általában több ezer gyerekről szólnak,

de nem mondja meg, mi segít
az én gyerekemnek vagy az önének

vagy más valakiének.

Végtére is, minden gyerek
a saját útját járja,

és az utat részben
az öröklött gének határozzák meg,

és persze a gyerekek által
megszerzett élettapasztalat,

beleértve velünk s szüleivel
létrejött kölcsönhatást.

Elmondom, mit tettem ezek ismeretében.

Az ügy kissé kínos.

Rájöttem: annyit dolgozom,

és a sors fintora,

tanulok és írok erről az elképesztő
brit gyerekkutatásról,

hogy volt nap, amikor alig tudtam
beszélni saját brit gyerekeimmel.

Ezért otthon bevezettük
a beszélgetőidőt,

ami végül is csak 15 perc,

amikor társalgunk a fiainkkal.

Igyekszem megtudni, mi történt aznap,

és kimutatom, hogy értékelem
iskolai munkájukat.

Gondoskodom róla,
hogy mindig legyen olvasnivalójuk.

Tudtukra adom,
hogy szívemen viselem jövőjüket,

hiszem, hogy boldogok lesznek,
s nagy dolgokat visznek véghez.

Nem tudom, ezek közül
minek lesz jelentősége,

de elég biztos vagyok,
hogy kárukra nem lesz,

és talán még jót is tesz nekik.

Végtére, ha boldog gyerekeket szeretnénk,

csak annyit tehetünk,
hogy figyelünk a tudományra,

és persze,

figyelünk gyerekeinkre is.

Köszönöm.

(Taps)