Mindennapi szexizmus | Laura Bates | TEDxCoventGardenWomen

Laura Bates, a díjnyertes Mindennapi szexizmus projekt alapítója, a lebilincselő előadásában lelkesítő kezdeményezésről beszél. A Mindennapi szexizmus projekt több mint 50 ezer nőnek a nemi egyenlőtlenségről hírt adó tapasztalatainak állandóan gyarapodó gyűjteménye. A történeteket mindenféle korú, fajtájú, etnikumú, nemi irányultságú, rokkant és épkézláb, munkában álló és munkanélküli, vallásos és ateista nők küldték be.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Mintegy másfél éve
tényleg pocsék hetem volt.

Késő este hazafelé tartottam a munkából.

Meleg este volt, a forgalom bedugult.

Ahogy az utcán gyalogoltam,
s a kocsik araszoltak mellettem,

egyszer csak kocsijukból kiszólva
pasik tettek megjegyzést a lábamra,

és közölték, mit tennének
velem a legszívesebben.

Ügyet sem vetettem rájuk, továbbmentem,
és napirendre tértem felettük.

Aztán egy pár nap múlva

hazafelé buszoztam jó késő este,

s épp anyámmal telefonáltam.

Először azt hittem,
hogy a mellettem ülő pasi

csak véletlenül ér hozzá a combomhoz.

Tovább beszélgettem anyámmal.

De rádöbbentem,
hogy szándékosan fogdos és tapizik,

és mancsával az ágyékom felé halad.

Fölálltam, hogy elmenjek onnan,
de mivel vonalban voltam,

bekiabáltam a telefonba, olyan hangon,
amilyenre magam sem számítottam:

"A buszon vagyok és egy pasi tapiz!"

Az utasok kibámultak az ablakon,

a cipőjüket vagy a mobiljukat szemlélték.

Senki sem lépett közbe,
sőt, az volt a levegőben:

"Miért csinálsz ebből ekkora ügyet,
te liba?

A te dolgod, oldd meg, ne kényszeríts
rá, hogy foglalkozzunk vele."

Ettől rögtön elszégyelltem magam.

Úgy éreztem, mintha valami
rosszat tettem volna,

vagy minek császkálok olyan későn,

vagy miért vagyok úgy
öltözve, ahogy vagyok.

A sumákolás miatt zúdultak
rám az efféle gondolatok.

Megint csak folytattam az utamat.

Hazamentem, nem szóltam róla,
kivertem a fejemből, ahogy önök szokták.

Majd egy pár napra rá
fényes nappal mentem az utcán.

Egy nagy teherautó végén
épp állványzatot raktak le,

és ott két fickó ügyködött.

Ahogy elhaladtam, az egyikük
odaszólt a társának:

"Nézd csak ennek a csöcsét!"

Nem "a lányét", hanem "ennek".

Nekiálltak engem elemezni,
mintha ott se lettem volna,

bár egy méterre voltam tőlük,
és tisztán hallottam mindent.

A három esetben leginkább
az döbbentett meg,

hogy ha nem egy hét alatt esnek meg,

nem sokat töprengtem volna rajtuk.

A miértekre kerestem a választ:

Miért elfogadott ez?
Miért vagyok ehhez hozzászokva?

Visszagondoltam azokra az esetekre,

amelyek százszámra történtek
hetek, hónapok, évek során,

s amelyekről soha senkinek nem szóltam,

mert szokásosak voltak.

Kérdezősködtem nőismerőseimnél,

idősebb nőknél, fiataloknál,
akivel csak találkoztam:

"Történt veled valami ilyesmi?"

Isten bizony azt hittem,
hogy egy-két történetet fogok hallani,

hogy egy-két nő így szól:
"Igen, pár éve történt ilyen."

Vagy: "Egyszer a munkahelyemen
ez meg ez történt."

De nem így lett.

Akivel csak beszéltem,
mind mesélt valamit.

Nem pár éves eseményeket.

Százszámra ilyenek voltak:

"Akkor történt, amikor most
hozzád tartottam;

tegnap esett meg velem;
nap mint nap előfordul."

De amíg nem kérdezték,
ők sem beszéltek róluk senkinek.

