A sokszínű gondolat forradalmi ereje

"Populista demagógoktól megtanuljuk a demokrácia nélkülözhetetlenségét" – mondja Elif Shafak regényíró. "Izolacionistáktól megtanuljuk a globális szolidaritás szükségét. Tribalistáktól megtanuljuk a világpolgári szemlélet szépségét." A török születésű Shafak első kézből tapasztalta meg a rombolást, amit a sokszínűség elvesztése hoz magával, és tudja, hogy a sokféleség forradalmi ereje válasz a tekintélyelvűségre. Személyes, szenvedélyes előadásában emlékeztet minket arra, hogy a politika, az érzelmek és identitásunk nem binaritáson alapul. "Soha senkinek nem szabadna csendben maradnia a bonyodalmaktól való félelem miatt" – mondja Shafak.

"Meg tudod ízlelni a szavakat?"

A kérdés a meglepetés erejével hatott rám.

Ezen a nyáron irodalmi fesztiválon
tartottam előadást,

és utána, amint könyveimet dedikáltam,

egy tinédzserlány a barátjával odajött,

és ezt kérdezte tőlem.

Mondtam neki, néhányan átélik
az érzékszerveik közötti átfedést,

tehát képesek színeket hallani,

vagy hangokat látni.

Aztán számos írót – beleértve
magamat – rabul ejtett a téma.

De kissé türelmetlenül félbeszakított:
"Igen, mindezt tudom.

Szinesztéziának hívják.
Tanultuk az iskolában.

De anyukám olvassa a könyvedet,

és azt mondja, sok étel, hozzávaló,

és egy hosszú vacsorajelenet van benne.

Megéhezik minden lapnál.

Szóval gondolkoztam,

hogy nem vagy éhes, amikor írsz?

Aztán arra gondoltam, talán
meg tudnád a szavakat ízlelni.

Mond ez valamit?"

És, tulajdonképpen, mond valamit,

mert mióta az eszemet tudom,

minden betűnek az ábécében más színe van,

és a színek ízeket idéznek elő bennem.

Például, a lila szín egészen
pikáns, majdnem parfümös,

és bármely szó, amit a lilához társítok,

ugyanígy érződik.

Úgymint "naplemente" – nagyon csípős szó.

Azonban aggasztott,
hogy ha ezt mondom a tinédzsernek,

akkor az vagy túl elvont lesz,

vagy esetleg túl furcsa.

Aztán valahogy nem volt elég idő rá,

mert mások is vártak a sorban.

Szóval hirtelen úgy érződött,
hogy amit próbáltam átadni,

az sokkal összetettebb,
és részletekbe menőbb,

mint aminek elmondását
a körülmények lehetővé tették volna.

Aztán azt tettem, amit általában
hasonló helyzetben szoktam:

Dadogtam, elnémultam,
és nem beszéltem tovább.

Nem beszéltem tovább,
mert az igazság túl összetett volt,

még ha legbelül tudtam is:

soha senkinek sem kellene csendben
maradnia, mert fél a bonyodalmaktól.

Azzal kezdem mai előadásomat,

hogy megválaszolom a kérdést,
amit azon a napon képtelen voltam.

Igen, meg tudom ízlelni a szavakat –

időnként, azaz nem mindig,

és a boldog szavaknak nem olyan
aromájuk van, mint a szomorúaknak.

Szeretném kitapasztalni:
milyen a "kreativitás" íze,

vagy az "egyenlőség"-é,

a "szerelem"-é, a "forradalom"-é?

És mi van a "szülőhazá"-val?

Mostanában különösen
ez utóbbi szó kavar fel.

Édes ízt hagy a nyelvemen,

mint a fahéj, egy kis rózsavíz,

és aranyalmák.

Viszont alul maró utóízű,

akár a csalán vagy a pitypang.

Szülőhazám, Törökország illata

az édes és savanyú keveréke.

Azért mondom el ezt önöknek,

mert azt hiszem, egyre többen vannak

ma szerte a világban,

akiknek hasonló vegyes érzéseik vannak

az országgal kapcsolatban,
ahonnan származnak.

Szeretjük a szülőhazánkat, nemde?

Hogy lehetne nem szeretni?

Kötődést érzünk az emberek,
a kultúra,a föld, az étel iránt.

