Kevin Slavin: Hogyan formálják az algoritmusok a világunkat

Kevin Slavin amellett érvel, hogy olyan világban élünk, mely algoritmusokra épül -- és amit egyre inkább ténylegesen ezek irányítanak. Ebben a lenyűgöző TEDGlobal beszédben megmutatja, mennyire meghatározóak ezek a komplex számítógépes programok: a kémkedési taktikák, mozifilm forgatókönyvek, és építészet. Arra figyelmeztet, hogy olyan kódot írunk általuk, amit magunk sem értünk, s így ezek következményeit sem tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani!

Ez egy olyan fotó,

amit a művész, Michael Najjar készített,

és eredeti,

abban az értelemben, hogy elment Argentínába ahhoz,

hogy lefotózza.

Ugyanakkor fikció is. Sok munka lett azért utána még belefektetve.

Amit ő tett,

az gyakorlatilag annyi, hogy digitálisan átformálta

a hegyek összes kontúrját,

ahhoz, hogy követni tudja a Dow Jones index viszontagságait.

Amit tehát itt láthatunk,

ez a szakadék, ez a nagy szakadék a völgyben,

a 2008-as pénzügyi válság.

A fotó akkor készült,

amikor mélyen a völgyben jártunk, amott.

Fogalmam sincs, hol tartunk jelenleg.

Ez itt a Hang Seng index

Hongkong számára.

És hasonló topográfia.

Vajon miért?

És ilyen a művészet. Ez egy metafora.

De szerintem a lényeg az,

hogy ez egy olyan metafora, aminek fogai vannak.

És ezen fogak miatt javaslom azt,

hogy gondoljuk át egy kicsit

a kortárs matematika szerepét --

nemcsak a pénzügyi matekét, hanem a matekét, általánosságban.

Hogy az átmenet abból,

hogy valamit kivonunk és elvonatkoztatunk a világtól,

eljut oda, hogy ez a valami ténylegesen elkezdi formálni --

a körülöttünk és a bennünk lévő világot egyaránt.

És konkrétan az algoritmusok azok,

amik a matek részét képezik annak,

amit a számítógépek a dolgok eldöntéséhez felhasználnak.

Rendelkeznek az igazság érzékenységével,

mivel újra és újra ismétlődnek.

És becsontosodnak és elmeszesednek,

majd valóságossá válnak.

Erre először, minden közül, egy Atlanti-óceánt

átszelő járaton gondoltam jónéhány évvel ezelőtt,

mivel úgy alakult, hogy egy magyar fizikus mellé ültettek,

aki kb. velem egyidős volt,

és arról beszélgettünk vele,

hogy milyen volt az élet a hidegháború idején,

a magyar fizikusok számára.

Azt kérdeztem: "Szóval, miket csináltatok akkoriban?"

Ezt válaszolta: "Nos, többnyire lopakodókat kerestünk."

Mire én: "Hát az klassz munka. Nagyon érdekes.

Hogy működik ez?"

Ahhoz, hogy ezt megértsük,

kicsit értenünk kell, hogy a lopakodó repülőgép min alapszik.

És persze -- ez egy túlegyszerűsítés, de --

alapvetően nem úgy működik,

hogy csak úgy áteresztjük a radarhullámot

156 tonnányi repülő acélon!

Az nem tűnik el olyan egyszerűen.

De ha ezt a nagy, tömör valamit

sok milliónyi apró

darabbá tudod alakítani --

mint valami madársereggé --,

akkor a radarnak, ami keresi,

észre kell tudni venni

minden egyes madársereget az égen!

És ha te vagy az a radar, akkor ez marha kemény munka!

Mire ő: "Hát igen, de ez akkor van, ha te radar vagy.

Ezért mi nem radart használtunk;

hanem építettünk egy fekete dobozt, ami elektromos jeleket

keresett, elektronikus kommunikációt.

És amikor csak megláttunk egy madársereget, akik közt

volt elektronikus kommunikáció, tudtuk, hogy ennek valami köze van

az amerikaiakhoz!" Mire én: "Hát igen.

Ez klassz.

Tehát gyakorlatilag 60 évnyi

repülőgép-fejlesztést tönkrevágtatok ezzel!

És még mit csináltatok?

Mit csináltok, amikor felnőtök?"

Ő ezt válaszolta,

"Hát pénzügyi szolgáltatást nyújtunk."

Mire én: "Aha."

Mert ilyesmiről volt szó mostanában a hírekben.

Megkérdeztem: "És az hogy működik?"

Ezt válaszolta: "Nos, 2000 fizikus dolgozik manapság

a Wall Streeten és én közülük vagyok egy."

Megkérdeztem: "Mi a Wall Street fekete doboza?"

"Érdekes, hogy ezt kérdezi,

mert tényleg fekete doboz kereskedésnek nevezik.

