Hogyan akadályozzák munkánkat a generációs sztereotípiák?

A hallgatag generáció, a baby boomerek, az X és a Z generáció – mindannyian jelen vagyunk a munkaerőpiacon. Hogyan akadályozzák előítéleteink a munkánkat és a hatékonyabb kommunikációt? Leah Georges szociálpszichológus bemutatja, hogy több köztünk a hasonlóság, mint amennyi a különbség, és segítő taktikákat kínál a sokgenerációs munkahelyek irányításához.

Amerika modern kori
története során először

egyszerre öt generáció
dolgozik egyszerre.

A veteránok 1922 és 1943 között születtek,

ők az úgynevezett Legnagyobb Generáció,
az érettek, a hallgatagok.

Jellemző rájuk az önfeláldozás,

a tekintélytisztelet,
és örömüket lelik a munkavégzésben.

Nem sokkal ezután, 1944 és 1960 között
jött a baby boom generáció.

Őrájuk a kemény munka jellemző.

Róluk született a "workaholic",
vagyis "munkamániás" kifejezés.

Méltányolják a versengést,
a hatékony kommunikáció hívei.

És már fontolgatják a nyugdíjba vonulást,
hacsak már meg nem tették.

Az X generáció, más néven
az elveszett nemzedék,

a "kulcsos gyerekek"
1961 és 1980 között születtek.

Ez a legkisebb lélekszámú csoport,

beékelődnek a baby boomos
és a nagy ezredfordulós generáció közé.

Több szülő vált el ebben a korszakban,

mint korábban valaha is.

Ők vetették fel elsőként a munka-magánélet
egyensúlyának kérdését,

és ők az elsők, akik ezt valóban
el is várják a munkahelyükön.

Aztán itt az ezredfordulós generáció –
tudják, "minden gyerek kap egy díjat" –

ők 1981 és 2000 között születtek.

Ők már beleszülettek a technológia
mindennapos jelenlétébe.

Hihetetlenül gyakorlatiasak,
bizakodók és elszántak.

Hisznek abban, hogy megváltják a világot,

egyébként szerintem is képesek rá.

Időnként talán kicsit idealisták,

de láttuk, hogy az ezredfordulósok

az utóbbi pár évben már
felülkerekednek az X generáción,

amennyiben közülük kerül ki
a legtöbb munkaerő.

Tény, hogy az Egyesült Államokban
háromból több mint egy munkavállaló

ezredfordulós.

És már nyakunkon a Z generáció,
akik 2000 óta születtek.

Ők most középiskolások,
vagy hamarosan érettségiznek.

Ha megnyitnak egy internetes böngészőt,

mondjuk az Amazont,

vagy legyen a kedvenc keresőmotorjuk,

azt láthatják, hogy szó szerint
háború folyik a munkahelyeken, nem?

Efféle blogtémákat látunk:

"17 érv, hogy az ezredfordulósoké
a legrosszabb nemzedék."

És: "Ezért rontottak el mindent
a baby boomerek."

Vagy: "A nagy generációs
szakadék áthidalása."

Kicsit olyan már, mint a West Side Story,

a boomerek bejönnek az egyik ajtón,

az ezredfordulósok meg a másik oldalról,

egész nap hadakoznak egymással,
siránkoznak, hazamennek, újra kezdik,

másnap folytatják, igaz?

Mit szólnának, ha kijelenteném:
ezek a generációk nem léteznek?

Gondolkoztam ezen, kutatást is végeztem,

sem kutatótársaim, sem én
nem hisszük igazán,

hogy ezek a generációk valóságosak.

De még ha meg is egyeznénk abban,
hogy léteznek ezek a csoportok,

akkor sem jutnánk dűlőre abban,
hogy kik tartoznak ide vagy oda.

Egy generáció mintegy húsz évet ölel fel.

Még hogy a történelem
bármelyik pillanatában

egy egyéves baba és egy húszéves fiatal
ugyanazt az értékrendet vallaná,

ugyanazon célokat tűzné ki
a munkájában,

ugyanazokért a sztereotípiákért
vagy azok ellen küzdene!

Az a helyzet, hogy a világ minden táján
másképp határozzák meg e generációkat.

Így még csak össze sem hasonlíthatjuk
őket a világ eltérő tájain.

Ezek a generációs beskatulyázások

sok szempontból önbeteljesítő
jóslatként működtek:

az emberek nemzedékük tagjaként
kezdtek viselkedni,

mivel azt harsogtuk,
hogy az a generáció valóságos.

Nem vagyok én ebben biztos.

Ez a generációs elgondolás

mélyen beivódott
az Egyesült Államok kultúrájába.

Amikor generációkról esik szó,

mindenki pontosan tudja, miről beszélünk.

Mindenki sok mindent gondol és érez

az egyes nemzedékekkel kapcsolatban.

Elmondom, honnan tudom.

