Hogyan legyen jövőbiztos a karrierünk | Jacob Morgan | TEDxAcademy

A főiskola elvégzése után Jacob Morgan az üzleti életben helyezkedett el. Mikor az álmai szétfoszlottak, elhagyta a pályát. Ez volt élete utolsó "munkája". Azóta szenvedélyesen foglalkozik a munka jövőjével és a nagyszerű munkavállalói élmény megtervezésével. Ebben a beszédében Jacob három, a megszokottól eltérő stratégiát oszt meg arról, hogyan teheti bárki jövőbiztossá karrierjét, legyen szó teljes munkaidős munkavállalóról vagy vállalkozóról.

Ma Jacob bestseller szerző, előadó és jövőkutató, aki a munka világának alakulását vizsgálja. A munka jövőjével kapcsolatos ötleteit vezérigazgatókat is sorai közt tudó hallgatóság figyeli mindenhol a világban. Munkásságát többek között a mexikói miniszterelnök és a T-Mobile, SAP, Cisco, Nestle, Best Buy, Schneider Electric, KPMG vezérigazgatói is támogatják.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Becsaptak,

hazudtak nekem,

elárultak.

Mindez abban a hat hónapban történt,

amíg kapcsolatban voltam.

(Nevetés)

Természetesen azt tettem,
amit minden értelmes ember tenne:

úgy döntöttem, hogy itt az ideje
véget vetni a kapcsolatnak.

Vártam a megfelelő pillanatra,

terveztem,

és végül beadtam a felmondólevelem.

Nem, nem vagyok különleges.

Minden egyes nap világszerte
emberek milliói

éreznek ugyanígy

a vezetőjükkel,
a szervezetükkel kapcsolatban,

ahol dolgoznak.

Valójában most,

ha a szótárból kikeresnék
a "munkavállaló" szót,

olyan szinonimákat találnának
a munkavállalóra,

mint fogaskerék, szolga, rabszolga.

Ha a szótárból kikeresik
a "menedzser" szót,

(Nevetés)

olyan szinonimákat találnak,

mint rabszolgahajcsár, főnök

és a kedvencem, az állatgondozó.

(Nevetés)

De van ennél jobb is.

Ha rákeresnek a szótárban a "munka" szóra,

(Nevetés)

a szinonimák között van a taposómalom,
a napi robot és a küzdelem.

Ha ezt a három dolgot összerakják,

akkor mindannyian fogaskerekek vagyunk,

(Nevetés)

és egy "állatgondozó" alatt dolgozunk,

ahogy mindennapi robotunkat végezzük.

Azta!

Dolgozni szívás!

(Nevetés)

Szó szerint így építettük fel
tégláról téglára szervezeteinket

az elmúlt 50, 100 és 150 évben –

a munkáról vallott
elavult felfogás alapjaira.

Nem csoda, hogy világszerte annyi ember

elégedetlen munkájával vagy karrierjével.

Ez szó szerint a kultúránk
szerves része lett.

Beivódott a társadalmunkba.

Így beszélünk a munkáról.

Sosem voltam mintadiák.

Sőt, életem legnagyobb részében

elég szörnyű diák voltam.

Csak két tárgy volt, amiben jónak tűntem:

a dráma és a testnevelés.

(Nevetés)

Amikor bekerültem az egyetemre, rájöttem,

hogy ez az utolsó iskolai lehetőségem,
hogy letegyek valamit az asztalra.

Ha valaha is jó munkát akarok szerezni,

akkor az egyetemen muszáj
jól teljesítenem.

Így nagyon keményen tanultam.

Kitüntetéssel végeztem el

a közgazdasági és pszichológia szakokat.

Őrült nagy álmom volt,

hogy egy nap a marketingigazgatója leszek
egy Coca-Colához hasonló szervezetnek.

Főiskola utáni első munkahelyemen –

annál, ahol úgy éreztem,
hogy hazudtak nekem, és elárultak –

a felvételi interjú során azt mondták,

hogy vezetőkkel és vállalkozókkal
lesznek találkozóim

az országot járva,

és mindenféle jelentőségteljes
és fontos feladatot végzek.

Néhány hónap munka után

megrekedtem az adatrögzítésnél,

hideghívásoknál,

PowerPoint prezentációknál.

