Mike deGruy: Megbabonázott egy polip

A víz alatt készült filmjeiről híres Mike deGruy évtizedeket töltött az óceánok mélyreható tanulmányozásával. A közönségbarát szónok a Mission Blue színpadáról osztja meg velünk a bolygónk kék szíve iránt érzett elragadtatását és csodálatát -- és aggodalmait.

Már egészen fiatal koromban lenyűgöztek a polipok.

Az alabamai Mobileban nőttem fel.

Igen, valakinek onnét is kell származnia.

Mobile öt folyó találkozásánál fekszik,

melyek egy gyönyörű delta torkolatot alkotnak.

És a torkolatnál aligátorok hemzsegnek

a halakkal teli folyókban és partjukon,

kígyók hullanak a ciprusfákról,

színes madárkavalkád mindenütt.

Egy varázslatos csodaország itt élni és

felnőni egy olyan gyerek számára, aki érdeklődik az állatok iránt.

És ez a delta a Mobile-öbölbe ömlik, majd a Mexikói-öbölbe torkollik.

Emlékszem az első találkozásomra egy polippal,

talán 5 vagy 6 éves lehettem.

Az öbölben voltam és úszkáltam, amikor megláttam egy kicsi polipot a tengerfenéken.

Lenyúltam érte és felvettem, és azonnyomban

megbabonázott és lenyűgözött a gyorsasága, az ereje és a mozgékonysága.

Kiszabadította magát az ujjaim közül és a kezem hátuljára próbált mászni.

Próbáltam a kezemben tartani ezt a csodálatos teremtményt.

Aztán valamennyire lenyugodott az ujjaim közt,

és elkezdett különböző színekben pompázni,

felvette ezeket a színeket egy pillanatra,

aztán ránéztem, és a karjait maga alá húzta,

és így teljesen összegömbölyödött,

és csokoládébarna színűre változott két fehér csíkkal.

"Ó Istenem!" Még sohasem láttam ehhez foghatót életemben!

Csak ámultam egy pillanatig, és úgy döntöttem, hogy itt az idő elengedni,

tehát így letettem.

A polip kiszabadult a kezeimből és hihetetlen dolgot művelt.

Leért a tengerfenékre

és -- "huss!" -- eltűnt!

a szemem láttára.

És már akkor, hat évesen tudtam,

hogy ez az az állat, amiről még többet akarok megtudni. Így is tettem.

Főiskolára mentem és tengerbiológusi diplomát szereztem,

majd Hawaii-ra költöztem és elkezdtem a mesterképzést

a Hawaii Egyetemen.

Amíg Hawaii-on tanultam, a Waikiki Aquariumban dolgoztam.

Az Aquariumban rengeteg óriási halas akvárium volt,

de nem sok puhatestű volt kiállítva,

és én, a puhány srác, úgy gondoltam tehát,

csak úgy kimegyek a tengerhez és összegyűjtöm ezeket a csodálatos állatokat,

amikről tanultam diákként,

és behozom őket, és az általam épített akváriumban kiállítom őket.

Szóval csodálatos volt nézni a halakat az akváriumokban,

de ők nem vették fel a kapcsolatot az emberrel.

Míg a polip igen.

Ha odasétálnál egy polip akváriumához,

különösképp a reggeli órákban, mielőtt bárki is megérkezne,

a polip felemelkedne és ránézne,

és azt gondolnád, "Ez a fickó tényleg rám néz? Ő tényleg rám néz!"

Aztán odamész az akvárium elé. Ekkor rájössz,

hogy ezeknek az állatoknak különböző személyiségük van.

Néhányan közülük előtérben maradnának.

Néhányan háttérbe vonulnának és eltűnnének a kövek közt.

És egy különleges, ezek közül a csodás állatok közül...

Az akvárium elé léptem, és csak bámult rám.

És kis szarvacskák jelentek meg a szemei fölött.

Tehát közvetlenül az akvárium elé mentem.

Körülbelül 5-10 centire lehettem az üvegtől.

A polip ott ült a trónján, egy kis kövön,

és leszállt a kőről, és ő is odajött közvetlenül az üvegfal elé.

Csak bámultam az állatra 15-20 cm távolságról,

abban az időben még tudtam olyan közelre fókuszálni;

most ahogy ránézek a kezemre, már nem látom olyan élesen, úgy tűnik, ezek az idők már elmúltak.

Mindenesetre ott voltunk, csak bámultunk egymásra,

aztán lenyúlt a karjával és megragadott egy maréknyi kavicsot

és ott eresztette el, ahol beáramlik a vízsugár az akváriumba

a szűrőrendszerből,

és "csk csk csk csk csk!" -- a kavics eltalálta az üvegfalat és leesett.

