Ne higgy el mindent, amit gondolsz! | Lauren Weinstein | TEDxPaloAlto

Ebben a gondolatébresztő előadásban Lauren Weinstein arról beszél, hogyan szabadulhatunk meg bénító hiedelmeinktől.

Lauren Weinstein a Stanford Üzleti Iskola tanára. Ő vezeti az egyik legnépszerűbb kurzust, "A stratégiai kommunikáció alapjai" címmel. Itteni munkája mellett a Stanford jogi karának és egyéb programjainak vendégelőadója, készségfejlesztő coach. A Resonate Coaching alapítójaként és vezetőjeként TED-előadóknak, vállalkozás-alapítóknak, felsővezetőknek segít kommunikációs készségeik fejlesztésében és nyilvános szerepléseik hatékonyságának növelésében.
Lauren a Stanfordon szerzett jogi doktorátust és ugyanitt diplomázott pszichológiából is.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Ennek az elefántnak hatalmas az ereje.

Az ormányával képes
kitépni gyökerestül egy fát.

Mégis tűri a fogságot akkor is,
ha csak egy vékony kötél tartja.

Könnyen elszabadulhatna,
de meg sem próbálja.

Hogy miért?

Az egész akkor kezdődik, mikor még kicsi.

Kiskorában megkötik.

Ekkor nem elég erős még ahhoz,
hogy elszakítsa a kötelet.

Kezdetben próbálkozik,
próbál elszabadulni, ahogy csak tud.

És csak próbálkozik, próbálkozik,

de végül belátja, hogy nem megy.

És ekkor hirtelen tényleg megköti valami.

Valami, ami erősebb,
mint bármilyen kötél, lánc vagy kerítés.

Ez pedig nem más, mint a gondolat,
hogy nem tud elszabadulni.

Ez a gondolat tartja vissza.

Pedig meg tudná csinálni.

Nekem is voltak ilyen gondolataim –

és talán önöknek is vannak.

Olyan gondolatok, melyek visszafogtak.

Gondolatok, melyek miatt
nem éreztem jól magam a munkámban,

melyek miatt küzdelmesek voltak
a kapcsolataim,

és melyek miatt olyan életet éltem,
ami nagyon más volt, mint a mostani.

Amikor viszont megláttam a köteleimet,

tudatosan kezdtem húzni a másik irányba,

és így hamarosan egy másik
valóságban találtam magam.

Önök hogyan szabadulnak meg
a kötelektől, melyek megkötik önöket?

Ne higgyenek el mindent, amit gondolnak!

Mikor hatéves voltam,
volt egy kedvenc bébiszitterem, Amber.

Egyik reggel anyukám azt mondta,
már nem tudjuk elhívni,

mert nincs elég pénze, hogy kifizesse.

Aznap délután beindítottam
első vállalkozásom.

Köveket gyűjtöttem a környéken,

szépen kipingáltam őket,

aztán mentem házról-házra,
hogy eladjam a köveket a szomszédainknak.

Aznap este Amber és én
újra együtt üldögéltünk a kanapén.

Kiskoromban bátor voltam,
társaságba jártam, nem féltem semmitől.

Azt vettem föl, amit csak akartam,

(Nevetés)

és ha úgy tetszett, nem vettem föl semmit.

(Nevetés)

Csak a saját belső hangomra hallgattam –
ez elárulta, mitől leszek boldog.

Voltam szerelmes is.

Fernandónak hívták, nagyszerű srác volt.

Nem okozott gondot,
hogy jó erősen magamhoz szorítsam.

(Nevetés)

Ahogy egyre idősebb lettem,
ez a kép halványodni kezdett.

Féktelenségemet felváltotta a félénkség,

az irányítási vágyat az alkalmazkodás,

a bátorságot a félelem.

A gyerekkorból valószínűleg
senki nem lép ki kötelek nélkül –

függetlenül attól, mennyire óvtak
minket ettől a szüleink.

Az én anyukám például mindent megtett,
hogy tökéletes életem legyen.

Tele volt szeretettel és jó szándékkal.

Mindent megtett, hogy segítsen abban,
hogy én is tökéletes legyek.

Ha becsomagoltam magamnak
az osztálykirándulásra,

ő kipakolt, majd újra összepakolt,
hogy tökéletesebb legyen.