Én is azt tettem,

amit minden belevaló amerikai
és pályakezdő egyetemi oktató,

ha kérdése merül fel.

Kicsit rágugliztam.

És rájöttem valamire.

A Google algoritmusokon alapul,

felkínálja a gyakran keresett
kifejezéseket,

vagy olyan találatokat ajánl,
melyeket mások kerestek,

ugyanahhoz a témához kapcsolódva.

Ebből rájöttem, mi az
általános közvélekedés

az egyes generációkról.

Nézzék csak.

Megtanultam, hogy a baby boomerek
konzervatívok,

az amerikaiak hülyének nézik őket.

Ez a legrosszabb generáció: dühösek,

nyilván rasszisták, és roppant
fontosnak tartják magukat.

Nézzük az X generációt,

róluk azt tudtam meg, hogy cinikusok,

dühösek,

ők az úgynevezett elveszett
generáció – hisz tudjuk:

ők a legkisebb nemzedék.

Naná, hogy ők is hülyék.

(Nevetés)

A baby boomerekkel van a legtöbb bajuk.

Na és mit tudtam meg magunkról,
az ezredfordulósokról?

Az evés megszállottjai vagyunk.

(Nevetés)

Ja, és persze mi is hülyék vagyunk!

Lusták, kényeskedők, lobbanékonyak,

minket is utálnak, és azt hisszük,
fontosak vagyunk.

És talán ez a legrémesebb
internetes keresési eredmény:

a Z generáció zakkant.

(Nevetés)

Nos, öt éve számos szervezet
vezetőinek és beosztottainak

tartottam előadást.

Elmondom, mire jutottam.

A generációkat nem vonták be
a párbeszédbe,

maguk a generációk váltak beszédtémává.

Rájöttem,

abban a tévhitben élünk,
hogy a Google-találatok hitelesek.

Ezért azt gondolom, a szervezetek
kétségbeesve igyekeznek kitalálni,

hogyan "kezeljék"
a többgenerációs munkahelyet.

"Kezeljék".

Mindent csak kezelünk.

Felkészülünk arra, hogy hamarosan
munkába áll az ezredfordulós hullám.

Felkészülni a hurrikánra szoktunk, ugye?

Meg az orvosi egyetemi felvételire
és a természeti katasztrófákra.

Miért is készülünk fel arra,
hogy 23 évesek munkába állnak?

(Nevetés)

Beszélgettem ezekkel a szervezetekkel,

és lenyűgözve hallgattam,
mi mindent elkövetnek azért,

hogy olyan munkakörnyezetet teremtsenek,
ahol mindenki jól kijön egymással,

hogy függetlenek legyenek,
és úgy érezzék, sikeresek.

Hallottam azonban
hajmeresztő ötleteket is arról,

hogyan kell irányítani
sokgenerációs munkahelyet.

Készen állnak?

Ezt láttam.

Jártam egy szervezetnél,

ők azt az elvet vallották,
hogy amit látsz, azzá válsz.

Nagyon fontos alapelv.

De szerintem elrontották.

Teleaggatták a falakat az ideális
sokgenerációs munkahelyi képeivel,

mert "amit látsz, azzá válsz."

(Nevetés)

Vagy nézzék ezt.

(Nevetés)

Hát, én bizony nem akarok itt dolgozni.

(Nevetés)

Világos, hogy itt nem szokás
színesbe öltözni,

és a személyzetisnek biztos van problémája
a tűsarkúban szökdécselő kollégákkal,

a nyakamat teszem rá.

Beszéltem egy szervezettel,
akik nemrég elhatározták,

hogy labdamedencét állítanak fel
a rekreációs szobában,

ezzel akarják ott tartani
az ezredfordulósokat.

Harmincévesek vagyunk, nem három.

(Nevetés)

Egyébként ismerek egy fiatal nőt,
ő is ezredfordulós,

akinek azt mondták: ha azt akarja,
hogy komolyan vegyék,

csak mert ezredfordulós,
ezért tennie kell valamit –

hordjon válltömést.

Bizony ám!

Sem a nála fiatalabbak, sem az idősebbek
nem veszik őt komolyan,

csak akkor, ha válltömést hord.

Harminc-éve-elavult,

már-sehol-nem-kapható válltömést.

Két diplomája van.

Ez az ifjú hölgy én voltam.

És ez minden, amit fel tudunk mutatni?

Hogyan irányítsuk a sokgenerációs
munkahelyet... válltöméssel?

(Nevetés)

Ezt is megtanultam, amikor
olyan szervezetekkel beszélgettem,

amelyek széles körben alkalmaznak
különböző életkorú dolgozókat.

Sokkal több köztünk a hasonlóság,
mint a különbség.

És folyton ezt halljuk.

Mindenki értelmes munkát szeretne,
az emberek szeretik a rugalmasságot,

támogatást akarnak, megbecsülést,

és jó kávét.