Kinyújtja a karját, megragad még egy marék kavicsot, elengedi...

"Csk csk csk csk csk! -- újra megtörténik.

És felemeli az egyik karját. Erre én is felemelem az egyiket.

Aztán felemeli még egy karját. Erre én is felemelem a másik karomat.

Ekkor ráébredek a polip megnyerte a karok versenyét,

mivel nekem nem volt több, neki meg még 6 maradt.

Azonban az egyetlen mód ahogy jellemezhetem az aznap látottakat,

hogy ez a polip játszott,

ami igencsak kifinomult viselkedés egy egyszerű gerinctelentől.

Mikor már három évet fektettem a diplomám megszerzésébe,

egy nem mindennapi dolog történt, mikor az irodába tartottam,

és ez tulajdonképpen megváltoztatta az életemet.

Egy férfi bejött az akváriumba. Ez egy hosszú történet, de lényegében

elküldött engem és néhány barátomat a Dél-Csendes-óceánhoz,

hogy állatokat gyűjtsünk neki,

és amikor elmentünk, két 16mm-es videókamerát adott nekünk.

Azt mondta, "Készítsetek egy filmet az expedícióról!"

... Oké, néhány biológus filmet forgat--

ez érdekes lesz.

És elutaztunk, megcsináltuk a filmet,

ami persze a világ legrosszabb filmje lett, amit valaha készítettek

a filmforgatás történetében.

Azonban fantasztikus volt; nagyon élveztem.

Aztán emlékszem, az az isteni szikra felvillant a fejemben,

gondoltam, "Álljunk csak meg egy percre!

Lehet, ezt csinálhatnám mindig!

Igen, filmeket fogok készíteni!"

Tehát, szó szerint, amikor visszajöttem a kiküldetésről,

otthagytam az iskolát, elkezdtem a filmkészítői karrierem,

és senkinek sem mondtam, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit is csinálok.

Szép menet volt.

És amit az iskolában tanultam, igencsak hasznosnak bizonyult.

Ha állatokat filmezel az élőhelyükön,

és a terepre mész ki forgatni róluk,

különösképp ha a viselkedésükről,

nagy segítség, ha megvannak az alapvető ismereteid

hogy kik is ezek az állatok,

hogy milyenek, és van némi ismereted a viselkedésükről.

És ahol igazán sokat megtudtam a polipokról,

az az élőhelyén történt, filmkészítőként,

filmeket forgatva velük,

ahol rengeteg időt eltölthetünk

az állatokkal, nézhetjük a polipokat, azzá is válhatunk

az óceán mélyén az otthonunkban.

Emlékszem, Ausztráliába utaztam,

elmentünk egy One Tree Island (Egy Fa Sziget) nevű szigetre.

És nyilvánvalóan az evolúció felütötte a fejét

elég gyors ütemben a szigeten,

a sziget elnevezése és az én megérkezésem között,

mivel biztos vagyok benne, hogy legalább három fa

volt azon a szigeten, amikor ott jártunk.

Egyébként, ez a sziget

egy gyönyörű korallzátony mellett található.

Valójában, van egy hasadék,

ahová beáramlik és ahonnét kivonul a dagály napi kétszer, eléggé gyorsan,

és egy gyönyörű zátony található ott,

egy élővilágában gazdag zátony, rengeteg állattal,

és persze rengeteg polippal.

És nem egyedüliként,

de biztosan, az ausztráliai polip

az álcázás mestere.

Tulajdonképpen

ott is van egy.

Így tehát az első kihívás az volt, hogy megtaláljuk őket,

és ez tényleg kihívás volt.

A következő volt az ötletünk: ott voltunk egy hónapig,

és azt akartam, hogy megszokják az állatok a jelenlétünket.

Tehát így tanulmányozhatjuk viselkedésüket, anélkül, hogy zavarnánk őket.

Tehát az első hét így azzal telt,

hogy csak próbáltunk minél közelebb kerülni hozzájuk,

minden nap egy kicsit közelebb, még közelebb.

És tudtuk hol volt a határ, amit ha átléptünk felizgatták magukat,

és akkor visszavonultunk, és visszatértünk néhány órán belül,

az első hét után már semmibe se vettek minket.

Mintha csak azt mondanák, "nem tudom mi ez, de nem jelent fenyegetést rám nézve."

Aztán csak a saját dolgukkal törődtek.

