A betűrajzolás titkos nyelve

Nézzük meg a betűket közvetlen környezetünkben: plakátokon, boltok cégérén, étlapokon, könyvborítókon. A betűk beszélnek hozzánk; többet mesélnek el, mint amennyi a szövegben van – amit megjelenítenek, az modern, művészi, fantasztikus vagy őrült. Martina Flor, professzionális tipográfus segít nekünk megfejteni ezt a titkos nyelvet, és elmagyarázza, hogy a betűk formái, színei és textúrái hogyan változtatják meg azt, ahogy értelmezzük őket.

El tudják képzelni,
hogy nézett volna ki a TED szó

az ókori Római Birodalomban?

Szerintem valahogy így.

Egy mester napokig véste volna kőbe,

tűző napfényben.

És a középkorban?

Akkor egy szerzetes írta volna
lúdtollal a cellájában

egyenként a betűket: T-E-D.

Nem is kell sokat visszamennünk,
hogy lássuk,

hogy festenének ezek a betűk
a nyolcvanas években?

Neonfényű feliratok lennének,
furcsák, mint a frizuráink.

(Nevetés)

Ha ez az esemény gyerekekről szólna,

ilyen betűket választanék,

mintha élénk színű építőkockákból

raknánk össze.

Ha pedig szuperhősökről szólna,

akkor ilyet alkotnék,

amit a szerintem legnagyobb
szuperhős ihletne:

Superman.

(Nevetés)

A betűk formái szólnak hozzánk.

Többet mesélnek el,
mint amennyit leírnak.

Más-más korokba visznek el,
értékeket közvetítenek,

történelmet mesélnek.

Ha belegondolunk,
minden napunk tele van betűkkel.

Látjuk őket a busz elején,
a pékség homlokzatán,

a klaviatúrán, amin írunk,

a mobiltelefonunkon,

és mindenütt.

Az emberiség kezdettől fogva
szükségét érezte annak,

hogy képpé formálja a nyelvet.

Jó okunk volt erre,

mivel a nyelv a legfontosabb

kommunikációs eszközünk.

Ha nem is értjük, mit ír le egy szó,

láthatjuk azt, amit ki akar fejezni.

Egyes betűk arról mesélnek,
hogy valami modern,

legalábbis az volt a hetvenes években.

Vannak betűk, melyek megerősítik

egy hely nagyságát és monumentalitását,

és csupa nagybetűvel fejezik ki ezt.

Más betűk nem tartós
használatra készülnek,

és nem is kommunikációs céllal íródnak.

Vannak betűk, melyeket
gyakorlatlan kézzel írnak,

ezekről akarva-akaratlanul elképzeljük,
hogy nézhet ki a hely belül.

Amikor Berlinbe költöztem,
saját bőrömön tapasztaltam,

milyen hatást gyakorolhat az írás
mindennapi életünkre.

Ismeretlen városba érkeztem,
és ez izgalmas, új élményt jelentett.

Idegen nyelven kellett feltalálnom magam,

ami néha nagyon frusztráló és kínos volt.

Időnként egy-egy buliban találtam magam,

egy pohár bort szorongattam anélkül,

hogy egyetlen szót is
megértettem volna magam körül.

Persze mosolyogtam,
mintha mindent értenék.

Nem éreztem képesnek magam arra,
hogy kifejezzem, mit gondolok,

mit érzek,

mit hiszek.

Nemcsak a beszélgetéseket nem értettem,

az utcák tele voltak olyan plakátokkal,
melyek szövegét el sem tudtam olvasni.

A betűk rajzolata azonban nyomra vezetett,

apró ablakot nyitottak,

melyen keresztül megértettem
a beléjük zárt kicsiny történetet.

Felismertem azokat a helyeket,
ahol fontos a hagyomány.

[Pékség Cukrászda Kávéház Étterem]

Vagy megértettem,
amikor valaki jelezni akart nekem,

és éreztem, hogy itt jobb nem átkelni.

[Tilos az átjárás.
A szülők felelősek gyermekeikért]

Azt is megértettem,
ha valami örökre véget ért.

A betűk formái segítségével
jobban megismertem a környezetemet,

és el tudtam igazodni a városban.

Nemrég Párizsban jártam,

és ott is hasonló élmények értek.

Már néhány napja ott voltam,

amikor valami finomságot kerestem,
hogy hazavigyem.

Addig mentem, mendegéltem,

míg rá nem találtam a tökéletes pékségre.

Ez a jel mindent elárult.

[Pékség]

Még most is látom, elképzelem,
ahogy a pékmester

minden egyes kenyérnek

olyan figyelmet szentel, mint a cégérfestő
a szó minden egyes betűjének.

Látom, ahogy gyengéden és gondosan
összegyúrja a tésztát

a szükséges hozzávalókból,

ugyanúgy, ahogy a cégérfestő
lágy és pontos görbékkel

alakítja ki a betűk végeit.

Látom, ahogy a pékmester
vékony lisztrétegre teszi a zsemléket,

hogy ne égjen le az aljuk.

Arra gondolok, ahogy a cégérfestő
egyesével kemencébe teszi a csempéket,

vigyázva, nehogy megfusson a tinta.

A pékmester részletek iránti szeretetét
tükrözi az a figyelem,

mellyel ez a cégér készült.

Meg sem kóstoljuk a kenyeret,
már elképzeljük, milyen finom.

És tanúsítom: mennyei íze volt.

Tipográfus vagyok, az a munkám,
hogy betűket rajzolgassak.

Gondos előkészületek,
a hozzávalók pontos adagolása

és a részletek iránti rajongás kell hozzá,

akárcsak a kenyér elkészítéséhez.