Mert hozzájuk szoktak,
mert mindennapok részei voltak.

Kezdtem szóvá tenni a jelenséget,

mert rájöttem, hogy ez igen nagy probléma.

Próbáltam beszélni róla,

de minduntalan ugyanazt a választ kaptam.

Azt mondták: "Ne csinálj ebből ügyet.

A nők már többé-kevésbé egyenlők.

Ha a nők már egyenlők,

akkor szexizmust emlegetni,
szexizmusról panaszkodni

puszta túlreagálás.

Vagy: nincs humorérzéked?

Vagy: meg kéne tanulnod
elfogadni a bókot.

Vagy: feszült vagy, vagy fapina vagy;
értened kéne a viccet."

Úgy véltem, tán igazuk van, hiszen a nők
már többé-kevésbé egyenlők;

lehet, hogy én reagálom túl.

Arra gondoltam, hogy utánanézek
az állításnak; meg is tettem.

Ezeket találtam.

A nők már többé-kevésbé egyenlők.

Kivéve a Parlament két házát,

ahol a ránk ható szabályokat
megvitatók és megfogalmazók közül

kevesebb mint minden
negyedik képviselő nő.

A Lordok Házának az ötöde nő.

A parlamenti nemi egyenlőség terén
Nagy-Britannia az 57. a világon.

Megnéztem a bírákat is.

Kiderült, hogy a Fellebbviteli Bíróság
35 bírája között 4 nő van,

a High Court 108 bírája közül 18 a nő.

Nézzük a művészeteket!

2010-es adatok szerint az egyik
legtekintélyesebb műintézmény,

a National Gallery 2 300 műve közül

csak tíz képet festett nő.

A Királyi Operaházban utoljára

13 éve kapott koreográfusnő megbízást,

hogy a nagyszínpadon
vigyen valamit színre.

A Nagy-Britanniában lévő,
híres embereket megörökítő

573 védett szobor 15%-a ábrázol nőt.

A mérnökök kevesebb
mint 10%-át teszik ki nők,

ez a francia vagy spanyol mérnöknők
arányának nem éri el a felét.

A Royal Society-nek

– ez az egyik legtekintélyesebb
tudományos intézmény –

soha nem volt női elnöke,

s az akadémikusok csak 5%-a nő.

Ugyan a kémia szakos egyetemisták fele nő,

de a professzoroknak csak 6%-a.

A nőknek csak az egyötöde
írja a vezércikkeket,

de a cikkek 84%-át férfitémák uralják.

2011-ben a játékfilmeknek
csupán 5%-át rendezték,

s a brit építészek ötöde
tartozik a női nemhez.

A nőknek mégis 63%-át zaklatják

szexuálisan a munkahelyén,

pályafutásuk során.

Föllapoztam a bűnügyi statisztikát is.

A nők már többé-kevésbé egyenlők.

Kivéve, hogy nálunk hetente
több mint két nő hal meg

jelenlegi vagy volt partnere keze által.

Percenként hívják a rendőrséget
párkapcsolati erőszak miatt.

Hat-hét percenként
megerőszakolnak egy nőt,

ez több mint 85 ezer megerőszakolás
és 400 ezer szexuális bűntett évente.

A brit nő esélye egy a négyhez,

hogy párkapcsolati erőszak áldozata lesz,

és egy az öthöz, hogy szexuális
bűncselekmény áldozatává válik.

A világon minden harmadik nőt
megerőszakolják vagy megverik

élete során.

Úgy döntöttem, hogy a nők
egyenlőségéről szóló állítás

és hogy ne csapjunk ekkora hűhót miatta,
nem állja meg a helyét.

Ellenkezőleg, úgy véltem, épp ideje,
hogy ügyet csináljunk belőlük.

Úgyhogy létrehoztam egy honlapot,
hiszen nem tudjuk megoldani ezt a gondot,

ha az emberek még a létezését is tagadják.

Szerettem volna, hogy az emberek
értesüljenek a tapasztalataimról,

és térképként táruljanak eléjük,

s rádöbbennének, hogy még
mennyi minden rossz létezik.

A honlap igen egyszerű volt,
"Mindennapi szexizmus"-nak neveztem el.

