Kavita Ramdas: Radikális nők, akik elfogadják a hagyományt

Hogy néz ki egy szabad nő? Viselhet burkát, hidzsábot, szárit? Kavita Ramdas három különleges nőről számol be, akik ünneplik kulturális örökségüket - miközben elnyomó tradícióik megreformálásán dolgoznak.

Salaam. Namaskar.

Jó napot kívánok.

A TED profilomból kiindulva lehet, hogy azt várták,

a legfrissebb filantrópikus irányzatokról

fogok Önöknek beszélni,

amelyek jelenleg lázbahozzák a Wall Streetet

és a Világbankot --

hogy miként lehet a nőkbe pénzt fektetni,

hogyan lehet őket felszabadítani, megmenteni.

Nem én.

Engem az érdekel,

miként mentenek meg a nők minket.

Azáltal mentenek meg, hogy újradefiniálnak és -gondolnak

egy olyan jövőt, amely szembeszáll és elmos

elfogadott ellentéteket,

olyan ellentéteket, amelyeket régóta magától értetődőnek veszünk,

mint például a modernitás és a hagyomány,

az első világ és a harmadik világ,

az elnyomás és a lehetőség ellentétei.

Az ijesztő kihívások közepette,

amelyekkel globális közösségként kell szembenéznünk,

van valami ebben a

harmadikutas rágában,

amitől dalra fakad a lelkem.

Ami leginkább izgalommal tölt el engem,

az az, hogy hogyan képesek erre a nők

a paradoxonok ellenére,

amelyek egyszerre frusztrálóak és lenyűgözőek.

Miért van az, hogy a nőket egyrészről

bűnös módon elnyomják a kulturális hagyományok,

másrészről ugyanakkor

ők maguk a kultúra letéteményesei a legtöbb társadalomban?

A hidzsáb és a fejkendő

a behódolás jelképe

vagy az ellenállásé?

Amikor annyi asszonyt és lányt

vernek, erőszakolnak, csonkítanak meg

napi gyakorisággal

mindenféle ügy nevében --

becsület, vallás, nemzetiség --

mi teszi lehetővé a nők számára, hogy fákat ültessenek újra,

társadalmakat építsenek újjá,

radikális, erőszakmentes mozgalmakat vezessenek

a társadalmi változás érdekében?

Vajon más nők azok, akik

a megőrzés feladatait látják el, és mások a radikálisak?

Vagy mind ugyanők?

Vajon hibásan azt feltételezzük-e, ahogyan Chimamanda Adichie

emlékeztetett bennünket egy oxfordi TED konferencián,

hogy van egy egységes,

a nők jogaikért való küzdelméről szóló történet,

miközben valójában ez a történet sokféle?

És mi szerepük van ebben,

ha van egyáltalán, a férfiaknak?

Életem jelentős része az e kérdésekre való

válaszok keresésével telt.

Ennek eredménye, hogy körbeutaztam a földet,

és találkoztam lenyűgözően érdekes emberekkel.

Ennek során összegyűjtöttem néhány töredéket,

amelyek segítettek valamennyit megfejteni ebből a rejtvényből.

Azok között, akik megnyitották a szemem

egy harmadik lehetséges útra,

van egy mélyen vallásos muszlim Afganisztánból,

egy leszbikus kórus Horvátországból

és egy tabukat megtörő nő Libériából.

Adósuk vagyok,

ahogyan a szüleimnek is,

akik valamiféle, az előző életükben elkövetett vétségek nyomán

a jelenlegiben három lánygyermekkel ajándékoztattak meg.

És számomra hasonlóan megfejthetetlen okokból

úgy tűnik, mindhármunkra feltétel nélkül büszkék.

Én itt születtem és nevelkedtem Indiában

és már nagyon korán megtanultam,

hogy mély gyanakvással viseltessem a nagynénik és nagybácsik iránt,

akik lehajolnak, megveregetik a fejünket,

aztán gond nélkül odafordulnak

a szüleinkhez azzal, hogy:

"Ó, ti szegények. Csak lányaitok vannak.

De hát fiatalok vagytok. Még próbálkozhattok."

A düh, amit érzek

a nők jogait illetően

igazán akkor forrott ki, amikor tizenegy éves körül voltam.

A nagynéném, egy hihetetlenül kifinomult

és fantasztikus intelligenciájú nő,

korán megözvegyült.