Mikor megcsináltam rajzból
a házi feladatomat,

ő tett még bele egy-két ecsetvonást,
hogy még jobb legyen.

Később szólt,

ha szerinte nem a megfelelő udvarlót
vagy lakást választottam.

Bár ő csak a legjobbat akarta nekem,

én magam viszont
elbizonytalanodtam abban, mi jó nekem.

Tudat alatt kialakult a kötelék,

ami megakadályozott abban, hogy bízzak
a saját elképzeléseimben, képességeimben.

Féltem attól, hogy amit csinálok,
nem tökéletes.

Aztán megjelent a többi kötél is.

Olyan családban nőttem fel, ahol sok volt
a hangoskodás, csattantak az érdekek.

A béke megőrzése érdekében
megtanultam csöndben maradni,

hogy ne zavarjam fel még jobban a vizet,

megtanultam, hogy váljak láthatatlanná.

Az iskolában elhittem,

hogy fontosabb beolvadni, mint kitűnni.

Egy korai kapcsolatom kudarca
pedig megtanított arra,

hogyan fogjam vissza az érzelmeimet,

így nem sérülök olyan nagyon.

Nem vagyok elég jó!

Ne szólj semmit!

Ne tűnj ki semmivel!

Kerüld a kudarcot!

Ezek voltak az én köteleim.

De nem vagyok egyedül.

Ahogy az elefánt is, gyerekkorunkban
olyan dolgokat tanultunk meg,

amik nem igazak,

vagy már nem igazak ránk.

Mégis úgy élünk, mintha azok lennének.

Ha valaha éreztek olyasmit,
hogy nem elég jók,

hogy egyedül vannak, nem kellenek
senkinek, nem szereti önöket senki,

láthatatlanok, erőtlenek,
nem tartoznak sehová –

ezek a kötelek!

Ha érezték valaha úgy,
hogy nem bíznak önmagukban,

nem bíznak másokban, nem mernek
kiállni önmagukért, nem mernek kitűnni,

segítséget kérni, közel engedni másokat,
hinni, hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyunk,

ezek csak a kötelek!

A kötelek, amik fogva tartanak.

Rájöttem, hogy mások
véleményéhez igazodom akkor,

amikor bíznom kellene a saját ítéletemben;

hogy csöndben maradok akkor,
mikor ki kellene állnom magamért;

hogy beolvadok a tömegbe,

pedig boldogabb lennék, ha lenne
bátorságom, hogy kitűnjek valamivel.

Ezért vállaltam végül egy csomó munkát:
az elviselhetőtől a kétségbeejtőig.

Volt, hogy abban reménykedtem,
hátha beteg leszek, és nem kell bemenni.

Volt egy sor olyan kapcsolatom,

melyekben nem bíztam sem önmagamban,
sem a páromban, sem a kapcsolatban.

Ezekből aztán soha nem is lett semmi.

Ezek a gondolatok
az egész világlátásomra kihatottak:

elkezdtem másként viselkedni,
így lett ebből önmagát beteljesítő jóslat.

Kicsinek éreztem magam,

és ettől a világom is beszűkült.

Gondolatainknak hatalmas erejük van.

A szociálpszichológia több évtizedes
kutatási eredményei is alátámasztják ezt.

A Dartmouth Egyetemen
végeztek egy kísérletet,

melyben a résztvevők arcára
csúnya sebhelyet sminkeltek,

beküldték őket egy terembe
egy beszélgetésre, majd megkérték őket,

számoljanak be arról, hogyan viszonyultak
hozzájuk az emberek így, sebhelyesen.

Volt azonban a kísérletben egy csavar.

Mielőtt az alanyok bementek,
a kísérletvezető azt mondta nekik:

"Egy pillanat! Hadd igazítsunk
kicsit a sebhelyen."

De ahelyett, hogy igazítottak volna rajta,
teljesen letörölték.

Mit sem sejtve,

az alanyok bementek a beszélgetésre –

teljesen normálisan néztek ki.

Ennek ellenére úgy jöttek vissza,

hogy arról számoltak be,
milyen kínos volt az egész beszélgetés,

hogy az emberek nem akarták látni a sebet,
kerülték a szemkontaktust,

feszültek voltak, kényelmetlenül
érezték magukat beszélgetés közben.

