Gyerünk, takarítsuk el a Föld körül keringő űrszemetet

Életünk egy olyan világtól függ, amely láthatatlan: műholdak hálózatától, amelyeket informálódásra, szórakozásra, kommunikációra és oly sok mindenre használunk a mindennapok során. Azonban a Föld keringési pályája nem végtelen erőforrás, és az űrszemét problémája csak súlyosbodhat, hacsak nem változtatunk gyökeresen magatartásunkon. Natalie Panek arra szólít fel bennünket, gondoljuk át, milyen környezeti hatással járnak a műholdak, amelyekre oly nagy mértékben támaszkodunk. Keringési pályánk lélegzetelállítóan gyönyörű, továbbá innen indulunk az űr felfedezésére is, mondja Natalie Panek. Tőlünk függ, továbbra is így lesz-e.

Életünk olyan világtól függ,

amely láthatatlan a számunkra.

Mi történt önökkel a héten?

Tévéztek? Használtak GPS-t?

Néztek időjárásjelentést?
Vagy, mondjuk, ettek?

Ezek a dolgok, amelyek
élhetővé teszik mindennapjainkat,

közvetett vagy közvetlen módon

műholdakra támaszkodnak.

Miközben gyakran úgy vesszük,

szolgáltatásuk maguktól értetődő,

a műholdak mégis figyelmet igényelnek,

mivel tartós nyomot hagynak

az általuk birtokolt térben.

A műholdrendszerre a világon mindenütt,
mindennap támaszkodunk

információszerzés, szórakozás
és kommunikáció céljából.

Használjuk a mezőgazdaság
és a környezet ellenőrzésére.

Internetkapcsolatot biztosítanak,
segítik a navigációt.

A műholdak még a pénzügyi
és energiaszektor működtetésében is

szerephez jutnak.

E műholdak,

amelyekre éjjel-nappal támaszkodunk,

véges élettartamúak.

Kifogyhatnak az üzemanyagból,

meghibásodhatnak,

vagy egyszerűen csak
természetes módon véget ér a küldetésük.

E ponton a műholdak
ténylegesen űrhulladékká válnak,

teleszemetelve
a keringési pálya környezetét.

Képzeljék el, hogy egy szépséges,
verőfényes napon a dolguk után járva

az autópályán vezetnek.

Bömböltetik a zenét,

az ablak leengedve,

hajukat hűs szellő borzolja.

Jó érzés, ugye?

Minden simán megy,

mígnem autójuk hirtelen
akadozni kezd, majd leáll,

az autópálya kellős közepén.

Nincs más választásuk,
mint hátrahagyni az autójukat

ott, ahol van, az országúton.

Ha szerencséjük volt,

talán félre tudtak húzódni a leállósávba,

így nem akadályozzák a forgalmat.

Pár órája még az autójuk
hasznos gépezet volt,

amelyre mindennapi életükben támaszkodtak.

Most viszont haszontalan fémkupac,

amely a helyet foglalja
az értékes közlekedési hálózatban.

Képzeljék el, hogy a nemzetközi utakon
ott zsúfolódnak a lerobbant autók,

amelyek a forgalmat akadályozzák.

Képzeljék el, hogyan szóródna
szanaszét a hulladék

egy esetleges ütközésben;

kisebb törmelékek ezreiként

válnának újabb akadállyá.

Ez a műholdipar paradigmája.

A már használaton kívüli műholdakat

gyakran éveken át hagyják
a keringési pályáról letérve repkedni,

vagy ideiglenesen félreteszik az útból.

Az űrben nincs nemzetközi jog,

amely előírná,
hogy feltakarítsunk magunk után.

A világ első műholdját, a Sputnik I-et

1957-ben lőtték fel,

és abban az évben mindössze
három kilövési kísérlet volt.

Évtizedek teltek el; mára világszerte

országok tucatjai műholdak ezreit
állították pályára,

és a fellövések gyakorisága
a jövőben csak növekszik,

különösen, ha figyelembe veszünk
olyan lehetőséget is,

mint egy 900-nál is több tagot számláló
műholdhálózat fellövése.