Adjanak hozzá ehhez
napi háromórás ingázást

a csigalassú Los Angeles-i forgalomban.

Ez volt az életem.

Sosem fogom elfelejteni.

Egy nap a vezérigazgató kijött
a csodálatos sarokirodájából,

és azt mondta: "Jacob, gyere ide!

Van egy fontos feladatom a számodra."

Izgatott lettem.

Azt gondoltam: "Ez az, eljött az én időm.

Valami fantasztikus fog történni."

Hozzásiettem, és kérdeztem:
"Igen, miben segíthetek?"

Benyúlt a zsebébe, kivette a pénztárcáját.

A tárcából kivett egy ropogós,
valódi 10 dolláros bankót,

belecsapta a kezembe,

és azt mondta: "Elkések egy találkozóról,

menj el a Starbucksba,
és hozz nekem egy pohár kávét!

(Nevetés)

Hozz magadnak is valamit!"

"Micsoda? Elment a józan esze?

Azért tanultam keményen,
hogy hozzak magának egy kávét?

Vegye meg maga a hülye kávéját!"

Ezt gondoltam magamban.

(Nevetés)

Hangosan azt mondtam:

"Persze szívesen hozok magának
egy pohár kávét."

(Nevetés)

Mindig is arról álmodtam,
hogy hozhassak magának egy kávét.

(Taps)

Ez volt az egyik utolsó nyolcórás állásom,

amiben valaki másnak dolgoztam.

Ez körülbelül 10 évvel ezelőtt történt.

Visszatekintve,

hálával tartozom ennek a vezetőnek

és a pohár kávénak,

mivel egy nagyon fontos leckét
tanítottak meg nekem:

Nincs olyan, hogy biztos munkahely.

Valójában az egyetlen létező biztonság az,

amit önök teremtenek meg maguknak.

A mai világunkban

a munka egyenlő az élettel.

A két dolog összefonódik; eggyé válnak.

Ezért találom néha különösen érdekesnek,

amikor másokkal beszélgetve
megkérdezem: "Hogy vagy?"

Azt válaszolják: "A magánéletben
minden nagyszerű,

de a munkám szörnyű."

Gondoljanak bele,

hogy itt a Földön majdnem addig dolgoznak,

mint ameddig élnek.

Ha a karrierjük nem alakul jól,

könnyen lehetséges,
hogy az életük sem alakul jól.

Az elmúlt 10 évben
három stratégiát fedeztem fel,

amelyek lehetővé tették számomra
a munkám formálását,

és ennek következtében jobb magánéletet
tudtam teremteni magamnak.

Először, nem támaszkodhatnak az oktatási
intézményekre vagy a vállalatokra abban,

hogy mindent megtanítanak,
amit tudniuk kell

a személyes és szakmai fejlődésről.

Élethosszig tartó tanulóvá kell válniuk.

Meg kell tanulniuk, hogyan kell tanulni.

Valószínűleg ez a legértékesebb képesség,
amire szert tehetnek,

és ez átveszi az irányítást
az életük alakításában.

A családom Grúziából származik.

Általában, amikor azt mondom,
hogy "Georgia",

az emberek a "Sziasztok,
délről származom" Georgiára gondolnak,

az USA egyik államára,

de én

az "Üdv, orosz anyaország"
Grúziáról beszélek, igaz?

Az a világnak egy teljesen más része.

Valójában a vezetéknevem –
az eredeti – nem is Morgan.

Hanem Mamishashvili.

Próbálják meg elismételni
gyorsan háromszor.

A családom Grúziából érkezett

bevándorlóként a 80-as években,

és Grúziából először
Olaszországba utaztak,

majd Ausztráliába,

hogy végül megérkezzenek
az Egyesült Államokba.

Mikor bevándorlóként Amerikába érkeztek,

nem tudtak semmit, és nem volt semmijük.

Az édesapám egy népszerű tv-műsorból
tanult meg angolul:

a "The Johnny Carson Show"-ból,

egy angol-orosz szótár segítségével,

így értve meg a szavakat,
amiket Johnny Carson mondott.

Ilyen az igazi élethosszig tanuló ember.

És ez még a Google-korszak előtt volt.