És így 30 centiről nézhettük végig hogyan párosodnak

és udvarolnak és harcolnak,

és ez egy olyan hihetetlen élmény.

És az egyik legfantasztikusabb jelenet,

amire emlékszem, legalábbis vizuálisan,

az egy zsákmányszerzési kísérlet volt.

Rengeteg különböző technikájuk van,

amit vadászatra használnak.

De ez a különleges teremtmény a látását használta.

Egy korallt láthatnak,

körülbelül 3 méterről,

és elkezdenek a korall irányába mozogni.

És nem tudom, hogy tényleg láttak-e egy rákot rajta, vagy csak úgy gondolták, ott rejtőzhet egy,

de mindkét esetben elrugaszkodnak a tengerfenékről,

átsuhannak a víztömegen és pontosan a korall tetejére érkeznek,

és a karjaik közt lévő háló

teljesen beborítja a korallt,

és kifognák, elkapnák a rákokat.

És amikor a rákok hozzáérnének a karhoz, egyből lámpaoltás.

Mindig is azon gondolkodtam, mi történhet az alatt az ernyő alatt.

És meg is találtuk a módját, hogyan tudjuk meg.

És ekkor láttam először azt a híres nevezetes csőrét akció közben.

Fantasztikus volt.

Ha egy bizonyos állatcsoportról forgat rengeteg filmet az ember,

akkor akár választhat egyet a leggyakoribban előfordulók közül.

És a polipok ilyenek, az összes óceánban előfordulnak.

És élnek mélyen is.

Nem állíthatom, hogy a polipok felelősök

az óriási érdeklődésemnek az iránt,

hogy lemerüljek tengeralattjárókkal a mélybe,

de mindenesetre, nagyon is élvezem ezt.

Semmihez sem fogható élmény.

Ha egyszer igazán el akarsz szakadni a valóságtól,

és olyat látni, amit még sosem láttál,

óriási esélyed van arra, hogy olyasmit láss,

amit még soha senki azelőtt, szállj be egy tengeralattjáróba.

Bemászol, becsukod a fedélzeti nyílást, kinyitod kicsit az oxigéncsapot,

bekapcsolod a légszűrő berendezést,

ami kiszűri a szén-dioxidot a levegőből, amit belégzel, és útnak indítanak.

Mész is lefelé. Nincs kapcsolat a felszínnel,

ha eltekintünk az elég fura rádiótól.

És ahogy haladunk lefelé, a mosógépszerű hullámzás

a felszín közelében kezd lenyugodni.

És teljesen eltűnik.

És egyre kellemesebbé válik minden.

Amint lefelé haladsz, a csodás, kék víz, amiben elmerültél

egyre sötétebb kékké válik.

Aztán végül levendulakék,

és körülbelül 600 méter után fekete mint a tinta.

És itt lépünk be a

középső vízrétegek birodalmába.

Egy egész beszédet lehetne mondani

a középső vízrétegekben élő teremtményekről.

Mondanom sem kell, ami engem illet,

megkérdőjelezhetetlenül a legbizarrabb kinézetű

és legfigyelemreméltóbb viselkedésű

állatok azok, melyek a középső vízrétegek élőközösségében élnek.

Azonban mi most csak elhúzunk e térség mellett,

ahol bolygónk élőhelyeinek

95 százaléka található,

és az Óceánközépi hátságba jutunk, ami talán még e térségnél is különlegesebb.

Az Óceánközépi hátság egy hosszú hegylánc,

65.000 kilométer hosszan húzódik végig egész bolygónkon.

Ezek hatalmas hegyláncok, többszáz méter magasak,

valamelyek közülük a 3000 métert is eléri

és kiemelkednek a felszínre,

és szigeteket alkotnak, mint Hawaii.

És a hegyvonulat gerincét

mély völgyek szelik ketté.

És ha egy ilyen hasadékvögybe merülünk, itt zajlik csak igazán az élet,

mivel szó szerint több ezer aktív vulkán van,

ami bármelyik pillanatban kitörhet,

végig a 65.000 kilométeren.

És ahol ezek a tektonikus lemezek szétválnak,

a magma, a láva tör fel, és tölti be ezeket a hasadékokat.

És végignézhetjük, hogyan keletkezik az új földréteg

a szemünk láttára.

És ezekre a hegyekre 3-4 ezer méteres víztömeg nehezedik,

óriási nyomást létrehozva,

arra kényszerítve a vizet, hogy a repedéseken keresztül a Föld középpontja felé haladjon,

amíg el nem ér egy magmakamrát,

ahol óriási hőmérséklet uralkodik,

és rengeteg ásványi anyaggal dúsul fel,

majd elkezd felfelé áramlani, feltör a felszínre,

és kitör a földből, mint a gejzírek a Yellowstone Parkban.