Mivel azt hitték, ott van a sebhely,

olyasmit képzeltek be maguknak,
amiről szó sem volt,

jelentéssel ruháztak fel
teljesen ártatlan reakciókat,

így az, ami teljesen normális
beszélgetés is lehetett volna,

kínosan sikerült.

A valóságot számukra
a gondolataik határozták meg.

Más tanulmányok is
hasonló eredményekről számolnak be.

Ha egy ázsiai nő ázsiai voltát
hangsúlyozzuk egy matematika vizsga előtt,

jobban fog teljesíteni.

Ha azt hangsúlyozzuk, hogy nő,

rosszabbak lesznek az eredményei.

Ha férfiak egy csoportjának
úgy állítunk be egy sportfeladatot,

hogy az az intelligenciájukat méri,

jobban fognak teljesíteni a fehér férfiak.

Ha a feladatot úgy állítjuk be,
hogy az fizikai erőnlétükről ad képet,

a fekete férfiak teljesítenek jobban.

Ha fehér köpenyt adunk valakire,
és azt mondjuk, orvosi köpeny,

jobban fognak teljesíteni
a koncentrációt igénylő feladatokban,

mint azok, akiknek
azt mondtuk, festőköpeny.

Minden esetben ugyanaz történt:

ugyanazok az emberek, azonos képességek,
ugyanazok a feladatok – eltérő gondolatok.

Teljesítményük minden esetben
hiedelmeik miatt nőtt vagy csökkent.

Az, ahogy önmagunkat
és a körülményeinket látjuk,

befolyásolja, mit látunk,
hogyan viselkedünk,

és azt, hogy mi lesz a végeredmény.

Olyan ez, mintha a hiedelmeink virtuális
valóság szemüvegként működnének.

(Nevetés)

Olyan szemüvegként,
amivel olyasmit látunk, ami nincs is,

ami hamis valóságba röpít minket.

Még akkor is hiszünk neki,
ha teljesen mást mutat, mint a valóság.

Emlékszem, mikor a top modell,
Cameron Russel elmondta,

hogy bár a modelleknek van
a legcsillogóbb hajuk, leghosszabb lábuk,

közülük kerülnek ki a bolygó
legbizonytalanabb teremtményei.

Lidia Yuknavitch, írónő,
több díj nyertese elmondta,

hogyan utasított vissza
egy irodalmi felkérést

karrierje kezdetén.

Az okot idézem:

"Nem mindig tudjuk, hogyan reméljünk,
hogyan mondjunk igent,

vagy hogyan válasszuk a nagy dobást,

még akkor sem, ha az az orrunk előtt van.

Cipeljük magunkkal a szégyent:

annak szégyenét, hogy nem hisszük el,
hogy méltók lehetünk bármi jóra."

A szemüvegünk miatt
hamis valóságban élünk.

Ezért van az is, hogy néha
egymásnak ütközünk.

Egyszer együtt jártam valakivel
néhány hétig.

Nevezzük őt Bennek.

Minden nap beszéltünk.

Aztán a munkája miatt elutazott valahová.

Négy napig teljes csönd.

Egyetlen szót sem hallottam felőle.

Önök hogyan értelmeznék ezt?

Mi jut eszükbe először
egy ilyen helyzetben?

Én csak arra tudtam gondolni,
hogy vajon mit tettem vagy mondtam,

amitől ez az eddig lelkes fiú hirtelen
meggondolta magát velem kapcsolatban.

Beszéltem erről a csöndről a barátaimmal.

Egyikőjük, aki elismerten
nehezen bízik másokban

biztos volt benne, hogy egy másik
nővel ment erre az "üzleti útra".

(Nevetés)

Egy másik, aki köztudottan
fél az elutasítástól, úgy vélte,

biztosan az keserítette el,

hogy nem hívtam meg
egy barátom közelgő esküvőjére.

Egy harmadik pedig,
aki nehezen kötelezi el magát,

úgy gondolta, a fiúnak
talán túl gyors ez a tempó,

és egy kis időre van szüksége.

Mindegyikük saját virtuális szemüvegén
keresztül látta a helyzetet.

Melyiküknek van igaza?

Mit csináljak most?

A felvetéseik más-más lépést kívántak.

Gyors a tempó? Akkor lassítanom kell.

Viszont ha úgy érzi, kizárom az életemből,
ezzel csak még jobban megbántanám.

Úgy érzi, elutasítom? Akkor többször
telefonálok, és meghívom az esküvőre.