Azelőtt, hogy hozzáférhettünk volna

a szuper eszközökhöz és erőforrásokhoz,
amik most rendelkezésünkre állnak.

De az élethosszig tanulás a mellékes
dolgokra való odafigyelést is jelenti.

Önök közül hányan élték meg a következőt?

Beszélgetnek valakivel,

és a beszélgetés egy pontján,

a másik azt mondja:
"Homokba dugom a fejem."

Valójában fogadnék arra,

hogy a legtöbb teremben lévő már mondta
valamikor, hogy "Homokba dugom a fejem."

Ezzel az a probléma,

hogy minden másról lemaradnak,
ami a világban történik.

Többé nem elég homokba dugni a fejüket.

Fel kell emelni a fejüket,

körül kell nézniük,

tekintsenek még a hátuk mögé is.

Tudniuk kell, hogyan hasznosíthatják
a szaktudásukat és képességeiket,

nem csak abban, amivel éppen foglalkoznak,

hanem abban is, ami kicsit eltér tőle.

Legyenek élethosszig tanulók;

figyeljenek oda a mellékes dolgokra!

A második dolog, amit megtanultam,

hogy tettesd, amíg meg nem tudod tenni.

(Nevetés)

A főiskolát követő első állásom után

az lett egyszerűen az életcélom:

"Hogyan tudok megélni úgy,

hogy soha többé ne kelljen
másnak dolgoznom?"

Ebben az időszakban

mindenféle munkákat találtam
a Craigslisthez hasonló weboldalakon.

Cikkeket írtam 15 dollárért.

Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy pénzt próbáljak keresni.

Valójában egy küszködő fiatal voltam,

aki nem keresett sok pénzt.

De azt mondtam magamnak,

hogy egy fiatal vállalkozó vagyok,

aki azt az életet építi magának,
amit valóban élni akar.

Ezt a gondolatot minden nap,
újra és újra elismétlem,

állandóan, még ma is.

Az, amiben hisznek,
és amit mondanak önmaguknak,

számít.

Mivel irányítani fogja
a viselkedésüket, a tetteiket

és azt, hogy miképp vélekednek önmagukról.

Emlékszem, egyszer egy ehhez
igen hasonló színpadon álltam,

a színpad mögött voltam,
készen arra, hogy fellépjek,

szólt a zene, villogtak a fények,

a bemondó pedig azt mondta,

"És most kérem, köszöntsék
a színpadon Jacob Morgant!"

Az emberek tapsoltak,
a színpadra léptem.

Körülnéztem,

és azt gondoltam: "Meztelen vagyok?

(Nevetés)

Van rajtam nadrág?"

Rám tört az imposztor szindróma,

amit világszerte az emberek 70%-a
megtapasztal valamikor.

Őszintén szólva nem tudom,
hogyan mondtam el a beszédem,

de azt gondoltam, hogy olyan
szörnyű volt a teljesítményem,

hogy vége a karrieremnek.

Azt gondoltam, hogy ezek után
senki sem fog meghívni.

Csak el akartam tűnni a színpadról,

hogy ne találkozzak
és ne beszéljek senkivel –

csak menjek haza.

Mikor készültem lemenni a színpadról,

a vezetők sorban álltak,
hogy beszéljenek velem,

kezet rázzanak, visszajelzést kérjenek,

elmondják, hogy élvezték a beszédemet.

Ez volt a pillanat, amikor rádöbbentem:

"Van rajtam nadrág",

és hogy én ide tartozom.

Bár az én esetemben

nem csak a fejemben
megszólaló hangok mondták,

hogy nem vagyok jó.

Valódi emberek valódi hangon
mondták nekem, hogy nem vagyok jó.

Ezeket az embereket
ma online trollnak hívnák.

Dühös kommenteket írnának a weboldalamra,

hamis Twitter profilokat kreálnának rólam.

Üzennének a feleségemnek,
az akkori barátnőmnek,

azt mondanák neki, hogy szakítson velem,
mert rosszat teszek a karrierjének.

Képzelhetik, milyen dühösek most,
hogy végül összeházasodtunk.

(Nevetés)

Hónapokon át

hagytam, hogy rosszul
érezzem magam miattuk,

és ezután hónapokon át

érveltem, küzdöttem
és vitáztam mindegyikkel.