Valójában, ez az egész térség olyan,

mint a Yellowstone Nemzeti Park a gejzíreivel.

És ez a forró folyadék körülbelül 3-400 Celsius fokos.

Ahol feltör, ott a víz hőmérséklete pár fokkal van csak a fagypont felett.

Így tehát azonnal lehűl,

és már nem tudja tovább magában hordozni

a sok kioldott anyagot,

hanem kiválik belőle fekete füst formájában.

És ezeket a tornyokat, kéményeket hozzák létre,

melyek 5, 10 méter magasak.

És e kémények mentén végig

hőáramlatok vannak, és nyüzsög az élet.

Rengeteg "fekete füstölő" működik az egész területen,

és kémények tele vannak csőférgekkel,

melyek elérhetik a 2-3 méteres nagyságot is.

És a csőférgek tetejéből

ezek a gyönyörű piros legyezők nyúlnak ki.

És a csőférgek sokasága között

egy egész élőközösség rejtőzik,

garnélarákok, halak, homárok, tarisznyarákok,

kagylók és ízeltlábúak sokasága,

akik igencsak veszélyes játékot játszanak

az égető forróság és a vérfagyasztó hideg közt.

És erről az egész ökoszisztémáról

nem is tudtunk körülbelül

33 évvel ezelőttig.

Ez teljesen a feje tetejére állította az eddigi ismereteket.

Újra kellett gondolniuk a tudósoknak,

hol is alakulhatott ki először az élet a Földön.

És e forróvizű források felfedezése előtt,

a földi élet, a földi élet kulcsa,

úgy gondolták, a nap és a fotoszintézis,

de ott lent nincs se nap,

se fotoszintézis.

Kemoszintetikus a környezet itt lent,

és minden olyan rövid életű.

Lefilmezhetnénk ezt a

hihetetlen hidrotermikus forrást,

és azt gondolhatnánk, hogy biztosan valami másik bolygóról származik.

Elképesztő azt feltételezni, hogy ez tényleg a Földön van.

Úgy tűnik, mintha földönkívüliek lennének egy másik bolygón.

Aztán visszamegy az ember ugyanahhoz a forráshoz 8 év elteltével,

és teljesen kihalhat minden.

Semmi forró víz.

Az összes állatnak vége, mind elpusztultak.

De a kémény még mindig ott van,

ami így egy csinos kis szellemváros látszatát kelti,

egy baljós és kísérteties szellemvárosét,

persze természetesen állatok nélkül.

Azonban 15 kilométerrel arrébb a hátságon...

Ppssshhh! Egy másik működő vulkán.

És egy egész új hidrotermikus forrás élőközösség alakult ki.

És így tűnnek el és képződnek a hidrotermikus forrás élőközösségek

30 vagy 40 évente

a hátságon végig.

Ez a múlékony természete

a hidrotermikus forrás élőközösségeinek

nem is igazán különbözik azoktól

a térségektől, amiket

az elmúlt 35 évben láttam, miközben utaztam, és filmeket forgattam.

Elmész és egy csodás filmet leforgatsz egy öbölben.

És visszamész, hazaértem,

és azon gondolkodok, "Oké, mit is látok.

Ó, tudom már, hol tudnám lefilmezni azt.

Ott található egy csodás öböl, rengeteg bőrkorallal és sáskarákkal."

Aztán kimentem a helyszínre, és minden kihalt volt.

A korallok eltűntek, algák növekednek mindenütt, és a víz olyan mint egy zöldborsóleves.

És jön a gondolat: "Szóval, mi is történt?"

Aztán ha körülnézünk,

és egy hegyoldal van a hátunk mögött ahol egy lakótérség épül,

és buldózerek túrják és forgatják a földet.

És amott meg

egy golfpálya épül.

És ez a trópusi éghajlati öv.

Esik, mintha dézsából öntenék.

És ez az esővíz lefolyik a hegyoldalon,

és magával hozza a hordalékot az építkezésről,

belepi a korallokat és megöli őket.

És a trágyák meg a növényvédőszerek

a golfpályáról folynak le az öbölbe.

A növényvédőszerek elpusztítják a kisebb állatok lárváit,

a trágya a planktonok hirtelen elszaporodását okozza.

És elkészült a zöldborsóleves.

Azonban, hogy biztassam Önöket, én csak az ellenkezőjét láttam.

Egy olyan helyen jártam, ahol az öböl eléggé lepusztult volt.