Ha viszont úgy gondolja, gyorsan haladunk,
ezzel csak még jobban elijesztem.

Teljesen össze voltam zavarodva.

És míg a szemüveg mögött
pingponglabdaként pattogtak a gondolataim,

és rövid időre még néhány barátom
szemüvegét is kölcsönvettem,

kapcsolatunk lassan elenyészett.

Szeretnék hallani, mi történt
mindeközben Ben szemüvege mögött?

Egy korábbi kapcsolat sérelmeit hordozta.

Félt, hogy újra megégeti magát,

és ezek a félelmek tartották távol tőlem.

Vagyis semelyik barátomnak nem volt igaza.

Néha virtuális szemüvegünk
kapcsolataink kudarcához vezet.

Hosszú idő volt, míg megtanultam ezt.

De ahogy hiedelmeink hátráltatni tudnak,
úgy előre is vihetnek.

Térjünk vissza kicsit
a sebhelyes kísérlethez.

Képzeljék el, mi történt volna
fordított helyzetben.

Mi lett volna, ha a kísérletvezetők
olyasmit tettek volna a résztvevőkre,

amitől szépnek gondolják magukat,

aztán ezt is letörölték volna
a beszélgetés előtt?

Vajon így milyennek látták volna
a többiek reakcióit?

Mi lett volna más?

Mi változik attól, hogy csúnyának
vagy elbűvölőnek látjuk magunkat,

hogy jónak vagy reménytelenek
gondoljuk magunkat matekból

vagy sportokból?

Úgy tűnik, óriási a különbség!

Végül én is megtanultam a leckét.

Szemüvegem segítségével
bekerültem a jogi karra.

Ott aztán régi beidegződéseim
ismét megerősítést kaptak:

csak a tökéletes lehet jó,
kövesd a tömeget, kerüld a kudarcot!

Ez az ösvény már ismerős volt.

Aztán egy nap, anélkül,
hogy különösebben átgondoltam volna,

felvettem egy kurzust
a jogi képzés mellett,

az volt a címe, hogy
Kreatív Gondolkodás Workshop,

és azzal kecsegtetett,
hogy kibontakoztatja a kreativitásom.

A feladat az volt, hogy innovatív
termékeket és élményeket tervezzek,

vagyis pontosabban, szinte minden egyes
kötelem meg kellett mozdítanom.

Bíznom kellett a saját ítéletemben,
ha ugyanis újításról van szó,

az ember alapból nem fordulhat
válaszokért senki máshoz.

Be kellett ugranom a mély vízbe.

Az innovatív gondolatoknak
nem kedvez a biztonságos partvonal.

És elsősorban el kellett fogadnom azt,
hogy lehet, hogy nem sikerül,

hogy talán nem leszek tökéletes.

A legjobb tervek számos meghiúsult
próbálkozás után születtek.

Ha jól akartam csinálni, akkor először is
el kellett fogadnom, hogy elronthatom.

Nagyon kínlódtam ebben a csoportban,

mert csupa olyasmi segíthetett volna,

amiről évekig úgy gondoltam,
azt nekem nem szabad.

Végül engedtem ennek az őrült
megközelítési módnak,

és csodás dolog történt.

Olyan szabadon mehettem, játszhattam,
próbálkozhattam, kísérletezhettem,

mint a kötelek előtti időben.

Olyan szabadnak éreztem magam,
mint hatéves korom óta soha,

és olyan dolgokat valósítottam meg,
amiket addig lehetetlennek hittem.

Szóhoz sem tudtam jutni,
büszke voltam, szabad –

és teljesen össze voltam zavarodva.

Az jutott eszembe, hogy mi van, ha azok
a hiedelmek, amik itt visszafogtak,

életem más területein is akadályoznak.

A mag kihajtott bennem.

Talán tényleg nem kéne
elhinnem mindent, amit gondolok.

Levettem a szemüveget.

De ahhoz, hogy levehessem,

rá kellett jönnöm,
hogy eddig viszont rajtam volt.

Elszakadtak a kötelek.

Új dolgokban kezdtem hinni,
melyek új utakra vittek.

Hatéves korom óta
az volt az első bátor tettem,

hogy visszautasítottam
egy állásajánlatot egy ügyvédi irodánál;

máshová helyeztem a hangsúlyokat.

