Ananda Shankar Jayant tánccal harcol a rák ellen

Ananda Shankar Jayant, a híres klasszikus indiai táncost 2008-ban rákkal diagnosztizálták. Személyes története nem csak arról szól, hogyan nézett szembe a kórral, hanem, hogy hogyan táncolta azt végig. Fellépésével pedig felfedi annak az erőnek a metaforáját, amely segített neki ebben.

(Zene)

[Szanszkrit]

Ez egy óda, amely az anyaistennőhöz szól,

és amelyet a legtöbben gyerekkorunkban tanulunk meg.

Én négy évesen tanultam meg

édesanyám térdén ülve.

Abban az évben kezdett el táncolni tanítani.

És így kerültem

kapcsolatba a klasszikus tánccal.

Attól kezdve -- négy évtized telt el azóta --

a legjobbaktól tanultam,

és felléptem szerte a világon,

tanítottam fiatalokat és időseket egyaránt,

alkottam, közreműködtem,

koreografáltam,

és egy csodás kárpitot szőttem

művészetből, eredményekből és díjakból.

2007-ben ért az egészet megkoronázó dicsőség,

amikor megkaptam ennek az országnak

a negyedik legrangosabb polgároknak járó díját, a Padmashrit,

mindazért, amit a művészetért tettem.

(Taps)

De semmi, semmi nem készített fel arra,

hogy mit fogok hallani

2008 július elsején.

A "carcinoma" szót.

Igen, mellrák.

Elképedve ültem az orvosom irodájában,

és hallom a többi szót is,

hogy "rák", "fázis", "fokozat".

Egészen addig, a rák nem volt más, mint

a barátom csillagjegye,

a fázis a fellépésem egyik része,

a fokozatokat pedig csak az iskolából ismertem.

Azon a napon rájöttem,

hogy van egy hívatlan, nem szívesen látott,

új élettársam,

Táncosként

ismertem a kilenc rasa-t (lényeget) vagy navarasa-t:

a dühöt, a bátorságot,

az ellenszenvet, a humort,

és a félelmet.

Azt hittem, tudom, mi a félelem.

Aznap megismertem a félelmet.

Úrrá lett rajtam a szörnyűségével,

és a teljes tehetetlenség érzésével.

Hatalmas könnyeket ejtve,

megkérdeztem a drága férjemet, Jayant-t.

Azt mondtam, "Ez az? Ez lenne az út vége?

Ez a táncom vége?"

És ő, lénye minden derűjével

azt mondta, " Nem, ez csak egy megtorpanás,

egy megállás a kezelés idejére,

és aztán visszatérsz, hogy azt csináld, amit a legjobban tudsz."

Akkor rájöttem,

hogy én, aki azt hittem, hogy az életem teljesen az irányításom alatt van,

mindössze három dolgot irányítottam:

a gondolataimat, az elmémet --

a képeket, amiket ezek a gondolatok teremtettek --

és a cselekedeteket, amelyek ezekből eredtek.

Így aztán elborított

az érzelmek és

a depresszió örvénye, hogy mást sem akarok

a helyzet szörnyűségében, mint

egy olyan helyre menni, ahol gyógyulás, egészség és boldogság vár.

El akartam menni onnan, ahol voltam,

oda, ahol lenni akartam,

de ehhez szükségem volt valamire.

Kellett valami, ami kihúzott mindebből.

Így aztán felszárítottam a könnyeimet,

és kijelentettem széles e világnak...

"A rák mindössze egy lap életem könyvében,

és nem fogom megengedni, hogy hatással legyen életem többi részére."

És azt is kijelentettem a világ előtt,

hogy túlélek,

és nem engedem meg a ráknak, hogy legyőzzön.

De hogy elinduljak onnan, ahol voltam,

oda, ahol lenni akartam,

szüségem volt valamire.

Egy horgonyra, egy jelképre,

egy kapocsra,

amelybe kapaszkodhattam ebben a folyamatban,

azért hogy eljöhessek onnan.

És ezt a táncomban találtam meg.