Néha algokereskedésnek is hívják,

algoritmikus kereskedésnek."

És az algoritmikus kereskedés részben amiatt fejlődött ki,

hogy az intézményes kereskedőknek ugyanazok a problémái,

mint az USA légierejének,

ami pedig abban áll, hogy változtatják a pozícióikat --

legyen az akár Procter & Gamble vagy Accenture, bármi --

valaminek a sok millió részét mozgatják át

a piacon keresztül.

És amennyiben ezt egyszerre teszik,

az olyan lenne, mint amikor pókerben azonnal

'all in'-t mondanál. Kiszórnád a kezedből.

Ezért olyan módot kell keresniük --

amihez algoritmusokat használnak --

hogy ezt a nagy dolgot

millió kis tranzakcióra tördeljék.

És ebben a varázslat és borzalom egyben az,

hogy ugyanaz a matek,

amit arra használunk,

hogy a nagyot sok millió apró darabkára tördeljük,

arra is használható, hogy megtaláljunk sok millió apró darabkát,

és újra összeillesszük őket,

amiből aztán mérthetjük, hogy valójában mi is történik a piacon!

Tehát, ha akarsz egy kis betekintést arról,

mi történik az értéktőzsdén ebben a pillanatban,

akkor észreveheted, hogy van egy csokor algoritmus,

amik gyakorlatilag azt a célt szolgálják, hogy rejtőzködjenek,

és egy csokor algoritmus, ami arra való, hogy megtalálja ezeket

és cselekedjen! És ez mind nagyszerű, és jól is van így.

És ez az USA értéktőzsdéjének

70%-át teszi ki!

A működő rendszer 70%-a,

amit azelőtt nyugdíjként, jelzálogként

tartottunk számon.

Mi romolhatna el?

Ami elromlott,

az az, hogy egy évvel ezelőtt, az egész piac

kilenc százaléka egyszerűen eltűnt öt perc leforgása alatt,

amit úgy neveztek el, hogy a 2:45-ös villámkrach.

Hirtelen, kilenc százalék csak úgy eltűnik,

és a mai napig nem ért senki egyet abban,

hogy mi is történhetett,

mivel senki nem rendelte el, senki sem kérte ezt.

Senkinek nem volt ellenőrzése afölött, ami akkor történt.

Mindössze

egy monitor volt előttük,

rajta a számokkal,

és csak egy piros gomb,

amin ez állt: "Stop."

Na hát ez az,

hogy mi írjuk a dolgokat, mi magunk írjuk

azokat a dolgokat, amiket többé nem vagyunk képesek olvasni!

Olvashatatlanná tettünk

valamit.

És többé már nem értjük,

hogy mi is zajlik éppen,

abban a világban, amit magunk teremtettünk!

De kezdünk kimászni belőle.

Van Bostonban egy Nanex nevű cég,

akik matekot és mágiát,

meg ki tudja még mit használnak,

képesek elérni az összes piaci adatot

és néha ténylegesen megtalálják ezen algoritmusok némelyikét.

Amikor megtalálják őket, akkor kivonják ezeket,

és kitűzik őket a falra, mint a pillangókat szokás.

Azt teszik, amit mindig is tettünk,

amikor óriási mennyiségű adattal találtuk szembe magunkat,

amiket nem értettünk -- mégpedig, hogy elnevezik őket

és történetet szőnek köréjük.

Ez egy azok közül, amiket találtak,

Késnek nevezték el,

ezt Karneválnak,

ezt Bostoni Csoszogónak,

ezt Szürkületnek.

A röhejes ebben az,

hogy persze ezek nemcsak a piacon vannak jelen.

Akárhová nézel beleütközöl az ilyenekbe,

ha egyszer megtanultad felismerni őket.

Megtalálhatod itt: van ez a legyekről szóló könyv,

amit az Amazonon már lehet, hogy láttál.

Lehet, hogy észrevetted,

amikor az ára ott magaslott 1,7 millió dolláron!

Elfogyott -- mégis...

(Nevetés)

Ha megvetted volna 1,7-ért, az jó üzlet lett volna!

Néhány órával később,

felment az ára 23,6 millió dollárra,

plusz szállítási és kezelési költség.

A kérdés itt az:

senki nem is adott el, vagy vett semmit; akkor mi is zajlott?

Láthatjuk ezt a viselkedést az Amazonon,

ugyanolyan biztonsággal, mint a Wall Streeten!

És amikor az ilyen viselkedést észrevesszük,

amit látunk,

az a bizonyíték az ellentétes algoritmusok jelenlétére,

olyan algoritmusokra, amelyek rövidre zárják egymás köreit,

mindenféle emberi beavatkozás nélkül,

mindenféle hozzáértő felügyelet nélkül,

ami azt mondaná: "Nos, az az 1,7 millió azért kicsit túl sok!

