Hogy beszéljünk tabutémákról gyerekekkel?

Mikor Liz Kleinrock egyik negyedikes diákja a fajokról szóló tanóra elején valami egészen elképzelhetetlen dolgot mondott, Liz azonnal tudta, hogy túlságosan fontos pedagógiai pillanat ez ahhoz, hogy elszalassza. De hol kezdje? Hallgassák meg, hogyan tanítja Liz Kleinrock a gyerekeket arra, hogy félelem nélkül beszélgessenek tabutémákról. A társadalmi problémák megoldásának legjobb módja ugyanis, ha beszélünk róluk.

Néhány évvel ezelőtt

a negyedikeseimmel a fajokkal
kapcsolatos új témába kezdtünk.

Ilyenkor mindig szeretem felmérni,

mit tudnak a témáról a gyerekek,

majd összegyűjtjük a felmerülő kérdéseket.

És ekkor történt meg az,
ami minden tanár rémálma.

Az egyik diákom megkérdezte:

"Miért rasszisták bizonyos emberek?"

Egy másik diákom, nevezzük
mondjuk Abbynek, jelentkezett,

és azt mondta:

"Lehet, hogy azért nem szeretik
a feketéket, mert kakiszínű a bőrük."

Igen, tudom.

Erre aztán, mint egy végszóra
az egész osztály felbolydult.

A diákok egyik fele
azonnal nevetni kezdett,

a másik fele pedig Abbyvel kiabált,

olyasmiket mondtak, hogy:

"Te jó ég! Hogy mondhatsz
ilyen rasszista dolgot?"

Képzeljük el magunk előtt a jelenetet:

van egy osztály, benne 9-10 éves gyerekek,

a fele majd megszakad a nevetéstől,

mert az gondolja, Abby valami
rettentő vicceset mondott,

a másik fele pedig kiabál vele,
mert ugyanezt sértőnek találja.

Közben ott ül Abby
teljesen összezavarodva,

mert nem érti, milyen súlya van
annak, amit mondott,

és hogy miért reagálnak így a többiek.

Aztán ott vagyok én, a tanár,

állok a sarokban és pánikroham kerülget.

Osztálytanítóként

a másodperc töredéke alatt
kell döntéseket hoznom.

Most is tudtam, hogy valahogy
reagálnom kell. De hogyan?

Melyik ösztönömre hallgassak?
Harcoljak vagy meneküljek?

Harcolhatok: megemelhetem a hangom,
és leszidhatom Abbyt azért, amit mondott.

Vagy megfutamodhatok:

egyszerűen témát váltok,
keresek gyorsan valamit,

ami elvonja a diákjaim
figyelmét a "kaki" szóról.

Tudjuk azonban, hogy gyakran
nem a könnyű megoldás a helyes.

Bár nagyon szerettem volna
ezen gyorsan túllenni,

és tudtam, hogy mindkét lehetőség
segíthet kilépni ebből a helyzetből,

és tudtam azt is, hogy mint tanár,
nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget.

Bár egy örökkévalóságnak
tűnt az idő, amíg ott álltam,

végül összeszedtem magam,
az osztályhoz fordultam, és azt mondtam:

"Az az igazság, hogy van valami
abban, amit Abby mond."

A gyerekek zavartan néztek egymásra.

Folytattam:

"A fajgyűlölet egyik oka,

hogy mikor a világos bőrűek
ránéznek a sötét bőrűekre,

azt mondják, csúnya a bőrük színe,

és ezt aztán ürügyként használják,
hogy ne emberi lényként tekintsenek rájuk.

A legfőbb ok, amiért a fajokról
és a fajgyűlöletről tanulunk az,

hogy belássuk, mennyire nem helyes ez,

hogy megértsük, milyen bántóak
az ilyen megjegyzések,

és így mi is hozzájárulhassunk ahhoz,

hogy a sötét bőrű emberekkel mindig
tisztelettel és kedvesen bánjanak.

Félelmetes pillanat volt ez,
de óriási pedagógiai lehetőség.

Ahogy tovább beszélgettünk, észrevettem,

hogy Abby és a többiek is

szívesen beszélgetnének még erről.

Ahogy egyre jobban elmerültünk
a gyerekekkel a témában,

elgondolkodtam, vajon hány diákom
gondolkodik úgy, mint Abby.

Mi történik, ha nem vesszük ezt észre
vagy nem foglalkoznunk vele,

ahogy ez gyakran meg is esik?

De először is, hadd menjek vissza oda,

hogy mitől lesz egy téma tabu.

Nem emlékszem, hogy hivatalos listát
kaptam volna arról,

hogy miről nem beszélhetünk,
arra viszont nagyon jól emlékszem,

milyen sokszor hallottam gyerekkoromban,

hogy két dolog van, amit nem említünk
családi összejöveteleken:

a vallás és politika.

Ezt mindig furcsának találtam,

mert mind a vallás, mind a politika
nagyban befolyásolják,

hogy kik vagyunk, és miben hiszünk.