Megkértem a nőket és a férfiakat,

hogy írják meg napi tapasztalatukat
a nemi egyenlőtlenségről,

apró, bevett dolgoktól kezdve

a nagy jelentőségűekig bezárólag.

Nem volt pénzem a publikálásra,

így azt hittem, hogy talán
20-30 nő írja meg történetét,

s reméltem, hogy ez
fölkelti a szolidaritás érzését,

és fokozza a tudatosulást.

De a számok rácáfoltak a várakozásomra.

[75 000 nő foglal állást
a szexizmus ellen]

Másfél év alatt 50 ezer nő küldte be
történetét az egész világról.

Írtak nők és férfiak,
mindenféle országból,

mindenféle korúak, fajtájúak, etnikumúak,
nemi irányultságúak s neműek;

vallásosak és ateisták,
rokkantak és épkézlábúak,

munkában állók és munkanélküliek.

Írt kerekesszékes hétéves lány

és mozgást segítő robogós 74 éves hölgy;

mindegyiküknek akadt
hasonló kellemetlen élménye

a "női vezetők"-et ért
vérlázítóan durva bánásmód miatt.

Anglia egyházának papnőjét megkérdezték:

nem lenne-e férfi, aki levezetné
az esküvőt vagy temetést –

de "ne vegye személyeskedésnek".

Egy férfinak gratuláltak,
hogy felügyelt tulajdon gyerekeire.

Egy belvárosi irodistától megkérdezték,

hogy a karácsonyi jutalom fejében
főnöke ölébe ülne-e.

Egy videotékában dolgozó nő tapasztalta,

hogy amikor csak fölmászik
a raktárban lévő létrára,

a főnöke megpaskolja a fenekét,

és amikor lemászik, a férfi
ránéz a mellére és megjegyzi:

"Ugye tudod, miért vettelek föl?"

Egy pincérnőnek megmondták: válasszon,

vagy elveteti a gyerekét,
vagy kilép, mivel teherbe esett.

Egy 15 éves lány azt írta:
tudja magáról, hogy okos és kedves,

és bármit megtehet, amit csak akar,

de nem ez számít, ha orvos
vagy jogász szeretne lenni.

Hiszen a környezetéből s a médiából tudja,

hogy az egyetlen dolog,
ami igazán számít, hogy szexis-e,

nagy-e a melle és keskeny-e a csípője,

és a fiúk vonzónak találják-e.

Az egyik 13 éves bakfis így írt:

mutattak neki egy szexvideót a suliban
az egyik fiú mobilján,

egy pornófilmet;

azóta fél szexelni, és éjszakánként sír,

mert eddig nem tudta, hogy a szex az,

amikor a nőt bántják és megríkatják.

Egy pakisztáni nő elmondta: az erőszakot
a család becsülete miatt rejtegeti.

Egy brazil nő próbált fittyet hányni
a 3 férfira, akik beszóltak neki,

amíg rá nem jött,
hogy kocsijukba akarják betuszkolni.

Egy mexikói egyetemista lánynak
azt mondta a professzora:

"Calladita te ves más bonita", azaz:

"Jobban nézel ki, mikor befogod a szádat."

Amikor politikáról tartottam
beszédet, ez történt:

[Laurának ki kéne raknia
közszemlére a csöcsét.]

[Nem vagyok szexista,
de szép melle lehet...]

Ezt kaptam nap mint nap.

Nemcsak egyet-egyet,
hanem napjában 200-at,

csak mert szóvá tettem valamit.

Vicces, hogy akik üzengetnek,

mert le akarják állítani a projektet,

valójában rámutatnak,
mennyire létfontosságú.

[hülye kurva, menj a picsába]

Ez annyira ijesztő volt egyeseknek,

pusztán az egyenlőség szóba hozása,
hogy azért küzdök,

hogy a nők hallassák a hangjukat,
és eseteik fórumot kapjanak,

hogy részletezniük kellett,
miként akarják kitaposni a belemet,

pontosan mely eszközökkel
és miféle sorrendben.

Nemcsak azt, hogy meg kell erőszakolniuk,
de precízen azt is, hogyan kell,

melyik testnyílásunkba, hol és mikor.