Ki vele!" (Nevetés)

És ahogy az Amazonon, ugyanúgy van ez a Netfixen is.

Tehát a Netfix keresztülment egy csomó

különféle algoritmuson az évek során.

A Cinemathtal kezdték, és kipróbáltak egy csomó másikat is.

Ott van a 'Dinoszaurusz bolygó', ott van a 'Gravitáció'.

Most a 'Pragmatikus káosz'-t használják éppen.

A 'Pragmatikus káosz' az összes Netfix algoritmushoz hasonlóan

ugyanezt próbálja véghezvinni.

Megpróbál kiismerni téged,

az emberi koponya belső vezérlőproramján belül,

hogy aztán mozifilmeket javasolhasson neked,

amit legközelebb szívesen megnéznél --

ami egy nagyon-nagyon összetett kérdés.

De a kérdés nehézsége,

és az a tény, hogy nem igazán győztük még le,

nem vesz el semmit

a 'Pragmatikus káosz' hatékonyságából.

A 'Pragmatikus káosz', az összes Netflix algoritmushoz hasonlóan

végső soron meg fogja mondani,

60%-ban, hogy

milyen filmeket fognak kikölcsönözni.

Tehát egyetlen darabka kód arról,

hogy milyen vagy,

felelős azoknak a filmeknek a 60 százalékáért.

De mi lenne akkor, ha már akkor rangsorba tudnád állítani

azokat a filmeket, mielőtt elkészülnek?

Hát nem lenne klassz?

Nos, néhány angol statisztikus tudós jelenleg

Hollywoodban dolgozik, és vannak történet algoritmusaik

-- ez az Epagogix nevű cég.

Végigfuttathatod a kéziratodat náluk,

és meg tudják mondani számszerűsítve,

hogy ez egy 30 millió dolláros film lesz,

vagy egy 200 millió dolláros.

És a helyzet az, hogy ez nem a Google.

Ez nem egyszerűen információ.

Ezek nem pénzügyi statisztikák; hanem kultúra.

És amit itt észrevehetünk,

ill. amit normál esetben nem veszünk észre,

az az, hogy ez a kultúra fizikája!

És amennyiben ezek az algoritmusok,

a Wall Steet-iekhez hasonlóan,

egyszercsak összeomlanak és megmutatják a fonákjukat,

azt hogyan tudjuk meg,

hogy fog az kinézni?

És ott vannak a házainkban! Ott vannak a te házadban!

Két olyan algoritmus, ami a nappalidért versenyez!

Két különböző takarítórobot, akiknek nagyon különböző

felfogása van arról, hogy mit is jelent a tisztaság!

És láthatjuk ezt,

ha lelassítjuk és fényt kapcsolunk rájuk.

Olyanok, mint valami titokzatos építészek a hálószobádban.

És az az elképzelés, hogy maga az építészet

valamiféleképpen az algoritmikus optimalizációtól függ,

egyáltalán nem egy erőltetett vélemény.

Szupervalóságos és körülöttünk történik!

Akkor lehet legjobban érzékelni,

amikor egy lezárt fémdobozban vagyunk,

egy modern liftben,

amiket célállomás vezérelt lifteknek neveznek.

Ezek azok, amikor meg kell nyomod a gombot, hogy melyik

emeletre fogsz menni, még mielőtt belépnél a liftbe.

Az úgynevezett 'ládapakoló' algoritmust használja.

Tehát ezen őrületek egyike sem fogja megengedni

senkinek, hogy abba a liftbe szálljon be, amelyikbe akar!

Mindenki, aki a tizedikre akar menni, a kettes liftbe,

és mindenki, aki a harmadikra akar menni az ötösbe kell szálljon!

A baj ezzel csak az,

hogy az emberek ettől

kiakadnak! Bepánikolnak!

És látjuk, hogy miért! Látod!

Azért, mert a liftben

hiányzik valami alapvető dolog: a gombok!

(Nevetés)

Ugyanúgy, mint a használati tárgyaknál.

Mindössze annyi van benne,

hogy a számok mozognak fel és le,

és van a piros gomb, amin ez áll: "Stop!"

És ezzel a céllal tervezünk!

Erre a gépnyelvjárásra

tervezzük a dolgokat!

Meddig vezethet ez? Meddig bírjuk elviselni ezt?

Nagyon sokáig elmehetünk vele.

Hadd kanyarodjak most vissza a Wall Streetre.

Mert a Wall Street algoritmusai

egy minőségtől függenek mindenek felett,

mégpedig a sebességtől.

És ezért milli- és mikroszekundumok alatt végzik el a dolgukat.

Csak hogy megmutassam, mennyi is egy mikroszekundum,

500.000 mikroszekundumba telik,

hogy az egérre klikkeljünk.