De ezek minden generációnak fontosak.

Jó, biztos vannak kisebb eltérések abban,
hogy ki mit szeretne.

Tudjuk, hogy a huszonévesek és hatvanasok
más-más módon töltik szabadidejüket.

Eltérő az értékrendjük.

Legalábbis ha a munkán kívüli
világ kerül szóba.

De szerintem az történt,

hogy ez a generációs megkülönböztetés,
az emberek beskatulyázása

olyan környezetet teremtett,

ahol épp csak azt felejtettük el,
hogy minden ember ember.

Ahhoz, hogy megtudjuk, kik ők valójában,
kikkel dolgozunk együtt,

a sokgenerációs munkahely irányításához

jobb módszert kell találnunk

a labdamedencénél.

Mondhatják, én is csak egy idealista
"milli" vagyok, de megoldhatónak tartom.

És nem hinném, hogy túlzottan
elrugaszkodott elgondolás lenne.

Mi lenne, ha alapvetően, egyszerűen,
nem félvállról véve

megismernénk, hogy milyenek
az emberek valójában?

Egyedi megközelítésre van szükség.

Sosem találkoztam generációval.

Emberekkel beszélgettem sokat,

akik történetesen bizonyos generációs
csoportokba tartoztak.

Ismerek sms-ező nyolcvanast,

és 23 éves horgolt takarós embert.

Egyikük sem sztereotip figurája
a saját nemzedékének, ugye?

Nilofer Merchant –
elismert innovációs szakértő –

azt mondja, mindenkit a maga
egyediségében kell megismerni,

ez pedig a világnak az a pontja,
ahol csak mi állunk,

egyedi történetünk, élményeink
és reményeink függvényében.

Ehhez azonban rugalmasság
és nyitottság szükséges.

És amikor egyediségükben
ismerjük meg az embereket,

a világnak egyetlen pontját,
ahol ők állnak,

rájövünk, hogy az a boomer, aki
mindig "dühösen" dolgozik,

valójában rémült.

Tizenhat éves kora óta ugyanis
minden napot végigdolgozott,

és egyik hétfőn, előbb, mint gondolná,

már nem megy többé dolgozni.

Vannak tervei.

De másfél hét elég lesz rá,

hogy nyugdíjas teendőinek
listáján mindent kipipáljon.

És aztán mi lesz?

Mi lenne, ha kicsit megértőbbek lennénk

valakivel, aki esetleg kicsit rémült?

Vagy nézzük azt az X generációst,

akit négyszer leépítettek,
három gyereke van és két keze,

és épp azon fáradozik,
hogy ne csússzon szét teljesen.

Persze, hogy kicsit távolságtartó
a munkahelyén.

Talán kicsit független, talán kimerült.

Vagy az az ezredfordulós,

aki két hónap után fizetésemelést kér,
mert az neki "jár"?

Nos, talán csak azért, mert
generációjának több az adóssága,

mint előttük bárkinek,

és friss diplomásként
szükségük van pénzre,

hogy fenntartsák magukat,
fizessék a részleteket.

És egyszer csak, amikor egyediségükben
ismerjük meg az embereket,

azon a ponton, ahol csak ők
helyezkednek el,

többé nem esik szó generációkról.

Csak Jóskáról, Julcsiról
vagy Klaudiáról beszélünk.

Ez hát az én kihívásom mindannyiunkhoz.

Válasszanak ki valakit, csak egyet,
és fedezzék fel egyediségét.

Aztán tanuljanak belőle.

Majd a megfelelő pillanatokban
adják tovább az új tudást.

Fedezzék fel, milyen egyedi tartalmat
hoznak magukkal,

ugyanis ettől lesz gazdagabb a munka.

Aztán kezdjék elölről.

Aztán megint.

És eljön az a nap, amikor már
nem generációkkal dolgozunk együtt.

Hanem emberekkel.

És ahhoz, hogy tényleg megértsük
a sokgenerációs munkahely szépségét,

bőven elég, ha megismerjük,
hogy milyenek az emberek valójában.

Semmi szükség arra, hogy
csomagoljunk, és odaköltözzünk hozzájuk.

De megeshet, legalábbis néha,
hogy szép kirándulás lesz belőle.

Tehát szerintem semmi szükség arra,

hogy azon vitázzunk,
melyik generáció a legdühösebb,

melyik a legelhivatottabb,
melyik zabál a legtöbbet.

Mind jártunk iskolába,
munkába, onnan haza,

kicsit elfáradva, és időnként
kicsit leharcoltan.

Tegyünk meg mindent,
hogy megértsük az embereket,

nézzük, hogy milyenek aznap,

a generációjuk és ők maguk.

És azokban a percekben,

amikor generációs háborúnak
tűnik az egész,

abban szerintem mind egyetérthetünk,

hogy a válltömés nem megoldás.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)