Különböző munkákkal kísérleteztem,
különböző projektekben vettem részt,

olyasmikre mondtam igent, amikre
korábban biztos nemet mondtam volna,

mivel nem volt tapasztalatom.

Most viszont bíztam benne,
hogy ezekbe is bele tudok tanulni.

Még mindig féltem a kudarctól,
és attól, hogy rossz utat választok,

és ez néha meg is történt.

De már nem hagytam,
hogy az ilyesmi megállítson.

Aztán egy nap elvállaltam egy tízhetes
részmunkaidős coaching feladatot.

És beleszerettem ebbe a munkába.

Olyan erősen, mint Fernandóba.

(Nevetés)

Már nem féltem attól, hogy jó erősen
magamhoz szorítsam a dolgokat.

Belevágtam, és útnak
indítottam a saját cégem,

azzal a céllal, hogy vezetőket segítsek
abban, hogy hatásosabban beszélhessenek.

Emellett pedig kommunikációt
tanítottam a Stanfordon.

Különösen jelentőségteljes számomra,

hogy ma olyasmit adhatok másoknak,
amit én hosszú évekre elvesztettem:

a vélemény erejét.

De más köteleket is elszakítottam.

Mikor még óvatos voltam és félénk,
el sem tudtam volna képzelni,

hogy egy nap a TED színpadán fedem fel
mások előtt a félelmeimet.

(Nevetés)

Ez akkor úgy hangzott volna inkább,
mint egy rossz álom.

És most mégis itt vagyok.

Mindez viszont nem
egyik napról a másikra történt.

Egymásra épült minden új gondolat,
minden új tett,

egészen addig, míg egy teljesen más
valóságban találtam magam.

Vannak még olyan köteleim,
amelyek elszakításán ma is dolgozom.

A célom az, hogy egyre
kevesebb ilyen legyen.

Ahhoz, hogy ezt elérjem, felidézem
magamnak a pillecukor-kihívást.

Négyfős csapatok kaptak 20 szál spagettit,

egyméternyi madzagot,
egyméternyi ragasztót és egy pillecukrot.

Az a győztes,

aki a legmagasabb, önállóan megállni képes
tornyot tudja ezekből megépíteni

18 perc alatt.

A pillecukor az építmény
tetején kell legyen.

A világ minden részén
próbálkoztak a feladat megoldásával:

vállalkozási tudományokat hallgató diákok,
jogászok, vállalatvezetők, mérnökök.

Tudják, kiknek sikerült legjobban?

Azoknak, akik frissen
végeztek... az oviban.

(Nevetés)

És hogy miért?

Az összes többi csoportban az addig
felhalmozott tudásukat használták,

és keresték a meggyőződésük szerinti
egyetlen helyes választ,

és ezért végül
rossz irányban próbálkoztak.

Ezzel szemben az ovisok minden
megoldásra nyitottak voltak.

Különböző lehetőségeket próbáltak ki,
a kísérletekből tapasztalatot gyűjtöttek,

és addig próbálkoztak, amíg meg nem
találták a legjobb megoldást.

És közben jól érezték magukat.

A gyerekek világa azért csodás,

mert még nem kötik őket kötelek.

Ebben a világban nem az számít,
"mit tudunk ma",

hanem az, hogy "mi lehetséges".

Ebben a világban nem az számít,
hogy "mit nem tudok",

hanem az, "hogyan tudnám
ezt megvalósítani"

Olyan világban, ahol nem maradunk
a földön, ha elesünk,

hanem mintha mi sem történt volna,
újra talpra állunk.

Olyan világban, ahol akadály nélkül
kibontakoztathatjuk azt, ami bennünk van.

Remélem, hogy ez az előadás olyan lesz
önöknek, mint nekem a tervezői kurzus:

egy mag,

mely segít abban, hogy megkérdőjelezzék
azt, amiben korábban hittek;

mag, mely segít abban,
hogy meglássák a köteleiket,

és azt, hogy egyedül önök képesek
ezeket elszakítani.

Nem számít, hogy ebben a percben

kicsodák vagy honnan jöttek,

csak arra gondoljanak, mi lehetne,
ha elszakítanák ezeket a köteleket.

Lépkedjenek előre ezen az úton
gondolatról gondolatra,

kísérletről kísérletre

egészen addig a napig, míg egy új
valóságban nem találják magukat.

Köszönöm.

(Taps) (Ujjongás)