Egy csapat rokon vette körül.

Levették róla a színes száriját,

és arra kényszerítették, hogy fehéret viseljen.

Letörölték a homlokáról a bindit.

Eltörték a karpereceit.

A lánya, Rani,

néhány évvel idősebb nálam,

az ölében ült, megdöbbenve,

értetlenül afelett, hogy mi történt

a magabiztos nővel,

akit valamikor az anyjaként ismert.

Későn aznap este hallottam, ahogy az anyám

könyörög az apámnak:

"Kérlek, tégy valamit, Ramu. Nem tudsz közbeavatkozni?"

És az apámat, amint halkan motyogja:

"Én vagyok a legfiatalabb fiútestvér, semmit sem tehetek.

Ez hagyomány."

Aznap éjjel tanultam meg a szabályt,

hogy mit jelent ebben a világban nőnek lenni.

Nem a nők írják a szabályokat,

de azok meghatároznak bennünket,

és meghatározzák a lehetőségeinket és esélyeinket.

És a férfiakat is ugyanúgy meghatározzák.

Az apám, aki három háborúban harcolt,

nem tudta megmenteni a saját nővérét

ettől a szenvedéstől.

Tizennyolc éves koromra

anyám remek gyámkodása nyomán

tehát, ahogy sejthetik,

dacos feminista lettem.

Az utcákon voltam, énekeltem,

[Hindi]

[Hindi]

"Mi vagyunk India asszonyai.

Nem virágok vagyunk, hanem a változást hozó szikrák."

Mire 1995-ben eljutottam Pekingbe,

világossá vált előttem, hogy az egyetlen módja

a nemek közötti egyenlőség elérésének,

ha legyőzzük évszázadok

elnyomó hagyományát.

Nem sokkal azután, hogy visszatértem Pekingből,

kaptam az alkalmon, hogy ennél a csodálatos szervezetnél dolgozhassam,

amelyet nők alapítottak

a női jogi szervezetek támogatása érdekében a világ minden táján.

De alig dolgoztam hat hónapja itt,

amikor találkoztam egy nővel,

aki arra késztetett, hogy megkérdőjelezzem a feltevéseimet.

A neve Sakena Yacoobi.

Besétált az irodámba

akkoriban, amikor az Egyesült Államokban

senkinek fogalma sem volt, hogy hol van Afganisztán.

Ő azt mondta nekem: "Nem a burkáról van szó."

Ő volt a legelszántabb női jogi aktivista,

akit valaha is hallottam.

Elmondta nekem, hogy a nők az Afganisztánban lévő közösségeiben

földalatti iskolákat vezetnek,

és hogy a szervezete, az Afgán Oktatási Intézet

Pakisztánban is elindított egy iskolát.

Azt mondta: "A legelső dolog, amivel bármelyik muszlim tisztában van,

hogy a Korán megköveteli

és erőteljesen támogatja az írástudást.

A Próféta azt akarta, hogy minden hívő

saját maga tudja olvasni a Koránt."

Jól hallottam?

Egy női jogi aktivista

a vallásra hivatkozott?

De Sakenát nem lehet címkék alapján behatárolni.

Mindig fejkendőt visel.

De sétáltam már vele úgy a tengerparton,

hogy a hosszú haja a szélben lebegett.

Minden előadást imával kezd,

de egy egyedülálló, bátor,

anyagilag független nő

egy olyan országban, ahol a lányokat 12 éves korukban férjhez adják.

Egyúttal elképesztő módon pragmatikus.

"Ez a fejkendő és ez az öltözék" - mondja -

"szabadságot adott nekem, hogy azt tegyem, amit tennem kell,

hogy beszélhessek azokhoz, akik támogatása és segítsége

elengedhetetlen a munkához, amit végzünk.

Amikor a menekülttáborban kellett iskolát nyitnom,

elmentem, hogy találkozzam az imámmal.

Azt mondtam neki: "Hívő vagyok, és a nőknek és gyerekeknek,

akik ilyen borzasztó körülmények között vannak,

szükségük van hitre a túléléshez."

Ravaszul mosolygott.

"Ez hízelgett neki.

Elkezdett heti két alkalommal járni az általam alapított központba,

mivel a nők nem mehettek a mecsetbe.

És miután ő elment,

a nők és a lányok maradtak.