Végül rádöbbentem, hogy senki sem tudja,
hogy kik ezek az emberek.

És ami talán még fontosabb,

senkit sem érdekel.

Akár a fejükben megszólaló
hangok mondják önöknek,

hogy nem jók,

akár valódi hangok

mondják önöknek, hogy nem jók,

ne veszítsék el optimizmusukat!

Legyenek oroszlánok!

Az számít, amit saját maguknak mondanak.

Ez fogja irányítani a viselkedésüket,

a tetteiket

és az érzéseiket.

Gondolhatnak úgy magukra,

mint a pénz nélkül küszködő fiatalra,

vagy gondolhatnak úgy magukra,

mint a fiatal vállalkozóra,

aki azt az életet akarja kialakítani
magának, amit valóban élni akar.

Ez egy választás.

A gondolkodásuktól függ.

Tettessék, amíg meg nem tudják tenni.

A tanultak közül az utolsó
talán a legvitatottabb,

ami az, hogy ne kövessék a szenvedélyüket.

A szenvedély önökben legyen.

A szenvedély követése az egyik
legnagyobb üzleti közhely,

amit folyton hallunk.

Azt mondják, hogy kövessük
a szenvedélyünket.

Ezzel az a probléma először is,

hogy azt feltételezi,
a szenvedély nincs meg önökben,

és üldözniük kell azt.

Másodszor azt feltételezi,
hogy a szenvedély állandó dolog, igaz?

"Itt a szenvedélyed, menj szerezd meg!"

De ahogy fejlődnek,

ahogy megélnek különböző dolgokat,

ahogy jók lesznek különböző dolgokban,

a szenvedélyük meg fog változni.

Végül, a legtöbbünk ki sem tudja találni,
hogy mi a szenvedélye,

amíg nem dönti el, hogy mi a célja.

Sosem lelkesedtem a munka jövőjéért,

a munkavállalói élményért, a beszédekért
vagy más dolgokért, amiket csinálok.

De ahogy belemerültem ezekbe a dolgokba,

észrevettem, hogy az emberek kezdik
osztani a meglátásaimat.

Lehetőségek kezdtek kitárulni számomra.

Ezután lettem szenvedélyes aziránt,
amit most csinálok.

Megtanultam figyelni a részletekre,

amik lehetővé tették, hogy a teljes képet
láthassam arról, amit alkotni próbáltam.

Ez nagyon emlékeztet egy építkezést
meglátogató ember történetére.

Az építkezésen három embert lát dolgozni.

Odamegy az elsőhöz,
és megkérdezi: "Mit csinál?"

Az ember azt válaszolja:
"Téglákat rakok."

Ezután odamegy a másodikhoz,
és megkérdezi: "És ön mit csinál?"

Az ember azt válaszolja:
"Egy falat építek."

Ezután odamegy a harmadikhoz,

és ahogy közeledik hozzá,

hallja, hogy egy dallamot dúdol.

(Dúdolás)

Odamegy hozzá, és azt mondja:

"Atyavilág! Maga mit csinál?"

A harmadik befejezi munkát,

megtörli a homlokát, leveszi a kalapját,
felnéz az égre, és azt feleli:

"Egy katedrálist építek!"

Mindenki lelkesedik valamiért.

Nem jobb úgy élni az életüket,

hogy beleviszik a szenvedélyüket
mindenbe, amit csinálnak,

ahelyett, hogy üldöznék azt?

A világban, ahol mindenkinek azt mondják,
hogy kövessék a szenvedélyüket,

kitűnhetnek azzal, ha hozzák a sajátjukat.

Ha élethosszig tartó tanulók tudnak lenni,

ha tudják tettetni,
amíg meg nem tudják tenni,

és ha nem követik a szenvedélyüket –
hanem magukban hordozzák azt –,

akkor nagyobb befolyással
lesznek a karrierjükre,

és ennek eredményeképpen,

olyan életet fognak kialakítani
maguknak, amit valóban élni akarnak.

És ha ez a pénz nélküli, küszködő fiatal
képes volt ezt megtenni,

akkor maguk is képesek rá.

Köszönöm.

(Taps)