A falak láthatatlan hatása

Alexandra Auer tervező szerint több fal áll ma, mint a második világháború végén. Mikor felhúzunk egy falat, akaratlanul építünk vele egy másikat is, hiszen az emberek fejében kialakul egy "mi" és "ők" megosztottság, ami megingatja a közösségi összetartozás érzését. Auer bemutatja társadalmi fejlesztési programjának eredményeit, amelyet két, kerítéssel elválasztott általános iskolában végzett, ezáltal ösztönözve mindannyiunkat arra, hogy tegyük félre előítéleteinket, és vegyük újra észre, mennyi közös van bennünk.

Az emberek szeretnek falakat építeni.

Önök is észrevették?

Minden miatt falakat építünk:

menedékhely vagy védelem gyanánt,
a magánéletünk köré.

Az elmúlt 70 évben

megduplázódott az országok között
húzódó határok száma.

Jelenleg több fal áll,
mint a második világháború végén,

több mint a hidegháború alatt.

Németországban élő gyerekként

a berlini fal leomlására
mindig úgy néztem,

mint egy új, határok nélküli
világ kezdetére.

De a szeptember 11-ei események óta

a falépítés hihetetlenül felgyorsult.

A falak száma azóta megduplázódott:

körülbelül 30 új szerkezetet
terveztek vagy építettek mostanáig.

A falakat és a kerítéseket
gyakran védelem céljából húzzák fel,

védjük magunkat más emberektől,

bűncselekményektől
és illegális kereskedelemtől.

Pedig a falak és a kerítések
csak a védelem látszatát keltik,

ami nem egyenlő a valódi védelemmel.

Talán biztonságban érezzük magunkat,

de ezek a szerkezetek
önmagukban nem védelmeznek minket.

Ehelyett valami egészen mást tesznek:

szétválasztanak.

Így lesz különbség "mi" és "ti" között.

Ellentéteket szítanak.

A falak miatt egy újabb réteget:
mentális falat húzunk fel a fejünkben.

A mentális falak miatt pedig
lassan elfeledkezünk azokról,

amik közösek bennünk
és a fal másik oldalán lévő emberekben.

Ez fordítva is igaz,

a mentális falak úgy megszilárdulhatnak,
hogy arra sarkallnak,

építsük fel, őrizzük meg
vagy erősítsük meg a fizikai falakat.

A fizikai és a mentális falak
összekapcsolódnak,

és az egyik szinte mindig
maga után vonzza a másikat.

Ez egy körkörös folyamat:

a fizikai falak erősítik a mentálisakat,
a mentálisak pedig a fizikaiakat

egészen addig, amíg valamelyik le nem dől,

és a kör meg nem törik.

Amikor a berlini falat építették,
nehéz volt megmondani,

ki melyik oldalhoz tartozik,

mert a körülötte élő emberek
nem tettek különbséget maguk között.

Nem létezett "mi" és "ők".

Nem voltak "más emberek".

A megosztottság évei alatt

a két oldal különböző módon fejlődött,
és kifejlesztették egyedi profiljukat.

Hirtelen különbséget tettek
a "mi" és az "ők" között.

Felépült egy mentális fal,

és mikor a berlini fal 1989-ben leomlott,

az emberek fejében lévő
mentális fal megmaradt.

A kelet-németeknek vissza kellett
illeszkedniük a saját országukba,

és habár nem kellett elköltözniük,

még ma is sokan érzik úgy,
hogy soha nem tértek igazán haza.

A mentális fal maradandó hatásai
kimutathatók.

A Berlini Szabadegyetem
2005-ös tanulmánya szerint

még 15 évvel az újraegyesülés után is

a németek azt hitték, hogy az egykori fal
másik oldalán lévő városok

messzebb vannak, mint a valóságban.

Érdekes módon összefüggést
találtak a politikai beállítottság

és a távolság becslése között.

Minél inkább a német
újraegyesülés ellen volt valaki,

annál nagyobbra becsülte
a városok közötti távolságot.

A mentális fal miatt érzik távolinak
az emberek a városokat,

és minél magasabb,
erősebb ez a mentális fal,

annál nehezebb túljutni rajta.

Megismételtem a kutatást

egy csoport német fiatallal,
akik már nem láthatták a falat,

hogy kiderítsem, még ma is
érezhető-e ugyanaz a hatás.