Rövidebb olvasás-órákkal kezdtük,

amely során a Koránt olvastuk,

aztán matematikával, angolórával, majd számítógépes órákkal folytattuk.

Néhány hét elteltével a menekülttáborból

mindenki járt az óráinkra."

Sakena tanár

olyan időkben, amikor a nők oktatása

veszélyes ügy Afganisztánban.

Szerepel a Talibán kivégzési listáján.

Aggódom érte minden egyes alkalommal, amikor körbeutazza azt az országot.

Ő csak vállat von, amikor a biztonságról kérdezem.

"Kavita Jan, nem engedhetjük meg magunknak, hogy féljünk.

Nézd meg azokat a fiatal lányokat, akik visszatérnek az iskolába

akkor is, amikor savat dobnak az arcukba."

És én mosolygok és bólintok,

hiszen rájövök, hogy asszonyokat és lányokat látok,

akik a saját vallási hagyományaikat és gyakorlataikat

változtatják át az ellenállás

és a lehetőség eszközeivé.

Az útjuk a sajátjuk,

és egy olyan Afganisztán felé mutat,

amely más lesz.

A másság olyan dolog, amelyet

a Lesbor tagjai a horvátországi Zágrábban

nagyon is jól ismernek.

Leszbikusnak lenni,

homoszexuálisnak,

a világ legtöbb részén, beleértve

országunkat, Indiát is,

borzalmasan kényelmetlen helyzetet jelent

és elképesztő mértékű előítéleteket.

A konfliktus után álló országokban, mint Horvátország,

ahol a hipernacionalizmus és a vallásosság

olyan környezetet teremtett, amely elviselhetetlen

bárki számára, aki

társadalmi kívülállónak tekinthető.

Képzeljünk el egy csoport kirekesztett leszbikust,

fiatal nőket, akik nagyon szeretik a régi zenét,

amely egykoron az egész térségben elterjedt volt,

Macedóniától Boszniáig,

Szerbiától Szlovéniáig.

Ezek a népdalénekesek az egyetemen találkoztak egy gender-tudomány kurzuson.

Sokan közülük a húszas éveikben vannak. Néhányan anyák.

Sokuk küzdött azzal, hogy közösségeikben elismerjék.

A családjaik vallásos hite megnehezíti annak elfogadását,

hogy lányaik nem betegek,

csupán homoszexuálisak.

Ahogyan Leah, a csoport egyik alapítótagja magyarázza:

"Nagyon szeretem a tradicionális zenét.

Emellett szeretem a rock and rollt is.

A Lesbor egyesíti a kettőt.

A hagyományos zenére én egyfajta lázadásként tekintek,

amelyen keresztül az emberek a saját hangjukat hallathatják,

különösen a volt Jugoszlávia

más részeiről származó tradicionális dalokon keresztül.

A háború után sok ilyen dal elveszett.

Pedig részeik gyerekkorunknak és történelmünknek,

így nem szabad elfelejtenünk őket."

Talán meglepő módon, ez az LGBT kórus

megmutatta, hogyan képesek a nők

a hagyományokra hagyatkozva változást teremteni,

alkimistaként a diszharmóniát harmóniává átalakítani.

A repertoárukba beletartozik

a horvát nemzeti himnusz,

egy bosnyák szerelmesdal,

valamint szerb duettek.

És, teszi hozzá Leah vigyorogva:

"Kavita, mi különösen büszkék vagyunk a karácsonyi zenénkre,

mert ez mutatja, hogy nyitottak vagyunk a vallási hagyományokra,

annak ellenére, hogy a katolikus egyház

gyűlöl minket, LGBT közösséget."

A koncertjeiket a saját közösségeikből

látogatják, ez igaz,

de jönnek az idősebb generációból is,

egy olyan generációból, amely lehet, hogy

gyanakvó a homoszexualitással kapcsolatban,

ugyanakkor nosztalgiát is érez saját zenéje iránt, és a múlt iránt, amit az képvisel.

Egy apa, aki eleinte próbálta megakadályozni, hogy a lánya

egy ilyen kóruson keresztül lépjen a nyilvánosság elé,

most dalokat szerez a csoportnak.

A középkorban a trubadúrok

körbeutazták az országokat

történeteiket megénekelve és verseiket megosztva.