Mégis, ugyanakkor

politikájától és politikusainktól egyre
inkább kínosan érezzük magunkat,

időnként közel a kétségbeeséshez
vagy a fájdalomhoz vagy a haraghoz.

Érzelmekről akarok beszélni,

és hogy erősítenünk kell
érzelmi intelligenciánkat.

Azt hiszem, szomorú az,

hogy érzelmekre a politikaelmélet
fősodra nagyon kevés figyelmet fordít.

Elemzőket és szakértőket gyakran
annyira lekötik az adatok és mutatók,

hogy úgy látszik, elfelejtkeznek

a nehéz mérhető tényezőkről,

amelyeket statisztikai modellekbe
talán lehetetlen beleszorítani.

Ez hiba, mégpedig két fő meggondolásból.

Először is, érzelmi lények vagyunk.

Mint emberi lények, azt hiszem,
mindannyian azok vagyunk.

Másodsorban pedig, és ez új,

a világtörténelem új korszakába léptünk,

amelyben kollektív érzület
vezérli és vezeti félre a politikát,

jobban, mint ezelőtt valaha is.

Aztán közösségi hálózatokon
és közösségi médián keresztül

ezek az érzületek felerősödnek,

polarizálódnak, és a világot
igen rohamosan körbejárják.

A mi korunk a szorongásé, a haragé,

a bizalmatlanságé, a neheztelésé,

és szerintem, sok félelemé.

De valami figyelemre méltó:

annak ellenére, hogy gazdasági
tényezőkről rengeteg kutatás van,

viszonylag kevés tanulmány
szól érzelmi tényezőkről.

Miért van az, hogy alábecsüljük
érzéseinket és érzékelésünket?

Azt gondolom, ez lesz az egyik
legnagyobb szellemi erőpróbánk,

mert politikai rendszereink
érzelmekkel vannak telítve.

Egy sereg országban láttunk már

érzelmeket kihasználó
illiberális politikusokat.

Sőt, tudományos körökben,
és az értelmiségiek között

sem vesszük még komolyan az érzelmeket.

Pedig szükség lenne rá.

Ahogy koncentrálnunk kell a világon
elterjedt gazdasági egyenlőtlenségre,

ugyanúgy jobban kell figyelnünk a világot
ellepő érzelmi és kognitív szakadékokra,

és áthidalásuk mikéntjére is,

mert igenis, számítanak.

Évekkel ezelőtt, amikor még
Isztambulban éltem,

egy közel-keleti női szerzőket
tanulmányozó amerikai kutató

látogatott meg engem.

Eszmecserénk során megjegyezte:

"Értem, miért vagy feminista:

mert Törökországban élsz."

Azt feleltem neki,

"Nem értem, te miért nem vagy feminista,

hiszen Amerikában élsz."

(Nevetés)

(Taps)

Fölnevetett.

Viccnek vette,

és a pillanat elmúlt.

(Nevetés)

Viszont ahogyan a nő két képzeletbeli
táborra osztotta a világot –

két szembenálló táborra –,

zavart, és nem hagyott nyugodni.

E képzeletbeli térkép szerint

a világ néhány részén
képlékeny államok vannak,

melyek, akár a változó sodrású
vizek, még nem állandósultak.

A világ más részein, mármint a Nyugaton,

az államok szilárdak,
biztonságosak, stabilak.

Tehát úgy néz ki, a képlékeny országok
igénylik a feminizmust,

az aktivizmust és az emberi jogokat.

Aztán azok, akiknek nem
kedvezett a sors eléggé,

és ilyen helyről származnak,

harcban állnak ezekért
az alapvető értékekért.

Azonban lenne remény.

Mivel a történelem előre halad,

még a legingatagabb országok
is felzárkóznak valamikor.

Közben a szilárd országok polgárai

élvezhetnék a történelmi
haladásból eredő jólétet

és a liberális rend győzelmét,

támogathatnák más népek küzdelmét,

viszont nekik többé nem kellene küzdeniük

a demokrácia alapfeltételeiért,

mert túljutottak már azon a szakaszon.

Azt hiszem, 2016-ban

e földrajzi rangsorolás
a darabjaira hullott.

Világunk nem követi többé
– ha követte valaha is –

a tudós fejében kialakult kettős sémát.