Attól függően, mire akarjuk használni,

a műholdakat különféle pályákra állítjuk.

Leggyakrabban alacsony keringési pályára

küldjük a műholdakat,

például, hogy leképezzük a Föld felszínét

legfeljebb 2000 méteres magasságból.

Itt a műholdakat
állandóan lökdösi a Föld légköre,

pályájuk természetes módon hanyatlik,

és végül elégnek,

általában néhány évtized alatt.

Sokszor állítunk műholdakat

geostacionárius pályára is,

nagyjából 35 000 kilométeres magasságban.

Az ilyen műholdak a Föld egyetlen pontja
fölött lebegnek, miközben a Föld forog,

lehetővé téve olyan dolgokat, mint
kommunikáció és televíziós műsorszórás.

Az ilyen, magas keringési pályára állított
műholdak megmaradhatnak évszázadokig.

Aztán ott van az úgynevezett temető is,

azok az ominózus hulladék-
vagy felszámolópályák,

ahová szándékosan állítanak műholdakat

életpályájuk végén,

hogy ne legyenek útban az általános,
üzemeltetésre használt pályákon.

Az 1950-es évektől pályára állított
közel 7000 műholdból

ma csupán minden hetedik működik,

ráadásul a már használaton kívüli
műholdakon felül

több százezer üveggolyó-méretű

és milliónyi ennél is kisebb törmelék

kering Föld körüli pályán.

Az űrszemét nagy kockázatot jelent
az űrprogramok számára,

ám azokra a műholdakra is,
amelyekre nap mint nap támaszkodunk.

Ám mivel az űrszemét és -hulladék
jelenléte egyre aggasztóbb,

nemzeti és nemzetközi
szinten is kísérleteztek

műszaki normák fejlesztésével,

amelyek korlátozhatják
a további hulladék keletkezését.

Az alacsony pályán keringő
űreszközök esetén

például ajánlják,

hogy 25 év alatt hagyják el röppályájukat,

bár ez még mindig igen hosszú idő,

különösen, ha egy műholdat
nem használtak előtte éveken át.

Rendelkeznek a geostacionárius pálya
"halott" műholdjairól is:

ezeket a "temető" pályára kell küldeni.

Ám ezek csupán irányelvek,
nem köti őket nemzetközi törvény,

és megállapodás szerint nemzeti
mechanizmusokon át vezetik majd be őket.

Ezek az irányelvek
nem is készültek hosszú távra,

nem céljuk a megelőzés,

és nem foglalkoznak a már odafent
keringő hulladékkal sem.

Csak a további hulladék
keletkezését korlátozzák.

Az űrszemétért senki nem felel.

Érdekes összehasonlítási alap
lehet a Mount Everest abban,

hogyan állunk
kölcsönhatásban környezetünkkel,

mivel gyakran illetik

a "világ legmagasabb szeméthegye"
kétes címmel.

Évtizedekkel a legmagasabb csúcs
első meghódítása után

a mászók által hátrahagyott
többtonnányi szemét

aggodalomra kezdett okot adni,

és talán olvasták
az újságban azt a spekulációt,

miszerint Nepál
a jogszabályok és büntetések

szigorúbb számonkérésére készül
a hegymászókkal szemben.

A cél persze, hogy rávegyék a mászókat:
takarítsanak fel maguk után,

s így talán a helyi
nonprofit cégek fizetnek

a hegyről extra szemetet lehozó mászóknak,

vagy expedíciók esetleg önkéntes
"takarítótúrákat" szerveznek.

Ugyanakkor még mindig sok mászó érzi úgy,

hogy az egyes csoportoknak
önmagukat kellene szabályozniuk.

Nincs egyszerű vagy könnyű válasz,

és még a védelemre irányuló,
jóindulatú próbálkozások is

gyakran ütköznek nehézségekbe.

Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene
minden tőlünk telhetőt megtenni

környezetünk védelmében,
amelyre támaszkodunk, amelytől függünk.

Hulladékkezelés szempontjából
a keringési pálya

az Everesthez hasonló kihívás

annak távolsága
és hiányos infrastruktúrája miatt.