A Lesbor a Balkán országaiban ugyanígy utazik,

énekelve, összekötve az embereket, akiket a vallás,

a nemzetiség és a nyelv megosztott --

ami által bosnyákok, horvátokat és szerbek

egy ritka, közös büszkeségre okot adó térre lelnek történelmükben,

és a Lesbor emlékezteti őket arra,

hogy a dalok, amelyeket egy csoport gyakran egyedül a saját magáénak vall,

valójában mindnyájukhoz tartoznak.

(Ének)

Tegnap Mallika Sarabhai megmutatta nekünk,

hogy a zene képes egy olyan világot teremteni,

amely könnyebben elfogadja a másságot,

mint az, amelyben jelenleg élünk.

A világ, amely Layma Bowie-nak adatott,

egy háborús világ.

Libériát polgárháború szaggatta évtizedeken át.

Layma nem volt aktivista, csupán három gyermek anyja.

De betegre aggódta magát.

Aggódott, hogy a fiát elrabolják

és gyerekkatonának viszik.

Aggódott, hogy a lányai erőszak áldozatai lesznek.

Aggódott az életükért.

Egy éjjel álmot látott.

Azt álmodta, hogy ő, nők ezreivel együtt

véget vetett a vérontásnak.

A következő reggel megkérdezte a többieket a templomban, ők hogyan éreznek.

Mindannyian belefáradtak a harcba.

Békére van szükségünk, tudtára kell adnunk vezetőinknek,

hogy addig nem lesz nyugtunk, amíg béke nem lesz.

Layma barátai között volt egy muszlim rendőrnő.

Megígérte, hogy felveti ezt a közösségében.

A következő pénteki istentiszteleten

a nők, akik a mecset oldalsó termében ültek,

elkezdték kifejezni elkeseredésüket a kialakult helyzet felett.

"Mi értelme van?" - mondták. "A golyó nem tesz különbséget

muszlim és keresztény között."

A nők e kis csoportja

elszánta magát arra, hogy véget vessen a háborúnak.

És úgy döntöttek, a hagyományaikat felhasználva nyilvánítanak véleményt.

A libériai nők általában

sok ékszert és színes ruházatot viselnek.

Ám a tüntetésre tiszta fehérbe

öltöztek, smink nélkül.

Ahogy Layma elmondta: "Fehéret viseltünk,

hogy mutassuk, a békéért tüntetünk."

Az útnak azon az oldalán álltak, ahol

Charles Taylor autókonvoja mindennap elhaladt.

Hetekig álltak,

kezdetben csak tízen, majd húszan, ötvenen, végül nők százai

fehérben énekeltek, táncoltak,

hirdetve, hogy a békéért tüntetnek.

Végül a szembenálló erők Libériában arra kényszerültek,

hogy béketárgyalásokat tartsanak Ghánában.

A béketárgyalások egyre tovább húzódtak.

Layma és nővérei megelégelték a dolgot.

A maradék rendelkezésükre álló vagyon segítségével

nők egy kisebb csoportját a béketárgyalások helyszínére vitték,

akik körbevették az épületet.

Egy mára már híressé vált CNN videó

mutatja, ahogyan a földön ülnek, karjaik egymásba fonva.

Ezt mi ismerjük Indiában. Úgy hívják:

Azután egyre feszültebbé vált a helyzet.

A rendőrséget behívták, hogy fizikailag távolítsa el a nőket.

Ahogyan a rendőrfőnök gumibottal közelít,

Layma elszántan feláll,

felnyújtja karjait a feje fölé,

majd elkezdi nagyon lassan

kibontani fejdíszét, amely a haját takarja.

Látni a rendőr arcát.

Zavartnak látszik. Visszakozik.

És a következő pillanatban

a rendőrség már el is tűnt.

Layma később elmondta nekem:

"Ez tabu Nyugat-Afrikában.

Ha egy idősebb nő egy férfi előtt levetkőzik

szabad akaratából,

akkor a férfi családja meg van átkozva."

(Nevetés)

(Taps)

Azt mondta: "Nem tudom, azért tette-e a rendőr, mert hitt ebben,

de tudta, hogy nem fogunk elmenni.

Nem voltunk hajlandók elmenni, amíg a békeszerződést alá nem írták."

És a békeszerződést aláírták.

És a libériai nők

aztán mozgósították magukat Ellen Johnson Sirleaf támogatása érdekében,

aki maga is olyan nő, aki megtört néhány tabut

azáltal, hogy évek óta az első választott női államfő

lett Afrikában.