Mostanra tudjuk, a történelem
nem feltétlenül halad előre.

Időnként köröket húz,

sőt vissza is lép,

és a nemzedékek elkövetik
ugyanazokat a hibákat,

melyeket dédapáik követtek el.

Mostanra tudjuk, nincs olyan dolog,

hogy szilárd kontra képlékeny országok.

Valójában mindannyian
képlékeny időket élünk,

ahogy azt a néhai Zygmunt
Bauman mondta nekünk.

Baumannak volt egy másik
meghatározása korunkra.

Azt mondta, hogy mindannyian
futóhomokon fogunk majd sétálni.

Ha ez a helyzet, azt hiszem,

minket, nőket, jobban kellene
érdekeljen ez, mint a férfiakat,

mert amikor társadalmak
tekintélyelvűségbe

vallási fanatizmusba
vagy nacionalizmusba lépnek vissza,

a nőknek több veszíteni valójuk van.

Ezért ez létfontosságú kell legyen

nemcsak a globális aktivizmus,

hanem a globális női testvériség
érdekében is.

(Taps)

Folytatás előtt bevallok valamit.

Egészen mostanáig, ha nemzetközi
konferencián vagy ünnepélyen vettem részt,

általában én voltam
a legkedvetlenebb előadók egyike.

(Nevetés)

Látván, hogyan zúzták szét
a demokrácia és az együttélés álmát

Törökországban

fokról fokra, de rémisztő gyorsasággal,

ez az évek alatt
teljesen elcsüggesztetett.

Az ünnepélyeken jelen volt
néhány más komor szerző,

kik olyan helyekről jöttek,
mint Egyiptom, Nigéria, Pakisztán,

Oroszország, Fülöp-szigetek,
Kína, Venezuela, Banglades.

Együttérzéssel mosolyogtunk egymásra.

A kudarca ítéltek társasága.

(Nevetés)

Hívhattatok volna minket úgy, hogy ADNÍK:

Aggódó és Depressziós
Nemzetközi Írók Klubja.

(Nevetés)

De a dolgok változásnak indultak,

és klubunk hirtelen népszerűbb lett,

aztán elkezdtünk felvenni új tagokat.

Emlékszem...

(Nevetés)

Emlékszem, először görög írók
és költők léptek be,

aztán pedig magyar és lengyel írók jöttek,

majd, érdekes mód,
osztrákok, hollandok és franciák,

aztán az Egyesült Királyságból,
ahol élek, és amit otthonomnak hívok,

majd USA-beli írók.

Hirtelen többen lettek közülünk azok,

akik aggódtak nemzetük sorsa

és a világ jövője miatt.

És talán most több vannak közülünk,

kik a saját szülőföldjükön
érzik magukat idegennek.

Aztán ez a bizar dolog történt.

Akik közülünk már régóta
nagyon le voltak hangolódva,

kezdték jobban érezni magukat;

az újonnan érkezők pedig,
akiknek szokatlan volt ez az érzés,

még csüggedtebbnek érezték magukat.

(Nevetés)

Láthattunk bangladesi,
török és egyiptomi írókat,

amint a választások utáni USA-ból,
vagy a brexit utáni Nagy-Britanniából

érkezett kollégáikat vigasztalják.

(Nevetés)

De viccet félretéve,

azt hiszem, világunk tele van
soha nem látott kihívásokkal,

és ezek érzelmileg visszahatnak,

mert a gyors változással szemben

sokan inkább le szeretnének lassulni.

Amikor túl sok az ismeretlen,

az emberek az ismertre vágynak.

Ha a dolgok túl összezavarodnak,

sokan egyszerűség iránt sóvárognak.

Ez nagyon veszélyes tévút,

hiszen pontosan itt jön képbe a demagóg.

A demagóg remekül érti
a kollektív érzület működését,

és férfi – általában férfi az –
hogyan húzhat hasznot belőle.

Elmondja: mindannyian
egy törzsbe tartozunk,

hasonszőrűek társaságában biztonságosabb.

Demagógok megtalálhatóak
minden méretben és formában.

Ez lehet valamely jelentéktelen
politikai párt hóbortos vezére

valahol Európában,

vagy szélsőséges iszlám imám,
ki dogmáról és gyűlöletről prédikál,

vagy lehet máshol fehér felsőbbrendűséget
hirdető náciimádó szónok.