Aztán valami más is történt.

Miután értesültünk tízezernyi epizódról,

kezdtek jönni teljesen más hangneműek is.

Ezek sikertörténetek voltak.

Nők jelentkeztek velük,

pl. az egyikük elmondta magáról,
hogy szenvedélyes futó,

és gyakran van kitéve zaklatásnak,

de úgy fogta föl: hát ilyen az élet.

Miután végigolvasta
a honlapon az eseteket,

rájött, hogy más nők ellenállnak,

s mások nem tartják ezeket helyénvalónak,

hogy szerintük nincs ez így jól.

Legközelebb, amikor futni ment,

egy autós pasas kért tőle útbaigazítást.

Odament hozzá, eligazította,

de az a kocsiból kinyúlva
erősen megragadta a mellét,

hogy az fájt.

A nőben fölidéződtek a tapasztalatai,

elöntötték az ilyenkor szokásos érzései:

rémület, zavar, szégyenkezés,
menekülési vágy,

de olyat is érzett, amit azelőtt soha.

Azt érezte, hogy a többi nő
szolidáris vele,

ez olyan erőt adott neki
egy pillanatra, hogy megállt,

és felírta a kocsi rendszámát.

A pasit tettlegesség címén megvádolták.

2 000 incidenst gyűjtöttünk össze,
amelyek kifejezetten

a tömegközlekedésben utazó nők

zaklatást vagy támadást illető
tapasztalatait foglalták össze

a Brit Közlekedési Rendőrségnek,

miután az eldöntötte, megvizsgálja
intézkedéseit nemi bűntettekben.

Meg tudtuk törni őket,
hogy közvetlenül a nőktől hallják,

miért nem képesek feljelentést tenni.

Aztán a rendőrséggel együttműködve

mindenhová eljuttattuk a figyelmeztetést,

hogy a rendőrök komolyan veszik ezt,
és feljelentést tesznek.

Tudjuk, hogy az Oltalmazó Projekt

20%-kal növelte meg
a metróban történt zaklatások

vagy támadások miatti
feljelentések számát.

Beszélhettünk egyetemista lányoknak

a szexuális támadások igen
egyszerű brit tényállásáráról.

A brit törvény szerint,
ha valaki testét bárhol megérintik,

az érintés nemi jellegű,
az illető nem járul hozzá,

és okkal nem hihető a hozzájárulás,

ez szexuális támadás.

A lányok azt mondták:

"Ez nem lehet szexuális támadás,
mert ez a szokás."

"Ez nem lehet szexuális támadás,

mert ez van,
amikor barátaimmal kiruccanunk."

"Ez nem lehet szexuális támadás,

nem hívhatom annak,

mert kinevetnének,
nem mehetek a rendőrségre."

Képesek voltunk
megváltoztatni az attitűdöt,

olyanoktól kezdtek jönni feljelentések,

akiknek korábban fogalmuk sem volt róla,
hogy joguk van ellenkezni.

Kezdtek érkezni
kiállásról szóló történetek,

ez pedig tényleg
örömteli és nagyon fontos,

mert e történetek nem transzparensek
alatt vonulókról szóltak

– bármily értékes legyen is az –,

hanem világszerte
olyan férfiakról és nőkről,

akik megtalálják
egyedi kiállási módszerüket,

amely náluk bevált,
és változtatott az életükön.

Hallottunk olyan nőről, akit munkahelyén
szexuálisan zaklattak,

ő meg kinyomtatta a szexuális zaklatásról
szóló főnöki irányelveket,

és kitette minden egyes asztalra;
a zaklatások megszűntek.

Volt egy nő, akinek elege lett
az ügynökök telefonálgatásaiból.

Egyedülálló anya lévén elege lett,

hogy a hívogatók a ház urát kérik.

Most hatéves fia kezébe
adja ilyenkor a kagylót,

(Nevetés)

ő meg elénekli:
"Tudom, hogy szexi vagyok."

(Nevetés)

Egy férfi építkezés mellett
haladt el, amikor hallja,

hogy két munkás átkiabál
a túloldalon menő két nőnek:

"Mutasd a cickódat!"

Erre ő tűrte föl a pólóját.