Az eredmények azt mutatják,
hogy ez a generáció,

az én generációm,

általánosságban elég rossz földrajzból.

(Nevetés)

Keletből is, Nyugatból is.

Védelmünkre szól, hogy ez valahol
fejlődés is lehet, nem?

Sosem láttuk az igazi falat.

Ez a fizikai akadály sosem épített
bennünk mentális falat

a kezdet kezdetén.

Remélem ez annak a fontos előjele,

hogy a jövőben lehet még
mentális fal nélkül Németország,

de szembe kell néznünk a valósággal:

ez a fal talán eltűnőben van,

de mindeközben kismilliárd másik épül.

Jelenleg jól kirajzolódik
egy globális trend:

az elzárt közösségek számának növekedése.

Az elzárt közösségek valahol
pontosan olyanok, mint az országok,

csak kicsiben:

falakkal és kerítésekkel
veszik körbe a házaikat,

hogy megvédjék magukat másoktól.

Az egyetlen különbség,
hogy ez az ő saját választásuk.

A fizikai és a mentális hatás,
amit a falon belül élők

és a falon kívül maradt
emberek tapasztalnak,

ugyanaz:

megosztott városok, környékek,

sőt akár játszóterek is.

Tavaly tavasszal egy fejlesztési
projekten dolgoztam Brüsszelben,

két általános iskolában,
ahol pontosan ez volt a helyzet.

A két iskolának
közös bejárata és udvara van.

Mindkettőben hollandul tanítanak.

Az egyik iskolába viszont
inkább belga gyerekek,

a másikba pedig bevándorló
családok gyermekei járnak.

Az iskolákat falak
és kerítések választják el,

így a gyerekek számára
az egyetlen kapcsolódási pont

az udvaron található kerítés,
ami elválasztja őket.

Amikor dolgozni kezdtem,
szomorúan láttam,

hogy a gyerekek
csak egy kerítésen keresztül

tudnak beszélgetni
a barátaikkal a másik oldalról.

Ami még rosszabb, hogy a legtöbb gyereknek

sosem lesz esélye
barátokat szerezni a másik oldalról.

Az iskolának olyan helynek
kellene lennie, ahol a gyerekek

összegyűlnek, hogy tanuljanak:

tanuljanak a tanároktól,
de ami még fontosabb,

tanuljanak egymástól.

És minél sokfélébbek,
annál többet tanulhatnak.

Valójában az iskola talán
az egyetlen hely az életünkben,

ahol lehetséges kapcsolatokat kialakítani
a társadalmi különbségek ellenére.

A gyerekek szétválasztása
ebben a fejlődési szakaszban

nagyon megnehezíti az integrációt,

vagy akár el is lehetetlenítheti.

És valahogy mégis úgy tűnik,

hogy csak nekem van problémám
ezzel a brüsszeli kerítéssel.

A szülők, tanárok és gyerekek
többsége nem látja,

vagy legalábbis nem kifogásolja a falat.

Csak úgy ott van.

Soha senki nem látta még
az iskolát fal nélkül.

És az emberek szeretik.

Megkérdeztem egy fiút, szeretne-e
a másik oldalon lévőkkel játszani,

azt mondta, nem.

Aztán megkérdeztem,
játszana-e velük, ha nem lenne kerítés,

azt mondta, talán.

Majd gyorsan hozzátette,
hogy jobb, ha marad a fal,

mert a másik oldalon lévők undokok,
soha nem dobják vissza a labdáját.

Vicces, mert beszélgettem
gyerekekkel mindkét oldalról,

és mindenki azt mesélte,
a másik oldalon lévők undokok,

mert soha nem dobják vissza a labdát.

A gyerekek nem kedvelik egymást,

és sokszor veszekedés tör ki a kerítésnél,

ami miatt az emberek úgy érzik,

kell a kerítés:

megvédi a gyerekeket egymástól,

vagy a játékokat,

és megelőzi a káosz kialakulását.

Volt, hogy a gyerekek
átkúsztak a kerítés alatt

a labdájukért,

mire az iskolák fémlemezeket
tettek a kerítés aljára.

Most felül másznak át.

Nem tudom, mi volt előbb Brüsszelben:

egy mentális fal, ami olyan erős lett,
hogy fizikai kerítést építettek miatta,

vagy a kerítés, ami most
a társadalmi különbségeket hangsúlyozza

még az iskolaudvaron is.