Ám nem dönthetünk újabb csúcsokat,

és hozhatunk létre
egy még magasabb szeméthegyet

a világunktól távol.

Az űrben,

ha valami tönkremegy egy műholdon,

elég csekély az esély azt kijavítani,

és csak igen magas költségek árán.

Mi történik viszont akkor,
ha okosabban tervezzük műholdjainkat?

Mi van, ha minden műhold,

függetlenül a gyártás helyétől,

megfelelne bizonyos normáknak

újrahasznosítás, karbantartás

vagy aktív pályaelhagyás szempontjából?

Mi lenne, ha valóban léteznének
kényszerítő erejű nemzetközi szabályok,

amelyek előírnák
a műholdak megsemmisítését ahelyett,

hogy ideiglenes megoldásként

egyszerűen félretennék őket az útból?

Lehet, hogy a műholdgyártóknak
eleve letétet kellene fizetniük,

mielőtt pályára állítanának egy műholdat,

amelyet csak akkor kapnának vissza,

ha szabályszerűen elrendezték
a műhold sorsát,

vagy feltakarították
a hulladék bizonyos hányadát.

Egy olyan műszaki megoldás
is lehetőséget jelent,

amely segítene felgyorsítani
a pályaelhagyást.

Vannak biztató jelek.

A britek által 2014-ben fellőtt
TechDemoSat-1-et például küldetése végén

egy kis fékezővitorla térít majd le

keringési pályájáról.

E kis méretű műhold esetén ez jó megoldás,

ám magasabban lévő
vagy nagyobb pályát bejáró,

vagy általában egy iskolabusznál is
nagyobb műholdnál

más ártalmatlanítási
lehetőségre van szükség.

Bármilyen őrülten hangzik is,
eljuthatunk olyasmikhez,

mint nagy teljesítményű lézerek

vagy hálóval, pányvával történő vontatás.

Egy igazán remek lehetőség

az orbitális vontatójármű
vagy űreszköz gondolata.

Képzeljenek el egy robotkart

valamiféle űrvontatón,

amely megjavíthatná
a műholdak elromlott elemeit,

hogy újból működőképesek legyenek.

Esetleg ugyanez a robotkar

újratölthetné az űreszköz
üzemanyagtankját,

amelyet vegyi hajtóanyag működtet,

oly módon, ahogy önök vagy jómagam
feltankolnánk az autónkat.

A robotszerviz és karbantartás

a Föld körül keringő műholdak százainak
élettartamát hosszabbítaná meg.

Bármilyen ártalmatlanítási,
tisztogatási tervvel álljunk elő,

egyértelmű, hogy nem csak
a műszaki kivitelezés kérdéses.

Átfogó űrtörvényeket
és űrpolitikát kell meghatározni.

Egyszóval ki kell dolgozzuk az űr
fenntartható használatának módját.

Életmódunk, munkamódszereink
vizsgálata és megújítása az,

amit mi, emberek teszünk,

és az űrkutatásban

szó szerint a földi korlátokat lépjük át.

Ám miközben a tanulás és innováció
nevében feszegetjük a határokat,

emlékezzünk el nem múló
felelősségünkre környezetünk iránt.

Az alacsony és geostacionárius
pályák kétségkívül zsúfoltak,

és nem folytathatjuk
az új műholdak kilövését

az elromlottak pótlására anélkül,

hogy előbb gondoskodnánk
a rosszak sorsáról,

ahogy egy lerobbant autót se hagynánk soha

az autópálya közepén.

Ha legközelebb mobiltelefonálnak,

megnézik az időjárást
vagy a GPS-t használják,

jusson eszükbe a műholdtechnológia,
amely ezeket lehetővé teszi.

Ám jusson eszükbe az a tényleges hatás,

amelyet a műholdak
Földünk környezetére gyakorolnak,

és segítsenek az üzenet terjesztésében,
hogy együtt kell e hatást csökkentsük.

A Föld keringési pályája
lélegzetállítóan gyönyörű,

továbbá innen indulunk
az űr felfedezésére is.

Rajtunk múlik, hogy ez így is maradjon.

Köszönöm.

(Taps)