Az egyik nő mesélte,

hogy valaki mindig odakiált
neki az utcán: "Fájintos cicik!"

ilyenkor ránéz a mellére, és elsikítja
magát, mintha először látná őket.

(Nevetés)

(Taps)

Egy férfi elmondta,

hogy korábban sohasem
gondolkodott el a zaklatáson,

de a történetek olvasása után

már más szemmel látta,
mit érezhetnek a nők,

és legközelebb, amikor meglátta,
hogy egy fickó két nőt zaklat,

utánafutott, megütögette a vállát,
és megkérdezte tőle:

"Bocsánat, hadd kérdezzem
meg, miért tette ezt?"

A fickó szóhoz sem jutott,

mert ilyet soha nem kérdeztek tőle,

hiszen így szokás, ő is így szokta.

Olyan világban nőtt fel, ahol az bevett
szokás volt; a férfiak így tesznek.

Ez valóban fontos körülmény,

mert sajnos és ez a bosszantó benne,

hogy nem tudunk pusztán rábökni
egy konkrét irányelvre

vagy jogszabályra, hogy azt
megváltoztatva minden megoldódik.

Nevezetesen Nagy-Britanniában
kiváló törvényeink vannak,

példa rá a munkahelyi
szexuális zaklatásról szóló

fantasztikus törvény.

A legnagyobb tömegű kategória,
amely nőktől eljut hozzánk:

munkahelyi zaklatások,

munkahelyi támadások,

munkahelyi hátrányos megkülönböztetések.

Kulturális és társadalmi
változásra van szükség

a nők iránti attitűdünkben
és a nőkkel szembeni erőszak terén.

Mert a munkahelyen az emberek együtt
nevetnek, s ezt hívják cukkolásnak,

csak viccelődnek, ha valaki
megfogja a nő mellét,

ő pedig úgy érzi,
ezeket képtelen jelenteni.

Lelkesítő dolog,

hogy mindnyájan részesei
lehetünk a megoldásnak.

A Mindennapi szexizmus projekt megmutatta,

hogy ez egy folyamat.

A dolgok összefüggnek egymással.

A nőkre vonatkozó ugyanazon
elvek és attitűdök,

amelyeken a szexizmus és a zaklatás
"apróbb" esetei alapulnak,

ezekre szoktuk azt kapni:
"fátylat rá, ne csinálj belőle cécót",

pont ugyanazok az elvek és attitűdök,

amelyeken a súlyosabb zaklatási
és megerőszakolási esetek alapulnak.

Ez azt jelenti, hogy ha hozzájárulunk

a nők által is érzékelhető
kulturális változáshoz,

történjék az a médiában, munkahelyeken,

társadalmi vagy gazdasági téren,
a változást úgy segítjük elő,

hogy más területeken is
érzékelhető és kezelhető legyen.

Ez épp azt jelenti, hogy mindenki
részt vehet a változásban.

Nem feltétlenül az elkövetők föltárásával,

és biztosan nem úgy,
hogy közlik az áldozatokkal,

miként viselkedjenek,

vagy miként reagáljanak.

Arról van szó, aki az irodában

megnehezítette a nőnek,
hogy kiálljon magáért;

azokról van szó, akik aznap ott
a buszon kibámultak az ablakon.

Legyenek részesei a változásnak!

Legyenek klassz nagynénik, nagybácsik,
akik vegyészkészletet vesznek

unokahúguknak
vagy játéktűzhelyet unokaöccsüknek.

Legyenek olyan kamaszok,
akik barátaik szemébe mondják,

hogy egyáltalán nem vicces a nőket
ringyónak vagy kurvának hívni.

Legyenek azok, akik tudatják
a letapizott személlyel,

hogy joga van feljelentést tenni,
és azt komolyan veszik.

Legyenek bulvárlap-szerkesztők,
akik a cikkeket

nem akarják fedetlen
keblekkel illusztrálni.

Legyenek olyan utasok,

akik közbelépnek, ha a megállóban
nőt zaklatnak.

Vagy aki a buszon utazva kiáll,
és megmondja, hogy ez nincs rendjén.

Mert akkor a leghangosabb
a szavunk, ha együtt emeljük föl.

(Taps)