A táncomban, az erőmben, az energiámban, a szenvedélyemben,

az életem lélegzetében.

De nem volt könnyű.

Higgyék el nekem, egyáltalán nem volt könnyű.

Hogyan is tartjuk meg az örömöt,

amikor a szépségtől

három nap alatt jutunk a kopaszságig?

Hogy ne esnénk kétségbe,

amikor a testet a kemoterápia roncsolja,

amikor tiszta szenvedés pár lépcsőforduló megmászása

olyasvalakinek mint én, aki akár három órán keresztül is tudott táncolni?

Hogy ne uralkodna el

a kétségbeesés és a szenvedés?

Csak össze akartam kuporodni és sírni.

De továbbra is mondogattam magamnak, hogy a félelem és a könnyek

nem választási lehetőségek.

Így aztán elvonszoltam magam a táncstúdiómba.

A testemet, elmémet, szellememet, minden egyes nap a táncstúdiómba,

és megtanultam mindent, amit

négy évesen tanultam, az elejétől.

Újraalkottam, újratanultam, átcsoportosítottam.

Gyötrelmesen fájdalmas volt, de megcsináltam.

Nehéz.

A mudráimra koncentráltam,

a táncom jelképére,

a költészetre, a metaforára,

és magának a táncnak a filozófiájára.

És lassan kimozdultam

abból a nyomorult lelkiállapotból.

De még szükségem volt valami másra is.

Valamire, ami megerősített.

És meg is találtam egy metaforában,

amit édesanyámtól tanultam, amikor négy éves voltam.

A Mahishasura Mardhini metaforája,

Durgától.

Durga, az anyaistennő, a rettenthetetlen,

akit a Hindu istenek panteonja teremtett.

Durga, a tündöklő, az ékes, a szépséges,

aki a 18 karjával,

csatára készen

oroszlánján előrelovagol

a csatatéren, hogy elposztítsa Mahishasurt.

Durga mintaképe

a kreatív női energiának,

vagyis a shaktinak.

Durga, a rettenthetetlen.

Durga képét,

minden attribútumát, minden árnyalatát

magamévá tettem.

Egy mítosz szimbolikájával megerősítve,

és a gyakorlásom szenvedélyével,

lézerpontosságú figyelmet vittem a táncomba.

Olyan mértékű fókuszt,

hogy a műtét után pár héttel már táncoltam.

Áttáncoltam a kemoterápiát, és a besugárzást,

az onkológusom legnagyobb döbbenetére.

Táncoltam a kemoterápia és a besugárzások között is,

és azzal zaklattam őt, hogy

a táncelőadásaimhoz igazítsa őket.

Amit tettem,

azzal kihangoltam magam a rákból,

és áthangoltam magam a táncra.

Igen, a rák mindössze egy lap volt életem könyvében.

A történetem

ránktörő kudarcok története,

akadályoké és kihívásoké,

amelyet az élet hoz elénk.

Az én történetem a gondolat erejéről szól.

A választás erejéről.

Az összpontosítás erejéről.

Arról az erőről, amellyel egy olyan

figyelmet hoz létre, amely életre kelt,

megmozgat,

és ahol még egy olyan dolog is, mint a rák jelentéktelenné válik.

Az én történetem egy metafora erejéről szól.

Egy jelkép erejéről.

Az enyém Durga volt,

Durga, a rettenthetetlen.

Simhanandininak is nevezik,

aki meglovagolja az oroszlánt.

Azzal, hogy átvészelem ezt,

ahogy meglovagolom a saját belső erőmet,

a saját belső lendületemet,

felfegyverkezem mindazzal, amit a gyógyszerek nyújthatnak

és folytatom a kezelést.

Ahogy kilovagolok a rák csataterére,

megkérem a zsivány sejtjeimet, hogy viselkedjenek,

azt akartam, hogy ne úgy ismerjenek mint egy rák-túlélőt,

hanem mint egy rák legyőzőt.

Most egy részletet fogok bemutatni ebből a munkából

a "Simhanandini"-t.

(Taps)

(Zene)

(Taps)