Egy téma attól lesz tabu,

hogy kényelmetlen róla beszélni.

Bár néhányan folyékonyan beszélik
az egyenjogúság nyelvét,

mások tartanak attól,
hogy politikailag nem elég korrektek,

vagy hogy azonnal kiderül,
milyen tájékozatlanok, amint megszólalnak.

Nekem viszont meggyőződésem,
hogy az első lépés afelé,

hogy olyan dolgokról beszélgethessünk,
mint a méltányosság az,

hogy kialakítunk egy közös nyelvet.

Ehhez pedig először tisztázni kell
azokat a kényes témákat,

melyeket tipikusan tabunak tartunk.

Például a fajokkal
kapcsolatos beszélgetéseknek is

megvan a maga nyelvezete.

Fontos, hogy a diákok folyékonyan
beszéljék ezt a nyelvet,

hogy beszélni tudjanak erről a kérdésről.

Az iskola gyakran az egyetlen hely,

ahol a diákok szabadon
és nyugodtan tehetnek fel kérdéseket,

és követhetnek el hibákat.

De sajnos itt sem érzi magát
mindenki biztonságban.

Tudtam, hogy aznap
ott a negyedik osztályban

a válaszomnak életre szóló
hatása is lehet –

nemcsak Abbyre, hanem az osztály
többi tagjára is.

Ha mindezt elengedem a fülem mellett,

az osztály egy része azt gondolta volna,
hogy egy ilyen megjegyzés elfogadható.

Ha pedig kiabálok Abbyvel,

és zavarba hozom a barátai előtt,

számára a fajokról szóló első
beszélgetésből csak a szégyenérzet marad,

és ez akadályozta volna abban,
hogy elmélyüljön a témában.

Mikor az iskolában
a méltányosságról tanulunk,

nem azt mondjuk meg a gyerekeknek,
hogy mit gondoljanak.

Sokkal inkább eszközöket, stratégiákat
és szókincset adunk,

illetve lehetőséget, hogy kipróbálják,
hogyan gondolkodjanak minderről.

Gondoljunk például arra,
hogy tanítjuk olvasni a gyerekeket.

Nem azzal kezdjük,
hogy könyvet adunk a kezükbe,

hanem azzal, hogy a szavakat betűkre
és hangokra bontjuk,

és arra biztatjuk őket,
hogy egy társukkal vagy a barátaikkal

minden nap gyakoroljanak.

Megértést segítő kérdéseket
teszünk fel nekik,

hogy megbizonyosodjunk arról,
értik is, amit olvasnak.

Hiszem, hogy a méltányosság kérdését

pontosan ugyanígy kellene megközelíteni.

Szeretem a tanévet azzal kezdeni,
hogy egy kérdőívet adok a gyerekeknek

az egyenjogúság és az elfogadás
különböző témáiról.

Ez egy minta kérdőív,
amit az egyik diákom töltött ki.

Ahogy látják, némi humor is van benne,
mert arra a kérdésre, hogy mit jelent

a race vagyis faj szó, ő az angol szó
másik jelentésével válaszolt:

"Mikor autók, emberek vagy állatok
versenyeznek, és a leggyorsabb nyer."

Ha azonban azt a kérdést nézzük,
hogy mi a rasszizmus,

ezt olvashatjuk: "Ha valaki csúnyát
mond arra, akinek sötét a bőre."

Ugyan kicsi még, de már kezdi
érteni, miről van szó.

Ha úgy teszünk,

mintha diákjaink képtelenek lennének
ezekre a beszélgetésekre,

nagyon sokat árthatunk.

Azt is tudom, hogy az ilyen beszélgetések

nagyon rémisztőnek tűnhetnek –

különösen a kisebbekkel.

Az első öt évfolyamon tanítottam eddig,

és természetesen

az elsősökhöz nem úgy megyek be,

hogy most pedig a tömeges
bebörtönzésről fogunk beszélni.

De még a hat éves elsősök is megértik,
mit jelent az, hogy valami méltányos,

vagyis ha az ember annyit kap,
amennyire szüksége van.

Az osztályban sok példát hoztunk erre.

És azt is tudják, mi a különbség
a méltányos és az egyenlő között,

vagyis mikor egy szülinapi bulin

mindenki egyforma ajándékcsomagot kap.

Még az elsősök is megértik,

mi a különbség büntetés
és következmény között.

Ezek alapvető fogalmak,

melyeket mindenkinek ismernie kell,

mielőtt egy egyesült államokbeli

tömeges bebörtönzésről
kezdene beszélgetni.

Néhányan azt hiszik,
hogy az óvodások vagy az elsősök

túl kicsik ahhoz, hogy a fajgyűlöletről
beszélgessünk velük,

de el kell mondjam,

hogy a kicsik értik,

hogy identitásunk több elemből áll;

hogy sok mindenben hasonlítunk,
és sok mindenben különbözünk,

és azt is, hogy mit jelent, ha valakinek
hatalma van, és az, ha nincs.