Körülnéztem, csak annyit tudtam mondani, "Jaj",

és a sziget túloldalán kezdtem dolgozni.

Öt év múlva visszatértem,

és ugyanaz az öböl csodálatos volt. Egyszerűen gyönyörű.

Élő korallok, halak mindenütt,

kristálytiszta víz, és elgondolkodtató, "Hogy is történt ez?"

Tehát, ez úgy történt,

hogy a helyi közösség összefogott.

Észrevették, hogy mi is történik a hegyoldalon, és megálljt parancsoltak neki,

törvényeket hoztak, engedélyhez kötöttek dolgokat,

hogy felelősségtudatosan végezzék a munkálatokat

és a golfpálya fenntartását,

megakadályozták, hogy törmelék folyjon az öbölbe,

megállították a vegyszerek öbölbe áramlását,

és az öböl megújult.

Az óceánnak megvan az a csodás képessége,

hogy megújuljon, ha magára hagyjuk.

Úgy gondolom Margaret Mead

fejezte ki a legszebben.

Azt mondta, hogy a környezettudatos emberek egy kis csoportja

meg tudná változtatni a világot.

Valójában, ez mindig is így volt.

És a környezettudatos emberek egy kis csoportja

meg is változtatta azt az öblöt.

Az alulról szerveződő szervezetek nagy rajongója vagyok.

Rengeteg előadáson voltam,

ahol a végén elkerülhetetlenül felmerült

az első kérdések között az, hogy

"De, de, mit tehetek én?

Én egy egyén vagyok. Csak egy személy.

És ezek a problémák olyan óriásiak és globálisak, és olyan elsöprő erejűek."

Eléggé helytálló kérdés.

A válaszom az, hogy ne vedd a válladra

az egész világ összes problémáját.

Nézz körül a saját házad táján!

Vagyis, nézz a szívedbe!

Mi mással is törődhetnél jobban, mint a hely, ahol élsz.

És rakd rendbe!

Hozz létre egy zöld zónát a környezetedben,

és bátoríts másokat, hogy tegyenek ugyanígy.

És talán ezek a zöld zónák beboríthatnak egy térképet,

kis foltokat alkotva a térképen.

És valójában, a mai kommunikációs lehetőségek,

ahogy Alaszkában azonnal tudják, mi történik Kínában,

és a Kiwik földjén ez történik, és Angliában meg az...

Mindenki kapcsolatban van mindenkivel.

Nincsenek már elszigetelt pontok a térképen ,

egy hálózatot hoztunk létre.

És talán ezek a zöld zónák növekedésnek indulhatnak,

és talán lefedhetik az egészet, és jó dolgok történhetnek.

Szóval így válaszolnám meg ezt a kérdést.

Nézz körül a saját házad táján, vagyis, nézz a tükörbe!

Hogyan viselkedhetnél felelősségteljesebben annál,

mint ahogy most teszed?

És tedd azt! És terjeszd el a világon!

A vízalatti forrásoknál élő állatok

nem igazán tudják befolyásolni,

hogy élnek vagy halnak

ott ahol élnek, de itt fent mi tudunk mit tenni.

Elméletileg, mi gondolkodó, racionális emberi lények vagyunk.

Megváltoztathatjuk a viselkedésünket,

ami befolyásolja és hatással van a környezetünkre,

mint ahogy azok az emberek megváltoztatták annak az öbölnek az állapotát.

Szóval Sylvia TED Prize kívánsága az volt,

hogy arra kért minket, hogy tegyünk meg bármit amit tudunk,

minden tőlünk telhetőt,

hogy változtassunk, ne csak kicsiben,

hanem jelentős mértékben

az óceánok megőrzésében,

"reményfoltok", így nevezte ezeket.

És én ezt a gondolatot éltetem. Hangosan ünnepelem.

És abban reménykedem, hogy néhány "reményfoltot"

kialakíthatunk a mély óceánokban is,

abban a térségben, amit folyamatosan,

komolyan elhanyagoltak, vagy ki is használtak --

a hat láb mélyen kifejezés jut az eszembe erről.

Ez túl nagy vagy túl mérgező a szemétlerakóba,

temessük el hat láb mélyre!

Tehát remélem, hogy fenntarthatunk néhány

"reményfoltot" a mély tengerekben is.

Most nem kívánok semmit,

csak annyit állíthatok biztosan,

hogy minden tőlem telhetőt megteszek,

hogy támogassam Sylvia Earle kívánságát.

Ez az amit teszek.

Köszönöm szépen. (Taps)