Elnöki beiktató beszédében

elismerte e bátor libériai nők szerepét,

akik lehetővé tették számára, hogy

nem kevesebb, mint egy futballsztár

ellenében győzzön.

Az olyan nők, mint Sakena, Leah

és Layma

szerénységgel töltöttek el és megváltoztattak,

ráébresztettek, hogy ne vonjak olyan gyorsan

következtetéseket.

Egyúttal megmentettek jogos dühömtől azáltal,

hogy egy harmadik utat mutattak.

Egy Fülöp-szigeteki aktivista egyszer azt mondta nekem:

"Hogyan sütsz rizses süteményt?

Úgy, hogy alulról és felülről is sütöd."

A tüntetések, a felvonulások,

a hajlíthatatlan álláspont, amely szerint

a női jogok emberi jogok, pont.

Ez az alulról jövő hő.

Ide tartozik Malcolm X, a szüfrazsettek

és a melegfelvonulások.

De szükségünk van a fentről jövő hőre is.

És a világ legtöbb részében

felül még mindig

férfiak irányítanak.

Marx után szabadon: A nők változást idéznek elő,

de nem a maguk választotta körülmények között.

Egyezkedniük kell.

Fel kell forgatniuk azt a hagyományt, amely egykor elnémította őket

annak érdekében, hogy új törekvéseknek adjanak hangot.

És szükségük van szövetségesekre a saját közösségeikből,

olyan szövetségesekre, mint az imám,

mint az apa, aki immár dalokat ír

a horvátországi leszbikus csoport számára,

és mint a rendőr, aki engedelmeskedett a tabunak és visszakozott,

mint az apám,

aki a nővérén nem tudott segíteni, de segített a három lányának,

hogy az álmaik megvalósítására törekedhessenek.

Lehet, hogy azért van ez, mert a feminizmus

az összes többi társadalmi mozgalommal ellentétben

nem egy meghatározott elnyomó ellen harcol.

Nem az uralkodó osztály az ellenség,

nem a megszállók vagy a gyarmatosítók,

hanem egy mélyen gyökerező hit- és feltevésrendszer

amelyet mi nők túlságosan is gyakran

saját magunk is vallunk.

És talán ez a feminizmus legnagyobb ajándéka,

hogy a személyes valóban közügy.

Így, amit Eleanor Roosevelt egykor az emberi jogokkal kapcsolatban jegyzett meg,

ugyanaz igaz a nemek egyenjogúságára,

hogy kis helyeken kezdődik, az otthonhoz közel.

Az utcákon, igen,

de a konyhaasztalnál, vagy a hitvesi ágyban

történő beszélgetések során is,

valamint a szeretők, a szülők, lánytestvérek

és barátok kapcsolatain keresztül.

És aztán, és aztán

rájövünk, hogy azáltal, hogy beépítik

a hagyomány és a közösség egyes vonatkozásait

a küzdelmükbe,

az olyan nők, mint Sakena, Leah és Layma,

de Sonia Gandhi is itt Indiában

és Michelle Bachelet Chilében

és Shirin Ebadi Iránban

valami mást tesznek.

Magának a fejlődésnek a nyugati a modelljeit

kérdőjelezik meg.

Azt mondják, nem kell, hogy olyanok legyünk, mint ti,

ha változást akarunk.

Viselhetünk szárit, hidzsábot,

nadrágot vagy boubout

és lehetünk pártvezetők, elnökök

vagy emberi jogi ügyvédek.

A hagyomány felhasználásával irányíthatjuk a változást.

Egész társadalmakat tudunk lefegyverezni,

hogy helyette az erőforrásokat

a valódi biztonság tárolóedényeibe öntsük.

Én ezekben a kis történetekben,

ezekben az egyéni narratívákban látom

egy radikális eposz megszületését,

amelyet nők írnak a világ minden táján.

Ezekben a szálakban,

amelyek rugalmas szövetté szövődnek,

amelyek majd közösségeket fognak fenntartani,

találok reményt.

És ha a szívem énekel,

az azért van, mert ezekben a kis töredékekben

időről időre elkaphatunk egy pillantást

egy egész, egy egész új világból.

És mi nők határozottan úton vagyunk efelé.

Köszönöm.

(Taps)