Ha ezekről a dolgokról már
kisiskoláskorban beszélünk,

elkerülhető, hogy később,
mikor nagyobbak lesznek,

ezeket tabutémaként kezeljék.

Azt is tudom,
hogy ilyesmit tanítani olyan,

mintha aknamezőn sétálnánk.

Például, mi történik, ha a szülők
vagy a családok nem partnerek abban,

hogy az iskolában
ilyesmiről beszélgessünk?

Nekik el kell mondjam,

hogy mindez csak néhány példa arra,
amiről a gyerekek kérdezni szoktak,

és amire felhívják a figyelmem.

Egyszer odajött hozzám
egy tanítványom, és azt súgta nekem:

"Sokszor hallottam,
hogy azt mondják LMBTQ,

de nem tudom, mit jelent,
és nem merem bevallani."

Volt egy diákom, aki egy hétvégén
jött be hozzám, és azt mondta:

"Most láttam egy filmet Ausztráliáról,

és azon gondolkodtam,
hogy ott is van-e rasszizmus."

Mindig az volt a célom, hogy a gyerekek
nyugodtan beszéljenek ezekről a témákról,

mert ha magától értetődő
hogy beszélgethetünk és kérdezhetnek,

azt is megtanulják, hogy a saját életükre
és tapasztalataikra is építhetnek,

mikor ezeket a nehéz kérdéseket kezelik.

Néhány tanárt zavar,

ha a tanítványa olyan témát
vagy kérdést vet fel,

amelyre nem tudja a választ.

Ha egy diákom olyasmire
hívja fel a figyelmem,

amire nem tudom a választ,

mindig elismerem és felvállalom.

Nem teszek úgy, mintha szakértő
lennék valamiben,

amiben nincs tapasztalatom
vagy nem értek hozzá.

Ugyanabban az évben történt,
hogy odajött hozzám egy diák,

és az LMBTQ közösségről kérdezett.

Nem tudtam a témáról eleget ahhoz,
hogy megfelelő választ tudjak adni,

ezért inkább azt javasoltam,

tegye fel a kérdést annak az előadónak,
aki egy nonprofit szervezettől

korábban járt már az osztályban,
és erről a témáról beszélt.

Ha a diákok előtt is beismerjük,
hogy nem tudjuk mindenre a választ,

nemcsak közelebb kerülünk hozzájuk,

de azt is megmutatjuk,

hogy a felnőtteknek is bőven van még
mit tanulniuk a méltányosságról.

Kicsit korábban a közös megegyezés
fogalmáról írtam óratervet.

Ez néhány felnőttnek
felkeltette az érdeklődését,

mert olyan témához nyúltam,
ami különösen kényes és ijesztő.

Úgy dolgoztam fel a témát, hogy az
a kisebbek számára is érthető legyen,

Sok felnőtt számára

a közös megegyezés fogalma
szorosan kapcsolódik a szexualitáshoz,

a szexualitás pedig gyakran tabutéma.

Ezért aztán nagyon kínosnak
találták a témát.

Én viszont harmadikosokat tanítottam,

akikkel az osztályban
nem volt téma a szex.

Azt szerettem volna inkább,
hogy megértsék,

hogy mindenki számára mások
azok a fizikai határok,

melyek között kényelmesen mozog.

A társas és érzelmi intelligencia,
ami ahhoz szükséges

hogy valaki szavait, hanglejtését,
testbeszédét megértsük,

olyan készségek,
melyeket ugyanúgy kell tanítani,

mint az olvasást vagy a matematikát.

Ez az óraterv nem egy bizonyos
gyerekcsoport számára készült.

A kérdésfelvetés, a hozzászólás

és a kritikai gondolkodás olyan dolgok,

melyeket etnikai hovatartozástól,
származástól, családi háttértől,

nyelvtől, jövedelemtől, lakóhelytől
függetlenül kellene tanulni az iskolában.

Ha szándékosan kerüljük
az ilyen beszélgetéseket

a diákok számára az is nagyon beszédes.

A gyerekek észreveszik,
ha a tanárok vagy a tankönyvek kihagyják

a nők vagy a más bőrszínű emberek
véleményét vagy tapasztalatait.

A csend is sok mindent elárul.

Nemrég megkérdeztem a harmadikosaimat,

mit mondanának azoknak a felnőtteknek,
akik szerint ők még túl kicsik ahhoz,

hogy a méltányosságról tanuljanak.

Bár ez csak az én 25 kisdiákom véleménye,

mindannyian egyetértettek abban,

hogy nemcsak hogy tudnak
erről beszélgetni, de joguk is van hozzá.

Mind úgy gondolták,
hogy nem kiváltság ez, hanem jog.

Hogy őket idézzem:

"Elég nagyok vagyunk ahhoz,
hogy tudjunk ezekről a problémákról,

hiszen ott történnek, ahol élünk.

És jogunk van beszélni róluk,

mert ez a mi életünk és a mi jövőnk."

Köszönöm.

(Taps)