Abban biztos voltam,
mikor elkezdtem dolgozni,

hogy változtatni akarok ezen a helyzeten.

Meg akartam mutatni mindkét oldalnak,
milyen sok közös van bennük.

A gyerekekkel nem volt olyan nehéz,

mert ugyan az egyik udvaron
a holland nyelvet,

a másikon pedig francia, török
és arab keverékét beszélik,

mindannyian értik
a játék egyetemes nyelvét.

És kiderült,
hogy a játék iránti szenvedélyük

sokkal erősebb, mint a köztük lévő
állítólagos különbségek.

Többféle játékot tettem a kerítéshez,

amitől az egy kapcsolódási felület,
közös tér lett,

nem pedig korlát.

És hirtelen a gyerekek együtt rajzoltak,

ceruzákat cserélgettek,

és telefonon beszélgettek.

Különösen a telefonnak volt nagy sikere,

mert annyira örültek,

hogy hallhatják a másik
oldalon lévőket a készüléken át,

hogy be sem állt a szájuk.

Egy általános iskola esetében
nagyon nagy szerepe van a szülőknek

a hétköznapok és a környezet alakításában.

Így tudtam, hogy ha változtatni akarok,

nekik is meg kell mutatnom,
milyen sok közös van bennük

a másik oldallal.

A szülőkkel sokkal nehezebb volt,

mert legtöbbjük más nyelven beszél,

más munkát végez, más a jövedelme,

más társadalmi körökben mozog,

másban hisz,

más kultúrából jön,

más értékeket vall.

És ott voltam én, egy egyetemista,

minden szempontból más.

Hogy mutathatnám meg nekik,

milyen sok közös van bennük?

Úgy döntöttem,
nem én fogom meggyőzni őket,

hanem hagyom, hogy a gyerekeik tegyék.

Szerveztem egy fotókiállítást az udvaron,

hogy megmutassam, hogyan játszanak
együtt a gyerekeik a kerítés két oldalán.

A kiállítás végén arra kértem őket,

írják le gondolataikat és ötleteiket

ezekre a nagy faládákra,

amikre feltűnően felírtam:
"Mit gondolsz?"

Sokan azt írták: "Igen."

Mi igen?

Nem mondtam el a véleményem,
vagy beszéltem a következő lépésről,

milyen kérdésre válaszoltak tehát igennel?

Mikor rákérdeztem, azt mondták:
igen, a falnak mennie kell.

Igen, akarunk a másik oldallal játszani.

Csupán a képek hatására
megválaszoltak egy kérdést,

amit soha senki nem tett fel.

Az emberek újra látták
a helyzet abszurditását,

és megértették, milyen
felesleges ez a kerítés,

anélkül, hogy rájuk
erőltettem volna a véleményemet.

A kiállítás végre megmutatta
a két oldal közti hasonlóságokat.

Aznap nem volt "mi" és "ők",

nem voltak "más emberek".

A mentális fal kezdett lemorzsolódni.

Azért használom ezt a szót,

mert hosszú idő
ledönteni egy mentális falat,

és sokkal nehezebb
egy mentális fal ledöntése,

mint lebontani a fizikai falat.

Meg kell kérdőjeleznünk
a véleményünket és a hitünket,

és talán el kell ismernünk
a tévedéseinket is.

Tehát ami Brüsszelben történt,
nagy lépés volt,

egy lépés, amit Németországban
több generációnak kell megtennie.

Sok példa van szerte a világon arra,

amit én Brüsszelben
és Németországban éltem át,

elég példa, amelyekből tanulhattunk volna.

Mégis falakat építünk a problémák ellen,
pedig a falak nem oldják meg őket,

mert a falak nem fejtik meg
a probléma eredetét.

Legfeljebb csökkentik a tüneteket.

Úgyhogy ha legközelebb
falépítést terveznek,

vagy támogatni akarnak
valakit ugyanebben,

gondoljanak a hatásra,
amit valójában kiváltanak vele.

Mert ez az egyszerű szerkezet
aligha fog nagyobb védelmet biztosítani.

Ehelyett minden nap
hatással lesz a körülette élő emberekre,

akiknek a földrajzi határ ellenére

gyakran hasonló a kultúrájuk
és az értékrendjük.

Számukra egy épülő fal kettővel egyenlő,

amelyek lebontásához
évtizedek és generációk kellenek.

Köszönöm.

(Taps)