Ábécénk a nyersanyagom,
és egyszersmind a korlátom is.

A betűk alapvető szerkezete a játszóterem,

ahol az az egyetlen szabály,
hogy a végén az olvasó

el tudja olvasni az üzenetet.

Hadd mutassam meg, hogyan dolgozom,

hogyan "gyúrom a kenyeremet".

Nemrég kaptam egy megrendelést:
tervezzek borítót egy klasszikus könyvnek:

"Alice Csodaországban".

Alice beesik egy nyúlüregbe,

és abszurd utazásra indul
egy fantasztikus világban. Emlékeznek?

Ez esetben a történet címe

a nyersanyagom.

Első látásra vannak olyan elemei,
amik kevésbé fontosak,

és úgy dönthetek,
hogy csökkentem a méretüket.

Például az elöljárószók
kisebb méretűek lettek.

Aztán kipróbáltam néhány ötletet.

Mi lenne, ha a legszebb kézírásommal

fejezném ki a "csodát",

mindenfelé burjánzó
cirádákkal és füzérekkel?

Vagy mi lenne, ha inkább abból
indulnék ki, hogy ez klasszikus könyv,

és hagyományosabb
betűtípusokkal dolgoznék,

mindent kicsit komolyabbra
és merevebbre vennék,

mintha egy enciklopédia
vagy egy antik könyv lenne?

Vagy mi lenne, ha azt nézném,
hogy ez a könyv annyira szürreális,

mindkét világot összefognám
egyetlen kompozícióban –

a merev és lágy betűk jól megférnek
egymással ugyanabban a szerkezetben?

Ez az ötlet tetszik,
el is kezdem részletesen kidolgozni.

Fogok egy új papírt,
hogy kényelmesebb legyen a munka.

Felvázolok néhány segédvonalat,

így meghatározom a szerkezetet,
ahol a szavak helye lesz.

Itt már elkezdhetem egyenként,
alapos munkával

megformálni a betűket.

Mindegyikre elég időt szánok,
közben nem tévesztem szem elől az egészet.

Gondosan kidolgozom a végeiket.

Szögletesek legyenek, vagy lekerekítsem?

Hegyesek legyenek, vagy kövérek és puhák?

Mindig több vázlatot készítek,

kipróbálom az ötleteimet,
vagy váltogatom az elemeket.

És van egy pont, amikor a rajzból
pontos alakzatok lesznek,

színesek, kitöltik a teret,
és díszítő elemek kerülnek rájuk.

Alice, aki a "sztár", uralja a feliratot

a címlap tetején.

A háttérben a sok pont és vonal játéka
segít nekem abban,

hogy elmondjam: ebben a történetben
sok minden megesik,

és ránézésre olyan érzést kelt,

mintha a fejünk a felhők között lenne.

És persze ott van Alice,
aki a Csodaországára tekint.

Miközben a cím betűit rajzolom,
kicsit újraalkotom a szöveg hangulatát.

Hagyom, hogy az olvasó a kulcslyukon át
bekukucskáljon a történetbe.

Ehhez megformáztam azokat az
alapfogalmakat és ideákat,

amik már léteznek a képzeletünkben:
az álom, a káosz és a csoda fogalmait.

A tipográfia és a betűk kinézete
kicsit úgy működik, mint a gesztusok

és a hangszín.

Nem mindegy, hogy így mondjuk:

"A TEDxRíodelaPlata közönsége óriási",
[Egykedvű hangon]

vagy: a TEDxRíodelaPlata közönsége óriási!
[Lelkes hangon]

A gesztusok és a hangszín
részei az üzenetnek.

A betűk megformálásával
pontosabban meg tudom határozni,

mit és hogyan akarok közölni

a szó szerinti értelmen túl.

Kimondhatom a kedvenc csúnya szavamat
virágos stílusban,

és beszélhetek a szerelemről
egészen érzelgősen.

Beszélhetek keményen és hatásosan,

vagy lágy és lírai hangon.

Tudom érzékeltetni a különbséget
Buenos Aires

és Berlin között,

mindkét várost igen jól ismerem.

Pontosan Berlinben történt,

ott lett színesebb, kifejezőbb a munkám,

ott tanultam meg igazán pontosan

történetet mesélni.

Mindaz, amit képtelen voltam kimondani

azokban a bulikban téblábolva
és borospoharat szorongatva,

papírra vetve formákban és színekben
kirobbant belőlem.

Anélkül, hogy tudtam volna:
ez a nyelvi gátlás motorrá vált bennem,

ami olyan eszközök

tökéletesítését indította be,

melyekkel ki tudom fejezni magam.

Ha szóban nem tudom kimondani,

ebben a formában fejezem ki magam,
és mesélek a világnak.

Azóta azon fáradozom,
hogy megtaláljam saját hangom,

pontosan azzal a hangszínnel és gesztussal
meséljem el a történetet, ahogyan akarom.

Se több, se kevesebb.

Ezért kombinálok színeket, textúrákat,

no meg a betűket,
az egésznek a lényegét.

Ezért akarom mindig,
hogy igazán szép,

különleges formájúak legyenek.

Betűk rajzolásával történeteket mesélni –

ez a munkám.

Ezzel akarok reakciót kiváltani
az olvasóban,

felébreszteni valahogyan,

álmodozásra késztetni,
izgalomba hozni őt.

Hiszem, hogy ha fontos az üzenet,

munkát és művészetet igényel.

És ha fontos az olvasó,

ő is megérdemli a szépséget és fantáziát.

(Taps)