-
1750 és 1930 között, ha megkérdeztek volna egy művelt embert,
-
hogy mi a célja a költészetnek, művészetnek vagy a zenének,
-
azt válaszolta volna, hogy a szépség.
-
És ha megkérdezték, hogy miért fontos ez,
-
akkor azt a választ kapták, hogy a szépség érték,
-
épp ugyanolyan fontos, mint a jóság vagy az igazság.
-
Majd később a 20. században a szépség már nem számított.
-
A művészet céljává a bosszantás, és az erkölcsi tabuk döntögetése vált.
-
Már nem a szépséget díjazták, hanem az egyediséget,
-
bármibe kerüljön, bármilyen erkölcsi akadályokba ütközzön is annak létrehozása.
-
Nem csupán a képzőművészetben jelent meg a csúnyaság kultusza.
-
Az építészet is lélektelenné, sterillé lett.
-
És nem csupán fizikai környezetünk rútult el.
-
Viselkedésünk, zenénk, beszédünk is eldurvult, egocentrikusabb, támadóbb lett,
-
úgy tünik, a jó ízlésnek és a szépségnek nincs többé helye az életünkben.
-
Egyetlen transzparens világít ezeken a rút képződményeken: ÉN
-
Az én hasznom, az én vágyam, az én élvezetem.
-
És a művészet semmit sem tud ehhez hozzátenni, csupán, oké, csináld!
-
Véleményem szerint elveszítjük a szépséget,
-
s az a veszély fenyeget, hogy ezzel együtt az élet értelmét is.