De ha egy Wall Street-i algoritmus vagy,

és 5 másodperccel lemaradsz,

akkor veszítettél.

Tehát ha algoritmusok lennénk,

olyan építészt keresnénk, mint akivel Frankfurtban találkoztam,

aki éppen egy felhőkarcolót ürített ki --

kidobálva az összes bútort, az összes emberi használathoz szükséges infrastruktúrát,

és kizárólag acélsíneket helyezett el a földön,

hogy előkészítse a helyet a beszállítandó szerverkupac számára --

mindezt azért, hogy egy algoritmus

közel kerülhessen az internethez.

Úgy gondolunk az internetre, mint valami elosztott rendszerre.

És persze az is, de helyekről osztják szét.

New Yorkban például innen szolgáltatják:

a Carrier Hotelből,

ami a Hudson Streeten helyezkedik el. És ez az a hely,

ahol a kábelek ténylegesen belépnek a városba, magába.

És az a helyzet, hogy minél messzebb vagy ettől a helytől,

annál több mikroszekundummal le vagy maradva, minden egyes

esetben! Ezek a fickók ott a Wall Streeten

Marco Polo és Cherokee Nation,

8 mikorszekundummal

ezek mögött a srácok mögött kullognak,

akik éppen a a Carrier Hotel körüli

kiürített épületekbe tartanak.

És ilyesmik ezentúl is lesznek!

Továbbra is ki kell, hogy ürítsük őket,

mert mi, centiről centire,

fontról fontra, dollárról dollárra,

egyikünk sem képes olyan bevételt kisajtolni abból a térből,

mint amennyit a Bostoni Csoszogó tudott.

De ha kijjebb lépünk

ebből a körből, egyre kijjebb,

láthatunk egy 1300 kilométer hosszú árkot

New York és Chicago között,

ami az elmúlt években épült,

a Spread Networks cég által.

Ez egy optikai kábel,

amit azért fektettek le a két város közé,

hogy képesek legyenek 37-szer gyorsabban

venni a jeleket, mint ahogy az egereden klikkelsz egyet,

kizárólag ezeknek az algoritmusoknak,

csak a Karneválnak és a Késnek.

És ha ebbe belegondolunk,

hogy járunk körbe az USA-ban

dinamitokkal és sziklavágókkal,

hogy az algoritmusok az üzletet

3 mikroszekundummal gyorsabban meg tudják kötni,

mindezt egy olyan kommunikációs keretben,

amit ember soha fel nem fog fogni,

ez valamiféleképpen előrevetíti a sorsot,

és mindig előrefele fog húzni.

Sajnos mindannyiunknak megvan a kijelölt munkája.

Ez csak elmélet.

Ezt néhány MIT-s matematikus találta ki.

És az igazság az, hogy nem igazán értem

a nagy részét annak, amiről beszélnek.

Tartoznak ide fénykúpok, meg kvantumbonyodalmak,

és ezek egyikét sem igazán értem.

Viszont tudom olvasni ezt a térképet.

És amit ez a térkép mond,

az az, hogy ha ott akarsz pénzt csinálni a piacon, ahol a piros pöttyök vannak,

ahol az emberek, a városok vannak,

akkor a szervereket oda kell helyezned, ahol a kék pöttyök vannak,

hogy a leghatékonyabban hajthasd ezt végre.

És az a helyzet, és lehet, hogy ti is észrevettétek,

hogy a kék pöttyök nagy része az óceánok közepére esik!

Tehát valami ilyesmit kell majd tennünk, buborékokat létrehozni,

vagy miket, vagy állványokat.

Szó szerint részekre fogjuk osztani a vizeket ahhoz,

hogy pénzt hozzunk ki a levegőből,

mivel ez egy kecsegtető lehetőség,

ha mi vagyunk az algoritmus.

(Nevetés)

És valójában nem is a pénz az érdekes ebben.

Hanem az, amire a pénz motivál.

Hogy tulajdonképpen átalakítjuk a földet,

magát a Föld bolygót

ezzel a fajta algoritmikus hatékonysággal.

És ennek fényében

térjünk vissza

és nézzük meg Michael Najjar fotóit,

és akkor észrevesszük, hogy nem is metaforák, hanem próféciák!

Próféciái azoknak a szeizmikus

földön zajló hatásoknak,

amiket a matematikánkkal művelünk.

És a tájkép mindig is ennek a fura,

nem igazán könnyed, természet és ember közti

együttműködésnek a következtében formálódott.

De most itt van ez az evolúció következtében megjelenő erő:

az algoritmusok -- a Bostoni Csoszogó, a Karnevál.

És ugyanúgy meg kell értenünk ezeket, mint a természetet!

Mert bizonyos értelemben ők is annak a részei.

Köszönöm.

(Taps)