Első pillantásra úgy tűnik,
e figuráknak semmi közük egymáshoz.

De mégis: egymást táplálják,

és szükségük van egymásra.

A világon mindenhol,

amikor demagógok beszédeit figyeljük,
és hogy szítanak mozgalmakat,

össze nem téveszthető közös
tulajdonságot láthatunk bennük:

a sokféleség ádáz elutasítását.

Nem tudnak kiegyezni a sokrétűséggel.

Adorno mondta:

"A kétértelműség el nem tűrése
a tekintélyelvű személyiség ismérve."

De felteszem a kérdést:

Mi van, ha ugyanaz a jel,

a kétértelműség el nem tűrése...

mi van, ha ez korunk ismérve?

Mert bármerre nézek, azt látom,
az árnyalatok kiveszőben vannak.

A tévéműsorokban van
egy valami ellen előadó,

aki szembe van állítva
egy valami melletti előadóval.

Igaz? Nézettségből jeles.

Még jobb, ha kiabálnak egymásra.

Még a tudományos világban is,
ahol értelmiségünket táplálni kellene,

az ateista kutatót a makacsul
teista kutatóval látjuk versenyezni,

de nincs érdemi eszmecsere köztük,

mert kétféle hit csap össze egymással.

Azt gondolom, mindenhol
bináris ellentétek vannak.

Így lassan és rendszerszerűen

a komplexitáshoz való
jogot megvonják tőlünk.

Berlin, Nizza, Párizs,
Brüsszel, Isztambul,

Dakka, Bagdad, Barcelona:

az egyik borzalmas terrorista
támadást láttunk a másik után.

Mikor szomorúságunknak adunk hangot,
mikor a kegyetlenségre reagálunk,

sokféle válasz érkezik,

üzenetek a közösségi médiából.

Egyikük elég zavaró,

mert annyira el van terjedve.

Mondják: "Miért sajnálod őket?

Miért sajnálod őket?

Miért nem sajnálod a jemeni civileket

vagy a szíriai civileket?"

Akik ilyen üzeneteket írnak,

nem értik azt,

hogy sajnálhatjuk az erőszak
és terrorizmus áldozatait,

szolidaritást vállalva velük, legyen
az a Közel-Keleten vagy Európában,

Ázsiában, Amerikában, bárhol, mindenhol,

egyformán és egyidejűleg.

Úgy tűnik, hogy nem értik meg,
nem kell egy fájdalmat kiemelnünk,

és előtérbe helyeznünk.

De a tribalizmus ezt teszi velünk.

Zsugorítja elménket, az biztos,

de szívünkkel is ezt teszi.

Oly mértékben, hogy érzéketlenné
válunk más emberek szenvedéseire.

A szomorú igazság,
hogy nem volt ez mindig így.

Kijött egy gyerekkönyvem Törökországban,

és kiadása után számos
eseményt szerveztem.

Sok általános iskolában voltam,

ami esélyt adott arra, hogy megfigyeljem
a török kisgyerekeket.

Bámulatos volt mindig látni,
mennyi beleérzés, képzelőerő

és hücpeség szorult beléjük.

E gyerekeknek sokkal nagyobb
kedvük van világpolgárrá válni,

mint korunk nacionalistáinak.

Csodás látni, mikor kérdezem őket,

hogy hányan akarnak költők, írók lenni,

a lányok annyira magabiztosak,

mint a fiúk, vagy még inkább.

Viszont mikor középiskolákra mentem,

minden megváltozott.

Senki sem akar már többé szerző lenni,

senki sem akar már többé regényíró lenni,

a lányok elgyávultak,

gyanakvóak, tartózkodóak,

vonakodnak nyilvános helyen megszólalni,

mert megtanítottuk őket –

a család, az iskola, a társadalom –

megtanítottuk őket arra,
hogyan irtsák ki egyéniségüket.

Keleten és Nyugaton

veszítünk a sokféleségből,

mind társadalmi, mind egyéni szinten.

Törökországot megjárva, bizony, tudom,

hogy a sokszínűség elvesztése óriási kár.

Mára szülőföldem az újságírók
legnagyobb fogvatartójává vált

világviszonylatban,

maga mögé utasítva még
Kína szomorú lajstromát is.

Meggyőződésem, hogy ami
Törökországban történt,

bárhol megtörténhet.

Megtörténhet még itt is.

Ahogy országok szilárdsága illúzió,

úgy a kizárólagos identitás is az,

mert bensőnkben mindenki hangja sokféle.

Háfiz perzsa költő mondta:

"Lelked hordozza
minden kellő összetevőt ahhoz,

hogy léted örömmé váljon.

Tenned annyit kell, hogy
kevered ezen összetevőket."

Azt hiszem, keverjük, amit tudunk.

Isztambuli vagyok,

de ugyanakkor a Balkánhoz is kötődök,

az Égei-tengerhez, a Földközi-tengerhez,

a Közel-Kelethez, Levantéhoz.

Európai vagyok, mert ott
születtem, azt választottam,

az értékeihez ragaszkodom.

Az évek múltával londonivá váltam.

Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint
globális szerzetre, világpolgárra,

nomádra és vándorló mesemondóra.

Kötődéseim sokrétűek,
mint mindannyiunknak.

A sokrétű kötődés
sokrétű történetet jelent.

Írókként, persze, mindig
történetek után futkosunk,

de a csend és a dolgok is,

melyekről nem beszélhetünk,
érdekelnek minket:

politikai és kulturális tabuk.

A saját csendünk szintén érdekel.

Mindig is hangoztattam,
és kimerítően írtam arról,

mi a kisebbségi jog, női esélyegyenlőség,

LMBT jog.

De amint ezen a TED-es
előadáson gondolkoztam,

valamire rájöttem:

sohasem volt bátorságom
nyilvános helyen kimondani,

hogy én magam biszexuális vagyok.

Annyira féltem a sértegetéstől,

a megbélyegzéstől meg a gúnytól,

és a gyűlölettől, ami bizonyára ezzel jár.

Azonban soha senkinek sem
kellene csendben maradnia

a bonyodalmaktól való félelme miatt.

(Taps)

Bár nem idegen tőlem a szorongás,

bár az érzelmek erejéről beszélek,

ismerem az érzelmek erejét is:

idővel felfedeztem,

hogy az érzelmek nem határtalanok.

Van végük.

Eljön egy pillanat –

mint egy határpont, egy küszöb –,

amikor belefáradunk a félelembe,

amikor belefáradunk a szorongásba.

Azt hiszem, nemcsak egyéneknek,

hanem talán nemzeteknek is
megvan a maguk határpontja.

Érzelmeimnél még szilárdabb

a tudatosságom,

ami több mint nem és identitás,

mert az élet mint olyan, cseppfolyós.

Törzsekbe akarnak minket elkülöníteni,

de határokon átívelve
kapcsolódunk egymáshoz.

Bizonyosságról prédikálnak,

de tudjuk, az élet tele van varázslattal,

és tele van kétértelműséggel.

Szeretnének a dualitás felé terelni,

de mi árnyaltabbak vagyunk annál.

Tehát, mit tehetünk?

Vissza kell térnünk az alapokhoz,

vissza az ábécé színeihez.

Halíl Dzsibrán libanoni költő mondta:

"Csendet tanultam a beszédesektől,

toleranciát a türelmetlenektől

és kedvességet a durváktól."

Nagyszerű mottója ez korunknak.

A populista demagógoktól így megtanuljuk

a demokrácia nélkülözhetetlenségét.

Izolacionistáktól megtanuljuk
a globális szolidaritás szükségét.

Tribalistáktól pedig megtanuljuk
a világpolgári szemlélet szépségét

és a sokféleség szépségét.

Befejezésképpen egy szóval
vagy ízzel búcsúzom.

A török yurt szó azt jelenti: szülőhaza.

azt jelenti: szülőföld.

De érdekes mód a szó jelenti

a nomád törzsek által használt sátort is.

Szeretem ezt a keveredést,
arra a gondolatra késztet,

hogy a hazának nem kell
egy helyről erednie.

Lehet hordozható.

Magunkkal vihetjük bármerre.

Azt hiszem, íróknak, történetmesélőknek

végső soron

egyetlen fő hazájuk van,

és azt úgy hívják: "Történethon".

Az íze pedig ennek a szónak

a szabadság íze.

Köszönöm.

(Taps)